Az öltöny 25. fejezet

25. fejezet

Rutinszerűen zajlott a vizit. Seres professzor átfutotta a lázlapot, valamit jegyzetelt rá.
– Hogy érzi magát? – kérdezte.
– A körülményekhez képest jól. – válaszolta Péter.
– A vizit után jöjjön be a kötözőbe, – mondta dr. Seres.
Alig csukódott be az ajtó a vizitelők távozása után, már nyílt is ujjból. Kinga lépett be rajta.
– Visszajöhetek? – kérdezet, de már bent is volt, és becsukta az ajtót maga mögött.
– Persze, – válaszolta Péter. – de hamarosan mennem kell a kötözőbe. Átkötik a sebet.
– Valójában csak búcsúzni jöttem vissza, mert úgy döntöttem, hazautazom. Nem hívtam föl a szüleidet. Személyesen szeretnék velük beszélni, úgy talán jobban meg tudom őket nyugtatni.
– Az jó lesz, – nézett hálásan Kingára Péter. – azért, még én is felhívom anyut, mert te csak késő délután érsz oda.
Két puszival búcsúzott Kinga. – Vigyázz magadra, gyógyulj meg minél hamarabb. – mondta köszönés helyett.
Távozás közben, az ajtóban összetalálkozott a nővérrel, aki azért jött, hogy elkísérje Pétert a kötözőig.
– Viszontlátásra. – köszönt el Kingától.
– Viszontlátásra. – fogadta a köszönést Kinga.
A testes pirospozsgás nővér, súlyát meghazudtoló gyorsasággal termett Péter ágya mellett. – Piroska nővér vagyok, – mutatkozott be. – szívesen segítek eljutni a kötözőbe.
– Üdvözlöm Piroska, – állt fel az ágyából Péter. – megköszönöm, ha segít, mert a műtött lábamra nem nagyon tudok ránehezedni.
Bele kapaszkodott a Péter, és együtt indultak az ajtó felé, ahol a nővér, nem csekély termete, némi fennakadást okozott. Oldalazva sikerült leküzdeni az akadályt. A folyosó már elég széles volt ahhoz, hogy egymás mellett haladjanak. A kötözőbe érve, még felsegítette Pétert a vizsgáló asztalra.
– A professzor hamarosan itt lesz, – nyugtatta meg Pétert, mintha attól félne, hogy ideges a kötözés miatt. – minden rendben lesz. – tette még hozzá. Távozás előtt, még odatolt egy guruló asztalt a fekhely mellé, amin már elő voltak készítve a kötözéshez szükséges eszközök.
Péternek elgondolkodni sem volt ideje, már meg is érkezett Seres professzor.
– Na, nézzük, mi van a sebbel, – lépett Péter mellé, kezében egy ollóval. Gyors határozott mozdulattal elvágta a gézt, és már lent is volt a sebről. – Jól van, szépen gyógyul, fertőzésnek semmi nyoma. –nyugtatta meg Pétert.
– Meddig kell maradnom? – kérdezte Péter.
– Bekötöm, és már mehet is vissza a szobájába. – válaszolt dr. Seres, mintha nem tudta volna, mire vonatkozik a kérdés.
– Én azt szeretném tudni, meddig kell a kórházban maradnom? – kérdezett egyértelműben Péter.
– Azt még korai lenne megbeszélnünk, – nyugtatta. – bármi közbejöhet még.
– Mi? – kérdezte Péter aggodalmas tekintettel.
– Begyulladhat a seb, – kezdte sorolni. – egy rossz mozdulattól kiszakadhat a bevarrt érfal, akkor újra fel kell nyitni.
– Újabb műtét, – ijedt meg Péter.
– Csak, mint lehetőséget, említettem, – nyugtatta a professzor. – ilyen fiatal korban ez nagyon ritkán fordul elő.
– Meddig lesz még benn professzor úr? – kérdezte Péter.
– Egyelőre nem tudom. – Válaszolta dr. Seres. – Van egy másik betegem, akit szintén tegnap műtöttünk. Sokkal rosszabb állapotban kerül be, mint maga. Autóbaleset volt, szinte úgy kellett újra összeraknunk. Válságos az állapota.
– Csodálatos dolog, amit megtesznek a betegekért. – állapította meg Péter. – Mi volt a leghosszabb idő, amit egyhuzamban benn töltött a kórházban? – kérdezte Péter nem törődve azzal. hogy esetleg, máshol várják a professzort.
– A leghosszabb? – gondolkodott el a hosszú praxisán dr. Seres. – Egyszer, pár évvel ezelőtt, – kezdett mesélni. – majdnem egy hetet benn töltöttem.
