Már évek óta tatok a gyerekeknek mesedélutánokat, mesefelolvasásokat. Ezzel az egyik és egyben a legfontosabb célom az, hogy a gyerekek és az Őket kísérő felnőttek felismerjék és élvezzék a mesékben rejlő örökbecsű értékeket, bölcsességeket. Azt érzem ilyenkor, mintha fát ültetnék, mert aki valamilyen növényt, jelen esetben a meséket jelképezve elültet az nem biztos, hogy maga is fogja élvezni annak a gyümölcsét, értékét, de azért a jövőnek ezt megteszi. A lelkekben most elültetett mesék bölcsessége lehet, hogy a jövőben fogja meghozni a maga termését, de mégis érdemes ezt is ,,elültetni", azaz mesélni és legfőképpen ilyen téren is nemzeti értékeinket saját meséinkkel is gyarapítani. Minden népnek az egyik értéke a saját nemzeti kincse a mesevilága. Más népek ilyen értéit is csak úgy szabad megismertetni, hogy először is legfőképpen a saját értékeinkre legyünk büszkék, azt terjesszük így is leginkább. Nekem az ilyen felolvasások legfőbb ,,honoráriuma" az engem hallgató, s rám figyelő gyerekek (és persze felnőttek) köszönete és mindezek ,,megkoronázása" az, amikor egy kisgyerek odajön hozzám a felolvasás után, minek során a meséket meg is beszéltük közösen – és engem átölelve mondja azt köszönetképpen:
– Köszönöm István bácsi!
Ennél szebb ,,honoráriumot" a munkámért Nekem senki sem adhat. Ez az eset is azt bizonyítja, hogy a sajnos értékelvűvé lett világunkban van más érték is a kisebb-nagyobb vagyonokon és a pénzen kívül, ez pedig a leghatalmasabb és legnagyobb érték, amelynek fizikai mértékegysége nincsen, bár meg nem fogható, de mégis érezni lehet, ez az őszinte hála és szeretet.