Macskakavics és a lepény a gáton

Tavasz van, és ilyenkor a Duna megárad; annyi ezer éve megvan ez a jó szokása, hogy még Erzsikeke nénikeke is úgy emlékszik, ez már boldogult lánykorában is így volt. Tavaszi szél vizet áraszt, engömet halálra fáraszt, énekelte volna a vénasszony, de most nem volt dalos kedvében, a mérges folyó szintje óráról órára emelkedett. Már elöntött néhány közepes méretű várost, gyártelepet, baromfiudvart, tengerré változtatta a búzaföldet, elmosta a vasúti töltést; persze ez mind jelentéktelen ahhoz képest, hogy lassan az ő teraszát fenyegeti – a szent teraszt, ahol törött cserepekben sorakoznak a temetőből lopott örökzöldek, liliomok és egyéb szirmosok, akiknek csak latin nevük lévén, sosem fognak közelebbi ismeretségbe kerülni Erzsikeke nénikekével. Mennyi drága virág, Clivia, Cymbidium, Spathyphillum, Guzmania, Zantedeschia, milyen sokba került ez valaki másnak, és most el fogja sodorni a Duna, leviszi egészen Paksig vagy Mohácsig. Kár-kár, mondogatta a boszorkány. Sajnos nem repült el, mint a vörös Rébék, mert most nem olyan időket élünk, a repülés káros az egészségre, ezért szigorúan tilos. Ha mindent megtiltanak, ami az egészségre káros vagy veszélyes, és végül sosem hal meg senki, az lesz az igazi pokol; szerencsére ettől még messze vagyunk, egyelőre csak Erzsikeke nénikeke szerezte meg a halhatatlanság elixírjét, ő pedig ki nem adja a kezéből, ha térden állva könyörögnek érte, akkor sem.

Készültség van. Erzsikeke nénikekének is beszóltak – igen, már sokszor beszóltak neki, de hiába terjed a hang csigalassúsággal vagy fénysebességgel, neki semmi nincs a két füle között, ami egy pillanatra megállítaná – na, ez most nem olyan beszólás volt, csak annyit mondtak, szedje össze a holmiját, amennyit elbír a két kezében, mert jön az Éva kuálás. Ki ez az Éva, és miért itt akar kuálni? Nem ez az egyetlen rejtély a vén boszorkány életében. Az örök élet elixírje madzagon lóg a nyakában, mint a gyereknek az ajtókulcs, mi kell még ezen kívül? Seprű, az nagyon fontos, hátha mégis engedélyezik a repülést, a rendkívüli állapotra való tekintettel. Erzsikeke nénikeke a növénygyűjteményét vinné magával, de azt nem engedik. Szép nagy darab lehet ez az Éva, hogy nem fér el mellette 30-40 virágcserép. És még halálosan meg is sértették a drága jó Erzsikeke nénikekét, a gyerekek nagy barátját, a pedofil szemétládát. Azt mondták neki, hogy hagyja a fenébe a vacak növényeit – még hogy vacak, a legszebben ápolt sírokról valók, és egy vagyonba kerültek annak a bolondnak, aki megvette. Milyen jó helyük van itt az esősen napsütött és deresen derült teraszon, a hangyák és a lótetűk között, és most itt kell hagyni, áj-váj, ez nem igazság, a gazdagok elvihetik az összes gyémántjukat, a szegények még egy Lilium japonicumot se, régen ez is másképpen volt, régen a szegény ember volt a gazdag, és a gazdag szolgált a szegénynek.

Ebben biztosan sok igazság van, de Erzsikeke nénikeke jobban teszi, ha erről mélyen hallgat, mert egy népnyúzó, fosztogató, kizsákmányoló, klerikális, galád lengyel grófnak volt a felesége, akinek a neve Magyarországon úgy hangzik, mint a Macskakavics. A nemes grófnak már a távoli ősei lecsúsztak a társadalmi megbecsülés hullámvasútján, ami arról nevezetes, hogy mindig csak lefelé visz, felfelé soha. Hanem a grófi cím megmaradt, Erzsikeke nénikeke igazából Elzbieta von und zu Macskakavics, a rendszer ellensége akkor is, ha a főúri hitves segédmunkát végzett a keszonban, és a Riviera helyett a sarki italboltban nyaralt.

Régi szép idők, amikor a talponállók még tele voltak grófokkal, és a részeg embernek nagyon kellett vigyázni, nehogy egy herceg kezére lépjen. Deklasszált elemek, mondta a csaposlegény, és megvetően köpött egyet az őrgróf kisfröccsébe, ők azonban nem engedtek az etikettből. Itt még egymás között voltak az urak, paróka bár, ó, és mégis serceg a herceg. Erzsikeke nénikeke szoknyája a földet seperte, amikor durva kezekkel lerángatta róla egy Kronprinz, igaz, nem a szerelmi vágy lila ködében, hanem mert a felesége, bizonyos Kronprinz Irma megfenyegette, haza ne merjen jönni felmosó rongy nélkül.

