Királytigris (2.)

A mendemondák szerint a fogadó az itt lebzselő változatos népek miatt kapta a Hordó nevet. A nem túl tágas, de annál vidámabb hangulatú helyiség ugyanis nyüzsgött a különbnél különb összetételű dorbézolóktól. Megfordultak itt egyszerű városi civilek, iparosok, birodalmi katonák, kereskedők, medikusok, de nem voltak ritkák a távoli földekről érkező különféle fajú utazók is, mintpéldául a törpök és a félszerzetek. Az egész fogadóban úgy keveredtek a népek, mint hordóban a szemesgyümölcs.
Ha Vakond megérzései nem csaltak, márpedig ritkán csaltak, akkor egy rikító sárga köpönyeg és apró termet után kellett kutatnia. A söntés előtt hamarosan meg is pillantotta az illetőt, akire illett a viselet leírása.
Bilwar Yerawit félszerzet volt Verachquából. Az apja gazdag iparmágnás volt, aki körülbelül félévente cserélte a feleségeit. Bilwar elmondása szerint azóta se tudta, hogy melyik félszerzet fehérnéptől származik, és akármikor rákérdezett az öregnél, csak egy kiadós verést kapott válaszul. Mikor aztán a vén Yerawitot elvitte a pestis, vagy a májzsugor, vagy a szifilisz, vagy valamelyik hitelezője pribékjének pengéje, a vállalkozás Bilwarra szállt, aki viszont mindenét pénzzé téve Alrethenbe költözött. Pechjére akkor történt a puccs Drithelm ellen, azt pedig pogromok követték, éppen ezért a félszerzetből csapásra földönfutó lett, s csak a szerencsének köszönhetően nem került máglyára. A szerencsének és Vakond csapatának köszönhetően.
Vakond a söntéshez lépett, és megérintette a félszerzet vállát. Amaz összerezzent, de mikor meglátta, kivel van dolga, egy csapásra elvigyorodott.
– Nézda’ ki bukkant fel a föld alól! Csak nem az én öreg lapátkezű barátom!
– Üdv, Bilwar. – Vakond helyet foglalt a söntésnél és sör után intett a kövér fogadósnak – Még mindig úgy nézel ki ebben a rongyban, mint aki összehugyozta magát.
Bilwar félresöpört egy tincset sötétbarna hajából, majd kortyolt egyet a kupából.
– Tudod, mennyire szeretem ezt a köpönyeget, Vakond. Ezt viseltem aznap, mikor a vénembert elvitte a… nos, nem tudom micsoda. De piszok hálásak lehetünk neki, bármi is volt.
Vakond elmosolyodott.
– Jól utaztál? – kérdezte, miközben ő is meghúzta a poharat.
– Az utazással ippeg nem volt gondom. Persze nem vehettem igénybe hintót, ahogyan szerettem volna. Sosem mondom elégszer, hogy se a ló se az öszvér nem az én fajtámnak való.
Vakond felröhögött.
– Legutóbb még kém voltál, nem pedig valami kényes báró.
– Az utóbbi időkben a mindennapjaim inkább a vén hülyéire emlékeztettek, semmint a titkosszolgálatéra. A kereskedők igen csak szemtelenné váltak az elmúlt két évben, mióta a Királytigris visszaszerezte a trónját. Hónapokig mást se csináltam, mint váltókat ellenőriztem, adót hajtottam be, igriceket verettem össze, meg bankszámlákat követtem nyomon. Miközben azon az istenverte öszvéren lovagoltam, az útmenti kavicsokat is ezüstnek meg érméknek néztem. Eh, belefáradtam.
– Megtiszteltetésnek kéne venned. – mondta Vakond – A Keransain belül senki más nincs, aki ennyire értene a kezességi nyilatkozatokhoz, meg az árfolyamokhoz.
Bilwar a pultra csapott jelezvén az újabb kört. Egy hajtásra kiitta a kupa felét, majd így szólt:
– Tudom én, mi a dörgés, Vakond. De nem ártana, ha a császár őfensége inkább metallurgusokkal töltené fel az Árnyhegység környékét. Hiába nyitják újra a bányákat, ha nincs aki megművelje a fémeket. Így aztán a szomszédokból hozatott anyagok se érnek valami sokat, inkább csak veszteség van az importon, mint haszon. Nem is beszélve a bányák után járó regáléról.
Vakond, ugyan pár szót felfogott az egészből, de mindig is untatta a kereskedelem. Gépiesen hümmögött, mivel tudta, hogy a félszerzet előbb-utóbb magától is megunja a témát.
– Te meg – folytatta Bilwar, miközben a köpönyegére ömlött sörcseppeket söpörte le – közbeszólhatnál, hogy ne tépjem a pofámat fölöslegesen. A rend helyreállni látszik, a jelentésemet időben leadom, a szőrmék, a textil és cserzőanyag ára lassan beáll.
– Épp őfenségétől jövök. – mondta Vakond – Említette, hogy megkért téged valamire, míg odavoltál.
– Igen, elintéztem. Bár dögöljek meg, ha értem az egészet. – válaszolta Bilwar. – Te persze biztosan többet tudsz mint én, úgyhogy legyél szíves, és avass be.
– Inkább csak többet hallottam. A császár szerint a Királynő odalenn a kínteremben mondott valamit, amiből arra lehet következtetni, hogy született egy fattya.
– Élvezitek ti, hogy még mindig királynőnek hívjátok azt a szajhát? Valahogy mindig hányingerem támad, ha eszembe jut mit művelt a félszerzet-aranyművesekkel.
– Megragadt a köztudatban.
