Amikor a tyúk kukorékol

Egy régi hiedelem szerint, ha egy tyúk kukorékolni kezd, az nem jót jelent, hogy igaz-é vagy nem rátok bízom, döntsétek el e kis történet alapján.
Matinális természetű ember lévén általában pirkadatkor ébredek, és természetesen fel is kelek az ágyikóból, hogy megihassam az első kávét a napi tizenötből, egy kellemes kis dohányfüst kíséretében.
Mivel nagyon vigyázok mások egészségére, no meg félek nehogy valamelyik túlbuzgó ellenőr hajnali négykor bekopogjon a kapun, oszt a legújabb dohányzást tiltó törvények megszegése miatt megrójon, belém fagyasztva a füstös szuszt, sosem dohányzok zárt helyiségben, mindig az udvaron füstölök, reménykedvén, hogy szatellitről nem néznek füstbombának.
Egy szép májusi reggelen, miközben e kellemes reggeli tevékenységem űztem a kiskutyám kíséretében – akit egyelőre nem érdekel a dohánytilalom- egyszer csak amolyan fülsértő furcsa kukorékolásféleséget hallottam a tyúkudvar felől. Meglepődtem, mivel ott általában csak anyósom két féltve gondozott tyúkocskája lézeng, kakasnak híre hamva még a környéken sem.
Hirtelen arra gondoltam, bizonyára valamelyik „megkakasodott” közülük bedőlve a legújabb „elmelegedő” módinak, ám a következő pillanatban az a régi babonás hiedelem jutott eszembe, hogy a kukorékoló tyúk bajt jelez az ember háza táján.
Nem vagyok babonás, de azért valamiért nem esett jól a fekete utána, sőt bevallom egy kissé fura érzéssel nyitottam be apám szobájába, aki másfél éve úgy döntött, hogy átmegy jó-anyámhoz látogatóba egy másik dimenzióba, így azóta ott feküdt az ágyon akár egy darab fa, várván a találkozás pillanatát.
Amikor szuszogását hallottam megnyugodtam, halkan becsuktam az ajtót, nehogy megébresszem, és eszembe jutott, hogy hajdanán a török ostrom alatt álló egri várban is hallottak tyúkot kukorékolni, de a vár mégsem esett el, tehát végül is a babona csak babona.
Miután reggel mindenki a családból épségben jelentkezett, és elhúzta a csíkot ki-ki a maga dolgába, már teljes lelki nyugalommal ittam meg a következő feketét.
Minden különösebb esemény nélkül telt el a nap, ám este apám nem kért vacsorát, ami nem történt meg visszamenőleg néhány éve, egy kissé gyanús volt ez nekem, de hát istenem velem is megtörtént néhányszor, amikor valamiért duzzogva, emígy tüntettem az asszonykám előtt.
Másnap reggel apám nem akart reggelizni, állítván hogy nem éhes. Ezt már nem hittem el neki, ezért lenyelettem vele néhány falatot. Miközben etettem, jobban megfigyelve arcát, észrevettem, hogy arcán kezdenek megjelenni a halotti maszk első jelei, az orra nagyon kihegyesedett, arcbőre furcsán megsárgult, szemét nemigen nyitotta ki, ha meg kinyitotta tekintete teljesen homályos volt.
A homályos tekintet szinte biztos jel a halál közeledtére, lévén hogy a szem a lélek ablaka, és bizony ha a lélek nem lát ki rajta, akkor nem érzi ott jól magát, ezért kilép a testből, és azontúl kívülről figyeli az eseményeket. Van ugyan eset, hogy a tekintet kitisztul, és a lélek visszatér, ám ez a jelen esetben nem történt meg, mert apám tekintetét többé nem láttam. Evés után elaludt, és többé utána nem nyitotta ki a szemét, lecsukva szemhéjait, semmi esélyt nem adott a léleknek a visszatérésre.
Látván, hogy a helyzet komoly, úgy döntöttem hazaviszem saját házába, hadd pihenjen ott nyugodtan, zavartalanul.
Szóltam háziorvosának, akinek véleménye egyezett az enyémmel, szerinte is már csak órák, vagy napok kérdése, míg örök álomra szenderülne.
Öt napig aludt, míg a hatodik nap reggelén már nem hallottam többé a szuszogását.
Péntek reggel volt, törvény szerint az orvos csak huszonnégy óra elteltével állíthat ki halotti bizonyítványt, így hát minden sietség nélkül szépen utoljára megborotváltam, tisztába tettem, ünneplőbe öltöztettem, és utána elindultunk az asszonykámmal koporsót vásárolni.
A forgalom eléggé gyér volt, előttem senki, utánam senki, egyszer szemből jött három személygépkocsi. Az első kettő elhaladt mellettem, ám a harmadik mikor már majdnem velem egy irányba ér, hirtelen átvág az én sávomra. Elkerülhetetlen frontális ütközés, mentők, tűzoltóság, rendőrség, a feleségem nem bírta lábát mozdítani, utólag kiderült bokatörést szenvedett, operáció tizenhat csavarral.
Az autóm totálkáros, szinte koporsó lett belőle, ahelyett hogy azt szállított volna.
A temetés csak negyednapon lehetett, mivel hétvégén minden hivatal zárva. Ám a harmadik napon a nyári kánikulában a koporsó körül már olyan szagok terjengettek, hogy a döglegyek úgy rajzottak a ház körül mint a méhecskék az akácfán virágzáskor.
Nem tudtam mitévő legyek, míg végül úgy döntöttem a legamerikaibb temetést rendezem meg, fütyülve az itthoni hagyományokra, kivitettem a koporsót a sírhoz, hogy elhantolják, és majd utána ott légyen megtartva egyben mindenféle szertartás.
Hála Istennek itt nagyobb baj nem történt, egyedül csak a sírásók fogták meg a róka farkát, miután elengedték a kötelet, amivel a koporsót a sírgödörbe leengedték. A szertartás utána már zökkenőmentes volt.
Nos, ez lenne a történetem, amióta azt a kukorékolást hallottam, mindenki olyan következtetést vonhat le belőle amilyet akar.
Jelenleg hála Istennek jól vagyok.
Ez nem teljesen igaz! Mert nincs immár se apám, se anyám, se autóm, sőt jelenleg feleségem sincs, és ráadásul fáj a két hüvelykujjam a baleset óta.