Idáig jutott a visszaemlékezéseiben Erzsikeke nénikeke, amikor feltaszigálták egy teherautóra, és a járgány elindult nagy pöfögéssel. A virágaim, sikoltotta a rút boszorkány, mire egy még rútabb pályatársnője jól oldalba bökte a hegyes könyökével: Hallgassék mán, mink három csecsemőt hagytunk otthon, oszt mégse óbégatunk miattuk. – Juj, mondta Erzsikeke nénikeke gépiesen, csurom víz lesz a ruhájuk. – Mindenki egyszerre beszélt, azt sorolták, mennyi értékük vész el a Duna miatt: Az a sok szép prézli mind pocsékba megy! – Felhólyagosodik a furnér a dédmama sublótján! – Az unokám gumikacsájáról leázik a festék! – A dolognak megvolt a jól begyakorolt koreográfiája, mivel a Duna minden évben elkerülhetetlenül kiönt, és mindig ugyanazokat a károkat okozza; új házat lehetne építeni a dombtetőn is, hanem az nem kell senkinek. A közvélemény szerint a dombtetőn nem lakhat más, csak édesjézusom feszület formájában, esetleg szentantal, a villámlás ellen.

A jónépet ilyenkor a szomszéd falu iskolájába viszik, ahol a kiöntött ürgék napokig táboroznak. És ez mindenkinek jó, mert nincs tanítás, és a tanító bácsi ráér leadogatni a kamionról a homokzsákokat. Ebben a faluban csak egy buzgár van, és mindenki azt csodálja. Mondják is, hogy meg kellene tartani szökőkútnak. Erzsikeke nénikeke nem akarja, hogyisne, senkinek ne legyen szökőkútja, amíg neki nincs legalább kettő. Szökőév már van, meg a vénasszonynak szökőlába, mint a sáskának. Csak egy kicsit vonult félre, hogy megnézze azt a nagy sárga virágot; pontosan ez hiányzik a teraszáról. Sajnos nem bírta kifeszegetni a drótkerítést, amivel ezek a mocskos parasztok a magántulajdonukat védelmezik. Ide-oda csámborgott a boszorkány, éket, baltát vagy akármit keresett, hogy a kerítést felfeszítse, közben maga sem tudta, hogyan, de eltelt az idő, a lába alól elfogyott az út, és Erzsikeke nénikeke fenn volt a gát tetején. Köröskörül semmi, csak a Duna, és mindenféle holmi az egyre emelkedő hullámokon: deszkák, kosarak, vájdlingok, döglött kutyák.

Áj-vé, mondta Erzsikeke nénikeke, lengyelesen selypítve, hogy jutok vissza innen a faluba?

Egy csónak közeledett a folyón, de nem vették észre a vén banyát, vagy nem akarták észrevenni, mentek tovább Paks vagy Mohács felé, de az is lehet, hogy a Fekete-tengerig meg sem állnak.

Volt egy kis pánik a gáton, Erzsikeke nénikeke beleesett, de még ki tudott kecmeregni. Aztán megcsúszott a mamusz, amit még a grófi papusz lopott Cracoviában. A boszorkány úgy csúszkált odafönn a gáton, mint a Sonja Hennie, keresztezve a Popov házaspárral. Leszúrt egy dupla rittbergert, megpróbált belekapaszkodni a seprűnyélbe, de a gát erősebb volt. Miért sikamlik ennyire? Erzsikeke nénikeke nem értette, de nem is érteni kellett ezt, hanem látni vagy szagolni. Egy lepény volt a gáton, egyetlen, összefüggő tehénlepény volt az egész gát. Káposztával és tejföllel kérem, motyogta Erzsikeke nénikeke, ahogy a piacon szokta, és a következő pillanatban nyakig ült a lepényben. Hát nincs itt az Üdvhadsereg, hogy segítsen a bajba jutott lepényeken?

Gyüjjék mán le, kiáltott lentről egy viharkabátos ember, nem lássa, hogy az ott a világörökség része?

Erzsikeke nénikeke csak a kabátot látta. Az csinálta a vihart. Nem tudott válaszolni, mert már fülig ért neki a lepény. Így elbánni egy Macskakavics grófnővel, dohogott a vénség, és viharkabátot, viharlámpát, Vihorlátot, mindent elátkozott. Az átok erejétől megrendült a pokol, és Belzebub kezéből kirepült a konyakos pohár. Akármi legyek, ha nem a Macskakavics szórakozik velünk, kiáltotta a döglegyek ura, és taszított egyet az undok boszorkányon, onnan alulról. Erzsikeke nénikeke egyenesen a vízbe pottyant, jól beszennyezte, és immár lepényeitől megtisztultan utazott tovább, hullámhegyen-völgyön, amíg vissza nem érkezett a kis házi temetőbe, amely zavartalanul díszlett a dunaparti teraszon. A folyó megállt a terasztól egy lépésre, és undorodva visszafordult. Na még csak ez kellett, locsogta-fecsegte a Duna, Macskakavics és a lepény a gáton.