Bűnösök 7/2

Az idősnek látszó férfi a kertben botorkált, megfejthetetlen céllal. Arcát olykor a nyári nap felé fordította, s dacosan nézett bele az izzó gömbbe, semmit sem hunyorítva, mintha ezzel is erejét fitogtatná. Elisabeth Kübler-Ross fölfedezése óta a haldoklásnak öt jól elkülöníthető fázisát különbözteti meg a pszichológia, de ez a férfi a elutasításnál leragadt. Úgy tűnt, ő még akkor is tagadni fogja a valóságot, amikor lefogják majd a két dacos szemét.
Fájdalmai űzték ki szobája hűvöséből, s most mind dühösebben téblábolt odakinn a felhőtlen ég alatt, mert érezte, ereje már egy rövid sétához sem elegendő. Nem értette, miért. Nem akarta érteni. Reszkető kézzel szorongatta sétabotját, bár legszívesebben messzire hajította volna.
A kapu nyílására sátáni tekintettel fordult meg, s szinte vicsorítva indult a hang irányába, szánalmas, zörgő mozdulatokkal.
− Ilyenkor kell hazajönni?! Hol voltál?!
Mariah szorongva bár, de kedvesen közeledett felé.
− Kijöttél sétálni egyet? Miért nem vettél szalmakalapot? Még napszúrást kapsz…
Ám a férfi csontos keze elkapta a karját, s minden meglévő erejével szorította. A lány fölszisszent, amint a durva körmök a bőrébe vájtak.
− Eressz! Ez fáj!
− Az a jó! – rivallt rá az ijesztő múmia. – Nem is érdemelsz semmi mást, te világ szégyene!
− Eressz! – tépte ki magát a karmai közül Mariah, s megpróbált ellépni tőle.
De a haldokló meglepően fürgének bizonyult; az ártó szándék megsokszorozta erejét. S már puffant is a sétabot a lány hátán, hogy az térdre rogyott belé. Azután még egyszer, s még egyszer újra. Végül a múmia zihálva rátámaszkodott a botra, rút akaratának készséges szolgájára, s úgy nézte, mint emelkedik föl a lány, mint törölgeti könnyes szemeit.
− Miért csinálod ezt? – nézett rá könyörgőn Mariah. – Egyszer meg fogsz ölni azzal a bottal…
− Azt kellene! – rikácsolt a férfi, minden belátás nélkül. – Azt érdemelnéd! Az ilyen semmi mást nem érdemel! Az ókorban megköveztek volna!
A lányban fellobbant a düh.
− És téged?! Téged talán nem kellett volna megkövezni már réges-rég?! Amit te csináltál, az nem érdemelt volna büntetést?! Téged ki ütött meg érte?! Hm?! Ki sújtott le rád a botjával?!
A múmia elnémult, bár reszkető ajkai minden pillanatban szólni próbáltak. Így küszködött egy darabig, majd hirtelen vad köhögő roham tört rá, mely végül a földre kényszerítette. Mariah az udvar friss levegőjén is érezte a férfi száján át kiömlő borzasztó halálszagot. Fejcsóválva ugrott oda hozzá, karjaiba vette, fölemelte a rángatódzó testet, s megindult vele a ház felé.
− Jaj, apa – sóhajtotta. – Jaj, apa…