A sáncok és lövészárkok hálózata hosszú, kanyargós folyosókat alkottak. Zord vidék volt ez, még a keselyűk sem merészkedtek az oszló tetemek közelébe. A lövések zaja miatt elkerülték ezt a környéket. Habár a bunker komplexumot védő katonák nem tudták, mit védenek a saját nyomorult életükkel, mégsem kérdezősködtek.
Lassan egy hete már, hogy csend honol a vidéken. Egy puskalövés sem dördült el. Szokatlan volt, hiszen hónapok óta védik az épületet az ellenséges haderőtől. Nem támadtak, csak védekeztek. Éppen ezért volt vészjósló a csend, mert
nem pusztították el őket, mégis abbahagyták a rohamot. A katonák csak ültek a magasfalú folyosókon és várták az ellenséget. Azonban az nem jött.
Miller közlegény külön ült a többiektől. Másfél méter széles, és majdnem két méter magas árkokban élték eddig az életüket. Ő volt az egyetlen, akit érdekelt, miért harcolnak, de sosem kapott választ. A hosszú folyosókon körbenézve látta bajtársait kártyázni, dohányozni, és voltak olyanok is, akik különböző tudatmódosítókkal ütötték el az idejüket.
A háború mindenütt egyforma. Kivéve ezen a helyen. Itt a katonákat a saját feletteseik lőtték le, ha nem védték meg az objektumot, amiről még csak azt sem tudták, hogy mi az. Miller sokszor látott fehér köpenyes embereket ki és be
járkálni a központi bunkerbe. Oda nem engedtek be egy védőt sem. Egyszer próbált belesni, mikor a közelben őrködött, de csak annyit állapított meg, hogy a két hüvelyknyi vastag acél ajtó valami titkos projekt védelmére szolgálhat.
Az egyetlen hobbija a menekülő keselyűk bámulása volt. Emlékezett arra az életre, amikor még az emberek a flancos autóikkal furikáztak a nagyvárosok fényes utcáin, de az már évekkel ezelőtt elmúlt. Ez a világ a háború világa lett.
Nem gyógyszereket gyártottak, hanem hatékonyabbnál hatékonyabb fegyvereket. Nem voltak nagyhatalmak, akik irányították volna a bolygó két felét. Milliónyi frakció esett egymásnak, hogy egyedüli uralkodóként égethesse el a többiek iszapba taposott mocskos tetemét. A közlegény is tagja volt ezen csoportosulások egyikének.
Nem tudta, hogy kire lőtt eddig vagy hogy kire fog ezután. Zsoldosok egymás hegyén-hátán özönlöttek, hogy bevegyék a bunkert, de mind ezidáig hiába. Szellősnek tűntek a folyosók, hiszen sokan elestek a csaták alatt, de rá nem volt
hatással a morál csökkenése. Sokkal félelmetesebb volt Reinhardt őrmester Python revolvere. Tudta, hogy ha nem az ellenség lövi agyon, akkor majd az öreg felettese fogja.
Így teltek a napok és egyre több embernek tűnt fel, hogy nincs már kire lőni egy ideje.
Többnyire nem bánták, hiszen az
életük legalább nem most ér véget. Persze voltak, akik ingerültebbek lettek a halálos csend miatt és néha a levegőbe
lövöldöztek, hogy ne őrüljenek bele az unalomba. Miller a szokás szerint az egyik folyosó sarok fordulójában ült,
amikor a végzetes eset történt.
A sziréna zaja zavarta fel nyugalmából, majd nem sokkal utána lövések dördültek. Felismerte a hangot.
Reinhardt őrmester pisztolyából jött, ezt bárki felismerte volna, aki alatta szolgált. Tompán, de mintha úgy hallotta volna, hogy az
utasítás szerint mindenki vegye fel a gázálarcot. Gondolta, biztos rajta is maszk van már, azért nem értette olyan
tisztán, ahogy szokta általában, ha az öreg felordít. Azonnal felugrott és felhúzta magát a peremen, hogy kinézzen.
