Bűnösök 7/4

Másnap reggel Mariah bénító fájdalmakra ébredt, alig tudott feltápászkodni a kanapéról, ahol a TV előtt elnyomta a jótékony álom. Sírva botorkált a fürdőbe, s szinte kiáltott fájdalmában, amikor vizelni próbált. Édesapja alapos munkát végzett.
Félórába is beletelt, mire összeszedte magát, mégis rögtön ezután, gépiesen látott hozzá teendőihez. Közben elmélázott – miért csinálja ezt? Eszébe ötlöttek Scott szavai, a tekintete, ahogyan beszélt hozzá:
− Ott kellene hagynod őt. Ő vajon hol volt hosszú éveken át? Miért épp a te nyakadra jött vissza… meghalni? Miért épp beléd kapaszkodik most? Épp tebeléd… S te miért hagyod ezt? Nem tartozol neki semmivel. Ő tartozik neked… Olyasmiért vezekelsz, amit nem te követtél el.
Vajon tényleg erről lenne szó? – tűnődött. – Valami öntudatlan, kényszeres vezeklésről? …
Aztán meghallotta a távoli köhögést, a krákogást, s újra meg újra sírva fakadt. Scott barátságos arca, tekintete, szavai, mind elpárologtak. Az a kis védelem, amit a kedves törődés apró emléke megidézett, megállíthatatlanul röppent ki az ablakon. A lány egymaga volt, egyes-egyedül. Rezignáltan készítette a gyógyszert, a pelenkát, közben főtt már az étel – talán ő is eszik majd keveset. Csak étvágya lenne…
Amikor pelenkát cserélt a férfin, mindig gondosan kerülte annak tekintetét, az viszont minduntalan valami ijesztő idegenséggel fürkészte a lány arcát.
− Ez olyan megalázó – nyögte most is. – Ide jutottam… a saját lányom pelenkáz… Ez nem illő…
A lány fájdalmai összeesküdtek a benne törekvő jóakarat és összeszedett tartás ellen, s úgy szólaltatták meg őt, ahogyan még egyetlen egyszer sem.
− Úgy beszélsz, mintha most látnám először az izédet. Láttam már eleget… Kislánykoromban épp elégszer megmutattad nekem. És akkor még nem is volt ilyen halott. Nagyon is eleven volt. Emlékszel? Mert én emlékszem… Hallod? Én emlékszem, mit tettél…
A beteg feljajdult.
− Jaj, kislányom… megígérted, hogy erről többet egy szót sem beszélünk. Miért hánytorgatod fel a múltat? Miért büntetsz?
A lány dühösen fölegyenesedett.
− Hm… – mosolygott furcsán keserű fintorral. – Azt kérded, miért… Talán ártatlan vagy, nem csináltál semmit? Csak beképzelem az éveken át elszenvedett atrocitást, az erőszakot, a fenyegetőzésedet, hogy hallgassak? Hogy tudod egyáltalán így megjátszani az ártatlant? Ki vagy te?!
Az elesett férfi könnybe lábadt szemekkel nézett föl rá.
− Az apád vagyok, kislányom. Bármi történt… az apád vagyok.
A lány úgy nézett le rá, mintha nem értette volna. Hitetlenkedve csóválta a fejét.
− Hát… vagy te nem vagy az én apám, vagy én nem vagyok a te lányod.
Meglódult kifelé, majd – mint akit nem hagy nyugodni valami – még visszafordult:
− És te? … TE… miért büntetsz engem?
A férfi összeszedte magát a felelethez.
− Ami a múltban történt… azon már nem lehet változtatni. De ami most történik… ami most történik veled… az ellen még lehet tenni valamit… Valamit tenni kell!
− És te ezt tudod tenni értem? Hogy szétvered a botodat a hátamon?
A férfi kiabálni szeretett volna, de csak szánalmas nyekergésre futotta erejéből.
− Igen! Én már csak ennyit tehetek! Tehetetlen vagyok! Tehetetlen vagyok, hát nem látod? Tehetetlen vagyok…
S még elmondta párszor. De Mariah nem állhatta már tovább a halálbűzt, ami apja szájából áradt, s kimenekült. Kimenekült, és sírt.