Szirupos szánalom terjeng a légben,
színtelen fájdalom szaggatja létem,
szederkék szügséglet hangja üdvözöl,
hamvadó alkony tűzlángja tündököl.
Szenvtelen hangú kívánás szól, foszlány.
Akarod kedvesem? Akkor bújj hozzám!
Szerelmem érzelmekkel telve lenne,
csókmadár maradna, nem kiröppenne.
Maradna a madár, boldog kacajjal,
szivárvány tollakkal, édes dallammal.
Mindenki erre vágyik, aki szeret,
olvaszd el szívemről a jéghegyeket!
4 hozzászólás
Kedves Edit! Az elidegenedés világfájdalma süt át ebből a versből. A költő lelke fogékonyabb, mint az átlagemberé: jobban tud szeretni és jobban is gyűlöl. És, ahol másnak még hópehely sem 'jut" neki "jéghegyek" emelkednek. Azt mondom: ennek így kell lennie. Kellenek a világra a költők, akik hol tündérmeséket mondanak nekünk, hol pedig varázslatos dalra fakasztják a pacsirtát tündérkertekben! Szeretettel olvastam: én
Drága Bödön, kellenek a költők és a kezdetleges rímfaragók is. Az utóbbiak közé sorolom magamat.
Köszönöm kedves szavaidat és mély igaz gondolataidat.
Szeretem a hozzászólásaidat, mert mindig tanulok belőlük valamit, ahogy a maiból is.
Szeretettel és tisztelettel: Edit
Kedves Edit!
Nagyon találó a cím, s nagyon jó a vers is. "Szánalom, fájdalom, szükséglet – mind-mind érzékletesen sejtetik egy sajgó lélek bántalmait. A "hamvadó alkony", mint az elmúlás jelzője, még inkább árnyalja a művet. Az utolsó sor kérésszerű felhívása pedig nagyon megindító. Összességében nagyon szép vágy-vers, igazán nagyon tetszik.
Üdvözlettel: Laca
Kedves Laca! Köszönöm, kedves hozzászólásodat.
Örültem neked.
Szeretettel: Edit