Sokszor előfordult már, hogy könnygázt vagy hasonlót dobtak a vájatba, ezért nem lepte meg a riadó. Azonban a füst, amire számított a bunker felől jött. Sárgás felhő fedte haloványan a masszív betonépület látványát, ami gyanússá vált
számára. Emberek kiáltoztak és lövöldöztek nem messze a tartózkodási helyétől. Mielőtt felhúzta volna a gázmaszkot, szúrós, kellemetlen szagot érzett az orrában. Tudta, hogy nem könnygáz volt, de ezt a bűzt még soha nem érezte azelőtt. Stabilan felcsatolta az eszközt, majd M1-es puskáját kibiztosítva elindult a füst irányába. Gyűlölte a maszkot,
mert térlátása igen lecsökkent a hordása alatt. Márpedig ő nagyon jó lövész volt és a szeme volt a mindene.
Alig egy perc alatt a háttérzajok alábbhagytak, amitől kissé maga is megijedt. Már majdnem elérte a kanyart, amikor egy alak jelent meg előtte. Bár a lencsén át sosem lehetett tisztán látni, ami előtte bukkant fel, attól elállt a lélegzete is.
Az övéhez hasonló fekete zubbonyt és álarcot viselő alak felé közeledett, de valami szörnyű dolgot vélt felfedezni rajta. A maszk alól vörös csápok vonaglottak elő, melyek némileg beterítették arcát és vállát. A lencse tompította a fényt, ami
a szeméből áradt, azonban még így is tisztán látta, ahogyan borostyán szemei pulzálva őt fürkészik, mint leendő áldozatát. Miller émelyegni kezdett, de valahogy felülkerekedett szédülésén és hátrálni kezdett. A lény látványa letaglózta végtagjait, de próbált ellenállni. Száraz, hörgő hang hagyta el a szörny torkát, miközben a közlegény irányába vonszolta magát. Miller úgy érezte, mintha a szemei égnének, de úgy gondolta, hogy talán a förtelem látványa miatt érzi így. Mielőtt az iszonyat hozzá érhetett volna, a férfi bajonettjével indult neki, miközben tekintetét a földre sütötte. Nem akarta látni, ahogyan pengéje átdöfi a szörnyeteg torkát, hiszen már az sok volt neki, hogy látta maga felé közeledni azt. Csatakiáltása segítette a mozdulat elvégzésében. Bár lövész volt és többnyire csendes embernek tartotta magát, most úgy látta jónak, ha félelmén felülkerekedik egy kiáltással. Bátorságot és erőt adott neki az a kétségbeesett üvöltés. Célpontja azonban minden hang nélkül puffant a földre. Mikor sikerült észhez térnie, Miller ismét elindult célja felé, de érezte, hogy újra szédülni kezd. Tisztában volt vele, hogy katona volt.
Gyakorlatilag egy kegyetlen gyilkos, aki bárkire lő, csak teljesítse a parancsot, de a lény, amit az imént látott, kissé kizökkentette egyensúlyából.
Hamarosan meg is érkezett az egyik bunkerhez. Hirtelen éktelen morajlás csapta meg a fülét, amitől csaknem térdre zuhant. Fejébe hasított a fájdalom, de tovább kellett mennie. Belépett az ajtón, ami hangos nyikorgással tárult fel előtte.
Azonnal megpillantotta a hang forrását maga előtt. Egy, az előzőhöz hasonló iszonyat támaszkodott a rádió asztalnak és a kommunikációs eszközt bütykölte. Észrevette a betoppanó férfit, ezért azonnal nekiiramodott.
Hasonlóan csápok lógtak róla és a szemei azzal a számára furcsa színnel égtek, miközben felé közeledett. Pillanatok alatt cselekednie kellett, ezért vállhoz szorította puskáját és három golyót eresztett a szörny mellkasába. Úgy tűnt, elégnek bizonyult az a néhány, amit rálőtt. Megpillantotta a rádiót is, ami a morajlás forrásának tűnt. Azonnal
odaszaladt, hogy szemügyre vegye. Fejfájása nem csillapodott és úgy gondolta, ezek az ormótlan lények átvették az uralmat a bázis felett, miközben ő ebből semmit sem vett észre. Nem kockáztathatta, hogy a kommunikációs csatornákat is megfertőzzék, ezért jobbnak látta, ha tönkreteszi a készüléket. Két lövés után az éles kattanás jelezte,
hogy a tár üres. Azonnal feleszmélt és újratöltött. Megbizonyosodott róla, hogy a rádió már nem használható többé, majd elindult az épület másik szárnya felé. Séta közben az járt a fejében, hogy miként lehetséges, hogy egyedül ő maradt életben. A szörnyetegek mindenkit megöltek vagy ami még rosszabb, megfertőztek mindenkit. Átkozta a balszerencséjét, amiért itt kell neki is megrohadnia. Senki sem szólt neki, hogy inhumán teremtmények is megtámadhatják a támaszpontot és ez lehet belőle. Még mindig émelygett, amikor kilépett az ajtón, ami kivezetett a kommunikációs toronyból. Egyre dühösebb lett az érzéstől, amit nem tud csillapítani. A sárgás felhő halványodni látszott az árokhálózat felett.
