A szeretetről elektroni szinten

Sokszor eltűnődök azon, miért próbálja az emberiség egy része megváltoztatni a szeretet törvényét, holott, ha bárki racionálisan gondolkodik beláthatja, hogy erre semmi esélye, hiszen ez egy Isteni, univerzális törvény, ezért esetleg csiszolgatni lehet rajta, de újat, mást hozni helyébe lehetetlen.
Azaz, talán lehetséges, de következményei bizonyára katasztrofálisak lennének, hiszen félős, hogy aki változtat rajta, extrém állapotba jut, és úgy eltűnik mint a matató ménkű, ha jól végezte dolgát, ami ilyen jelenség lévén, sose bírja megtartani annyi ideig állapotát, hogy titkát emberi szem ellesse.
Feltételezem, arra nagyjából mindenki rájött, – még ha nem is hallott a szeretet törvényéről – hogy szeretni mást csakis úgy lehet, ha elfogadjuk annak, és saját magunk tökéletlenségét.
Nagyjából egyszerűen megy ez kérem, akárcsak egy orrba-zavarás!
Ám itt megpróbálom elemi részecskékre bontani a törvényt, hadd legyen egy kis bonyodalom.
Kezdeném talán azzal, hogyha nem fogadjuk el saját magunkat olyannak amilyenek vagyunk, mert orrunk, szánk, szemünk, stb. nem olyan mint szeretnénk, akkor nem plasztikai sebészhez kell fordulni segítségért, hanem saját belső elektron hullámaink pályáját kell jó irányba terelnünk, és valahol a szeretet zónájában rájuk figyelni, hogy ott elméletileg valamilyen anyaggá alakuljanak.
Megjegyzem, nem feltétlenül kézzel tapintható anyaggá.
Meglehet ez nem mindenki számára érthető, ezért adok rá egy kis magyarázatot, leegyszerűsítve a kvantummechanika tételeit.
Tehát, egyes mini-mini részecskéket tanulmányozó elméletek szerint, az univerzum minden elektronja egyfajta láthatatlan, amolyan elmosódott hullámállapotban tengődik, emiatt képes bármelyikük egyszerre két vagy több helyen is ott lenni, így biztosítva egymás között a kapcsolatot. Magyarán szólva számukra a teleportáció nem lehetetlen.
Tulajdonképpen állandó kapcsolatban vannak egymással, függetlenül attól, hogy a Földön, a Holdon, vagy egy fekete lyukban leledzenek. Talán kivétel az eseményhorizont kacifántos zónája, de remélhetőleg nem bóklásznak el arrafelé a mi részecskéink.
No-mármost, ez a hullámállapot akkor és ott szűnik meg, válik láthatóvá, érezhetővé a kis elektronocska, amikor és ahol ráfigyel az ember, egyébként az elektron nem bírja megváltoztatni hullámállapotát. Csakis az ember képes erre, mert hiába figyeli egy gép e hullámokat, azok sosem materializálódnak semmilyen formába.
Még egyszerűbben, például ha egy szőke bomba nő ringatja magát felém, de mellettem az asszony, ezért nem figyelhetek másfelé, számomra nem válik semmilyen anyaggá, mert aprócska meg nagyobb gömböcskéit nem nézegethetem( ahhoz ugyebár kétség nem fér, hogy ő is apró kis gömböcskékből van felépítve mint minden e világmindenségben!), tehát csak elmosódott hullámként suhan el mellettem.
Ha viszont titkon lencsevégre kapom, ettől ott még nem lesz belőle bombázó matéria számomra, máshol viszont már lehet belőle, ha a felvételt nézegetem, tulajdonképpen a gépek segítenek, de önálló anyagot képtelenek előállítani.
De térjek vissza a szeretet zónájához, nehogy másfelé elcsapongjanak, a gondolatokba verbuvált alkotóelemeim..
Ez minden emberben ott van valahol, csak nincsenek pontos koordinátái. Vele születünk, de saját magunk kell megtaláljuk helyét, hogy oda fókuszálhassuk a felénk áradó hullámrengeteg egy részét, ott szeretetteljesen rájuk nézve,megszüntessük az elektronok ezen állapotát, és egy vonzó mag körül, gomolygó szeretet-elektronfelhőbe gyűjtsük egybe őket. Ez már egy érezhető valami, sőt alkalomadtán szinte tapintható.
Ez a felhő ugyanis ideig-óráig stabil helyzetbe rendeződik, főként ha belefogjuk azon tökéletlen elektronokat is, melyek minduntalan elkószálnának más irányba, megadva így az okot arra, hogy beismerjük saját tökéletlenségünket. Ha ez sikerül, akkor el tudjuk fogadni másokét is, szeretve azokat úgy amilyenek, hiszen mindenkinek vannak jobbra-balra fityegő elektronjai. No természetesen ezekből néhányat mindig lehet jó irányba igazítani.
Aki ezt nem képes beismerni, az sosem talál rá a szeretetre, vagy szerelemre, mert tökéletes elektronfelhő nem létezik, mindenikben akad egy-két szabadon kószáló makrancos gömbics.
Ezért nem lehet megváltoztatni e törvényt, és csapdába esnek azok, akik remélik, hogy sikerül nekik, addig várva a szeretni való tökélyre, míg a végén még tökéletlen se jut nekik.
Arra is vigyázni kell ám, nehogy a bennünk kavargó elektronfelhőbe, túl sok saját magunk felé csapongó részecskét gyűjtsünk, és a végén úgy járjunk mint az önmagába belehabarodott Nárcisz.
Igyekezni kell hát fenntartani egy bizonyos egyensúlyi állapotot, mert ismételten figyelmeztetlek, az extrém jelenségek igencsak instabilak, és relatív gyorsan valamely irányba összeomlanak.
Ez azért, mert részecskéik vagy eltaszítják egymást, új hullámokként szétszóródva, melyeket nehéz újból összegyűjteni, vagy annyira vonzódnak, hogy fekete lyukba tömörülnek, otthagyva csapot-papot az eseményhorizonton. Ott bizony se pap, se csap, de még az elektronok se tudják mi tévők legyenek, hisz egy elferdült térben és időben nehéz a helyes irányt megtalálni.
Nem plasztikai műtétre van hát szükség testvéreim, azért hogy mások szeressenek, vagy mi szeretni tudjunk, mindaz csak álca lesz, ami csak ideiglenesen elfedi a valóságot.
Hiszen megtörténhet, hogy leszakadnak felvarrt ráncaink, vagy elveszítjük az újonnan odabiggyesztett orrot, amitől a magunkban, vagy másokban a relatívan stabil felhőgomolyból szétszóródó bárányfelhők, vagy saját magába robbanó viharfelhő lesz.
Tökéletlennek lettünk teremtve, és az az érzésem, hogy a Teremtőnk így szeret bennünket, – erre is van magyarázat, de erről talán a legközelebb – így kell hát mi is elfogadjuk, szeressük egymást.
Ehhez meg nincs másra szükség, mint adott pontban és időben az elektronhullámokra odafigyelni, hogy azok ott kis aprócska, majd nagyobb gömbökké váljanak, és más is észrevehesse őket.
Ám azt véssétek jól agyatokba feleim, hogy e világmindenséget alkotó gömböcskék egyike sem tökéletes!