Könyvelhagyás

(tegnapról de a mára)!

Tegnap nagyszerű napom volt. Rengeteg élménnyel gazdagodtam a verslistás szülinapi partin. Magamba fontam minden impulzust, és arra gondoltam, majd kiírom magamból. Igen, kiírom, mert az ihlet már csak ilyen, amilyen gyorsan nyílik az ember lelkében, olyan gyorsan el is illan, mint a szirom, mely idővel lehullik, elhal és bevégeztetik elnyeli a természet lágy öle, felejtésbe merül a számára is a fény, a nap meleg pompája a földbe temetkezve őrzi, aztán lesz egy új, egy következő élet. Igen, ha most nem írom le akkor oda minden, volt és nincs. Mert ha az ember ír, egy ideig, ha nem is örökre, de nyomot hagy. Míg friss az élmény addig kell megörökíteni. De térjek a lényegre. Amiről szólni szándékoztam.

Nem számoltam, hány verslistás kiadványt kaptam. Annyi bizonyos ebből repetáztam. Azaz még kértem hozzá pár darabot. Mert ha az ember fantáziáját felcsigázza az az élmény, akkor miért ne élvezhesse azt minél többször. Azaz ahány kiadvány, nevezzük könyvnek itt és ott elhagyok, annyi lehetőség és impulzus sugárzik felém. KI és hogyan találja meg.

Ültem a vonaton. A kocsiban érdekes figurák utaztak velem. A furcsa az egészben az, hogy alig páran, mégis azok mind a közelemben. Szemben, mellettem, előttem. Mögöttem azért nem, mert épp az ajtónál foglaltam helyet.
Gondoltam kicsit kifürkészem ki s, mint. Kezdjük a legmesszebb ülőtől. Szőke hosszú hajú lóbonc. Középkorú nő. Egyedül. Akár hányszor arra néztem, evett. Aztán törölgette a szájáról azt ami kijjebb került és nem beljebb. A sorrendet nem állítom fel, hogy a pizza vagy egy hatalmas csokisnak kinéző valami csúszott le a torkán.
Oldalsó ülésen egy kínai fiatalember aluszik oldalra nyekegett fejjel, attól féltem egyszer csak leesik a nyakáról. Néztem a jó húsban lévő útitársam. Dudorodott csücsöri száját, aztán a gigáját. Vártam mikor mozdul és mikor nyel majd egyet és utazik a csutkája fel le. De nem, a csutka egy helyben maradt jó ideig. Biztos szépeket álmodhatott. Belefáradván a várakozásba, az előttem lévőre vetettem pár pillantást. Mobiltelefonozott, egyik percben nyomta a másik percben merengett. Gondolom azon meditálhatott, mi legyen a következő nyomás azaz üzenet amit bepötyög. Boldognak véltem, fiatalos huncut mosolya még itt lebeg előttem. Nem úgy mint a mellettem ülő emberé. Olyan 30-40 közötti férfiú. Orrában piercing, fülében zománcos kitudja micsoda, és vajon minek. Kezében táblagép piros tokkal, nem akármilyen. Ahhoz egy vinyo bedugva csatlakoztatva. A másik fülében még valami ami a hangot szolgáltathatta. Bevallom nem igazán mertem ránézni a táblájára, hátha valami olyasmibe keverednék, ami nem rám tartozik. De azért olykor-olykor rápislantottam. Megvallom, többet vártam. Egy golyós pötyögős micsoda játékkal babrált. Közben olykor valakivel pár szót beszélt, hogy nem szokott vonaton ülni, így most inkább nem tud telefonon értekezni. Részemről ennyi odafigyelést igényelt. A kínai felébredt, vele szemben a fiatal lány szintén mobilozott. És az ifjú titán ismét csak mosolyogva pislantott maga elé, és bizony engem látva, de nem rám hangolva.

Arra gondoltam, mi lenne, ha most felállnék, és kérném őket pár percre figyeljenek rám, mert bomba van a táskámban, mely robbanni szándékozik, de nem ijedjenek meg, csak a kortárs irodalom szikrái fognak pattogni nyomtatott betűkként egy kis frissítő bizsergetésként, már amennyire vevők az illyes fajta lángokra. Ám nem szóltam. Jobb a békesség. Meg mi lenne, ha lelőnének azzal, hogy ugyan már mit is szándékozom beleszólni, megzavarni a békés nyugalmukat. Hogy jövök én ahhoz, és kinek gondolom magam.

A vonatról leszálltam elhessent minden itt lévő lehetőség. A könyvek ott barátkoztak még a táskámban egymáshoz préselődve. Ejnye, akcióba kéne lépnem! Nem maradhat titokban, hogy a kortárs irodalom a verslistán keresztül is él és virágzik. Az írások gyöngybetűit igenis el kell hinteni mint a magot, útra kéljen mert arra hivatott. A helyi buszra várnom kell. Kemény tíz perc. Az est sötétje lepte be a város. Ám a padra neon fény vetült. Ide! Ide! Jött az elszánt gondolat. Lesve a pillanatot, hát ott felejtettem tudatosan egyet abban a pillanatban mikor éreztem senki nem látja, hogy én cselekedtem. Arrébb araszoltam aztán titokban figyeltem. Fiatalok jöttek mentek ám a sötét padon a fehér borítású kötet egyiknek sem keltette fel a figyelmét. Érthető hiszen, ilyen tájban másra összpontosít ez a korosztály. Közben gondoltam lefotózom. Hol a mobilom? Keresem a kabát zsebemben. Sehol. De ott kell lennie! Megint kutatom sehol. Irány vissza a pad. Kipakolok a táskámból. Ezt a sok könyvet, és a többit. Kezdek nyugtalankodni. Azt a rohadt életbe! A könyvet akartam elhagyni és mobilom is elhagyódott. A p…ba! Őszinte leszek, kezdtem begurulni kivetkőzve magamból. Sziporkázott az agyam. Aki megtalálja életem néhány titka tudójává válhat. Nincs rajt védelmi zár! Mert ugye, ha egy csobogó patakba ejtem akkor az teljesen más, de ha egy húsvér ember lel rá akkor pedig annyi! Ilyen marha is csak én lehetek. Aztán tapogatózom tovább az agyféltekémben. A kiinduló pontot keresve. Hová tettem utoljára.? A zsebembe az nem kérdés. Ott pedig nincs, nyúltam bele ismét.. A táskában sincs. Eddig állva voltam. Most viszont le kellett ülnöm. Megtettem. Ekkor éreztem ott keményedik a fenekem alatt valami. Mi a fene? Csak nem az elhagyott könyvre ültem, na még ez is. Felállok, de üres a pad a popom helyén. Bingó! Tajtékoztam! Meg van a mobilom. A kiszakadt belső zsebem volt a hunyó! És én, hogy lusta voltam megvarrni! Sebaj! Kezemmel kihorgásztam és tenyeremmel úgy szorítottam, mint valami csodát, melyre örökre vigyáznom kell, azt nem hagyhatom el, ha nem akarok magamnak kellemetlenséget.