– Bonyolult eset volt? – kérdezet Péter, és nem vette észre, hogy úgy kérdezget már, mint Kinga.
– Nem is annyira bonyolult, mint amilyen sok. Egy cigányfiú volt. –nézett a távolba, visszaemlékezve az esetre. – nagyon megverték. Sok törött csontot kellett összeraknunk, de ez volt az egyszerűbb része. Egyik veséje olyan komolyan sérült, hogy el kellett távolítanunk. Megrepedt a lépe, azt is ki kellett venni. Megrepedt a mája, azt plasztikáztuk. – mesélt már megállíthatatlanul a professzor. – Azt hittük, hogy az egyik szemére megvakul. Minden nap többször bementem hozzá, ellenőrizni az állapotát, még is elvesztettük volna, ha Jóska bácsi, akkor nincs mellette, és nem veszi észre, hogy hirtelen nagyon felment a láza.
– Az apja volt? – kérdezett közbe Péter.
– Nem. – válaszolt dr. Seres gépiesen, de a történetből nem zökkent ki. – Elfertőződött a sebe, és ami ennél is rosszabb, ismét szivárogni kezdett a vér a májából. Fel kellett nyitni még egyszer. Onnan kezdve, már folyamatosan javult, de kómába esett. Nem ritka az ilyen, – állapította meg, szinte csak magának. – Az agy érdekes egy szerkezet. Képes leállítani olyan funkciókat, ami nem kell az életben maradáshoz. Irányítja a légzést, és a keringést, de ezen kívül semmi más nem funkcionál. Jóska bácsi több mint két hónapon keresztül minden nap ott ült az ágya mellett, és tartotta benne a lelket.
– Másodszor említi Jóska Bácsit. Ki volt ő? – kérdezett közbe ismét Péter.
– Ez egy érdekes része a történetnek. – tért vissza a valóságba dr. Seres. – Ő riasztotta el azokat, akik ilyen kegyetlenül megverték. Ő hívta a rendőrséget is. Nagy szerencséje volt Barnának. Így hívták a fiút. – tette hozzá, az érthetőség kedvéért. – Jóska bácsi, Takács József, ez volt a teljes neve, de kérte, hogy csak Jóska bácsinak szólítsuk, több mint nyolcvan éves volt, amikor ez történt. Ha nem ő jár, akkor arra, valószínű, hogy Barna nem éli túl a verést, mert nem hiszem, hogy más közbe, mert volna avatkozni. Az volt a szerencse, hogy a rendőrök nagyon hamar oda értek.
– Miért ápolta Barnát, ha nem is ismerte előtte? – kérdezett közbe Péter.
– Először én sem értettem, – magyarázta a professzor. – rá is kérdezetem, de sikerült olyan rosszul megfogalmaznom a kérdést, utalva arra, hogy Barna roma származású, hogy majdnem leharapta a fejem, és rasszistának nevezett. Azzal magyarázta a törődését Barnával, hogy a fiát úgy vesztette el, hogy rajta nem tudott segíteni. Helyette Barnát tekintette fiának, akin csak ő tud segíteni. Amíg kómában volt, úgy is szólította, hogy „fiam”. Közben az is kiderült, hogy Barna árvaházban nőtt fel, nem volt egyetlen rokona sem. Mindent megtett a gyógyulása érdekében, többször figyelmeztetnem kellett, hogy a saját egészségére is figyeljen egy kicsit.
– Barna, végül felépült? – kérdezet Péter.
– Igen, több mint két hónap után felébredt a kómából. Először elég elutasítóan bánt Jóska bácsival, de a végén, még is megkedvelte. Amikor haza engedtük, Jóska bácsihoz költözött, és most is ott lakik.
– Tartja vele a kapcsolatot? – nézett csodálkozva Péter.
– Igen, nagyon rendes gyerek. Minden évben, azon a napon, amikor először műtöttem, meglátogat, és együtt megünnepeljük a születés napját, mert úgy gondolja, azon a napon újjá született. Van is benne valami. – tette még hozzá dr. Seres. – Jóska bácsi is időnként meglátogat. Már elmúlt nyolcvanöt éves, de amióta együtt él Barnával egész megfiatalodott. Látszik rajta, a boldogság. Nem beszél róla, de úgy éli meg ezeket a napokat, éveket, mintha visszakapta volna a fiát.
– Szerencsés emberek. – állapította meg Péter.
Seres professzor az órájára nézett. – Jól elszaladt az idő, – állapította meg. – de szívesen mesélem ezt a történetet, mert ilyenkor érzem igazán, hogy jó orvosnak lenni. – Visszamehetsz a szobádba, – mondta Péternek – a nap folyamán, még benézek hozzád. – búcsúzott.