A Nap már nagyon alacsonyan szállt az égen, közeledett az alkony. Mielőtt elindult volna
a központi bunkerhez, tucatnyi lábdobogásra lett figyelmes. Vállhoz szorította M1-esét, majd várt. A fal peremei felől újabb alakok ugrottak az árok mélyébe, pontosan előtte. Hirtelen nem a számolásra koncentrált, csak szerette volna mindet elpusztítani, hogy mehessen tovább. Lövések dördültek, majd éles kattanás. Nem látta a támadók sorának végét, ezért nem akart hibát ejteni azzal, hogy újratölt. A bajonett pont ilyen helyzetekre volt kitalálva. Egyre több vér kenődött a maszk lencséjére, ezért dühből lerántotta arcáról, majd eldobta. Erejét fokozta az érzés, ami mélyen a fejében fészkelt. A szédülés és fejfájás hatására úgy döntött, őrült hadakozásba kezd, hogy enyhítsen rajta.
Eszébe jutott, amit annak idején az apja mondott neki a fájdalomról. „A sérült felületet szorítani kell. Annál erősebben, mint ahogy fáj, s majd elmúlik.” Ennek tudatában őrjöngve lódult neki egyetlen megmaradt eszközével támadóinak.
Minél hangosabban kiabál, annál kevésbé fogja érezni, hogy hasogat a feje. Amennyire neki fájt, olyan erősen döfte ellenfeleibe a bajonettet. Már maga sem tudta, mennyit mészárolt le belőlük, amikor megpillantotta a sötétkék eget.
Rémisztő csend telepedett a környékre. Miller levegő után kapkodott, miközben a pengét próbálta kihúzni az egyik szörny bordái közül. Egy idő után feladta a próbálkozást, hiszen az nem engedett.
Felelőtlenül visszalökte azt, majd megpróbált kimászni a folyosó falán. Előre nem tudott átkelni, holttestek borították az egész utat. A csizmájától egészen a feje tetejéig véres és mocskos volt. Ereje lassacskán elhagyta, amitől hanyatt esett a felszínen, miután kimászott az árokból. Már lassabban vette a levegőt, mint azelőtt. Hunyorítva nézett az ég felé, miközben azon elmélkedett, miféle gáz lehetett az, amit látott. A legfontosabb kérdést is feltette magának.
-Miért éltem túl?
Tudta, hogy senki nem fog válaszolni a kérdésére, mégis amennyire csak bírta hangerővel, az ég felé szegezte azt. Mielőtt úgy döntött, végleg lehunyja a szemét, gépzajra lett figyelmes. Felismerte saját tankjaik jellegzetes motorzaját, amitől erőre kapott. Felült, majd a reflektorok irányába nézett. Integetni kezdett. Kiáltani szeretett volna, de túl száraz
volt a torka és az ellenség alvadt vére is teljesen ellepte már. Mikor megérkeztek a páncélosok, megálltak előtte, majd az egyikből a tetőn kimászott egy férfi. Ezredesi rangjelzést viselt, amennyire látta. Az alak leugrott a tankról, majd Miller elé lépett.
-Jézusom, fiam. Mégis mi tette ezt?
A férfi felállt, majd körbenézett, immár a reflektorokkal megvilágított bázis területén. Egyenruhás holttestek hevertek szanaszét. Már nem érezte a szúrós szagú gázt, már nem fájt a feje, mint azelőtt. Szemei még kissé égtek, de teljesen összeszedettnek érezte magát. Abban a pillanatban megvilágosodott. Persze nem a Hold fényétől és nem is a ráirányuló lámpák káprázatától. Tudta, mit kell mondania az ezredesnek, hiszen ő volt az egyetlen, aki tisztában volt a történtekkel és ő volt az, aki immár biztosra vette, ki vagy mi tehette, ezért határozottan válaszolt.
-Egy szörnyeteg.