Minden zeneiség nélkül anyámhoz

Ha elég bátor lennék,
felhívnálak,
hallgatnám hangodat.
Azt szeretném, ha
mesélnél magadról.
Ha elég bátor lennék,
megkérdezném tőled:
Eszedbe jutok-e még?
Emlékszel-e arra,
mikor elküldtél?
Mert én igen.
Tisztán – mint kristály-
szilánk – elmémbe
vésődött az este,
és a döbbenet.
Nem hittem volna,
hogy nem engem
választasz, hanem
azt a másikat.
De nem gyűlölöm ezért.

Hallod, hogy minden
zeneiség nélkül írok?

Annyi minden kereng
most bennem,
úgy kimondanék mindent,
de félek.
Ha elég bátor lennék,
magamhoz húználak,
s addig szorítanálak, míg
mellettem nem állsz.
Annyi mindent elmondanék neked,
lehetnének kis titkaink,
de oly távol vagy már.
Ha elég bátor lennék,
szemedbe mondanám
minden fájó tettedet,
majd átölelnélek:
Ne sírj! Tudom,
haragudnál,
ha megtenném.

Hallod, hogy minden
zeneiség nélkül írok?

Annyi minden van
most bennem,
mit kimondanék,
de te megtanítottál félni,
hazudni, ha kell.
Ezt senki se értheti.
Elhagytál, mint rossz cipőt,
ha már javíthatatlan.
Elraboltad hitem.
Annyi mindent mondanék…
Két szó csupán,
az egyik a neved,
a másik, amit érzek
– e két szó mindent
megmagyaráz –
de leírni nem merem a szót,
bűn lenne,
melyet „magadba zársz,”
de leírni nem merem
neved,
írja le más, s én majd tagadok
mindent, azt mondom
ez a vers butaság.

Hallod, hogy minden
zeneiség nélkül gondolok reád?