– A ti királynőtöknek is illene már lassan megragadnia. Mondjuk szurokban, miközben a bakó fáklyával közeledik felé. – felete sötéten a félszerzet.
– Ha az van amire gondolok, akkor egyelőre fontos, hogy a Királynő életben maradjon.
– Mer’ mivan? Fattyúról beszélünk? A fattyaknak sehol nincs joga semmihez ezen a világon, Vakond. Talán a macskáknál, ha a nőstény megeteti a másik kölykét.
– Fogalmam sincs egyelőre, hogy miről beszélünk. A császár szerint… – itt közelebb hajolt, mert a közelükben két parasztnak kinéző egyén épp hangos szóváltásba keveredett valami miatt – A császár azt se mondta, hogy egész pontosan mit vartyogott a nő.
– Amióta tart a mizériája, csoda, hogy még beszél.
– Szóval akkor eddig a dolog úgy áll, hogy a bábkirálynő szült egy gyereket. – folytatta Vakond – Kora, neme, tartózkodási helye, és legfőképp az apja kiléte ismeretlen. Mindennek ellenére a kölyök Chatialer, ergo igen nemes vérből származik. Felhasználható.
– Házasság vagy apród valamelyik nagyúrnál, már ha fiú. Szövetségessé teheti valamelyik szomszédos vazallust, még úgy is, hogy nem a királyi családhoz tartozik – sorolta Bilwar – Természetesen szigorúan azután, hogy eltöröltük a törvénytelen mivoltára utaló bizonyítékokat. Eddig világos. Csak az nem, hogy hol keressük.
– Itt jössz te a képbe, Bilwar. Merthogy elméletben, van nálad valami, amin elindulhatunk. Biztos forrásból tudom.
– A Királytigris mint mindig, most is bizakodó. Ezt egyfelől hízegőnek tartom, másrészt viszont így jobban félek csalódást okozni neki. – sóhajtott a félszerzet.
– Hát igen. – hagyta rá Vakond – Most te jössz.
Időközben mögöttük a szóváltásba belekeveredett egy pap is, aki a két veszekedőt próbálta jobb belátásra téríteni. A pap most a sarokban tapogatta a vérző orrát, miközben a hitszolgái próbálták leguríttatni vele az italát. A fővárosban nem igazán szívlelték a csuhásokat, érthető, hogy nem lépett közbe senki. A Hordót ismerve azonban előbb-utóbb tömegverekedés lesz a vége, de egyébként is mit keresnek papok egy lebujban, tűnődött Vakond. Talán pont ezért nem hiteles a bűnbocsánat a szájukból.
Bilwar közben előhalászott egy hasonló bőrnoteszt, mint amilyen Vakondnak volt. A mutatóujjával böngészni kezdte.
– Aszondja’… hmmhmh… Egy farm. Hayhold vára mellett. A falu Eecho báró birtokában van. A feljegyzéseim szerint Eecho nem vett részt a Drithelm császár elleni puccsban. Viszont felbérelt szabadlovasokkal segítette Caedrus hadjáratát. Akkor kapta Hayholdot meg némi földet. Nem, rosszul mondtam. Hayhold már évtizedek óta a család birtokában volt. Ezek szerint nem űzték el őt, mint a többi lázadó nemest. Hmm, érdekes… Így leírva úgy hangzik, hogy a földek körülbelül annyi gabonát termelnek, amivel a község ippeg egy telet, ha átvészel. A báró felől tartozások pedig… nincsenek. De érdekes módon Arodi bárótól érkeztek juttatások a számára, méghozzá Irado bankján keresztül. Egészen pontosan kétezer-egyszáz birodalmi felune értékben. Tizenkét évvel ezelőtt. A bank persze azóta leégett, a jó édes anyukáját.
– Arodi? – Vakond ráncolni kezdte a homlokát – Az egyik fő felbújtó. Elsőként négyelték fel a főváros bevétele után.
– Aha… – Bilwar szórakozottan böngészte tovább a feljegyzéseket. Közben egy sörrel teli kupa csapódott a falnak nem messze Vakond fejétől. Tartalma eláztatta a fapadlót.
Vakond elmélyült a gondolataiban. Szóval Eecho nem vett részt a puccsban, de megtartotta a birtokait, ráadásul még igen nagy összegű aranyat is kapott. Vagy Bilwar eredményei tévesek, vagy van egy bárónk, akinek vaj van a füle mögött.
– Gondolod, hogy a fattyút Eecho nevelte fel? Mi másért kapott volna aranyat, miközben nem támogatta a bábkirálynőt?
– Én nem gondolok erről semmit – felelte a félszerzet – Csak azon töprengtem, hogy a császár vajon miért kérte tőlem, hogy ellenőrizzem Hayholdot és környékét. Most pedig arra gondolok, hogy ugyanúgy semmit sem értek. A császár nem említett semmi mást?
– Nem.
– Akkor valamit eltitkolt előled. – fejtegette Bilwar.
– Ha a titkosszolgálattal nem oszt meg valamit, az az ő dolga. Vagy arra számít, hogy mi magunk is kiderítjük. De mégis miféle logika van ebben?
– Hát. Ahány uralkodó, annyi féle szokás. Ha nem tudnám, hogy a Királytigrisnél komolyabb embert még nem hordott hátán a föld, azt mondanám pusztán szórakozik velünk.
Pár pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben. A kocsmai bunyó közben úgy tűnt, lassan tényleg bekövetkezik. Vakond mintha pengéket és husángokat látott volna előkerülni.
– Annyi már bizonyos, tehát, hogy tényleg van egy fattyúnk. Legalábbis valami bűzlik Eecho körül.
– Mozgósítani kell hát a fiúkat és a lányokat – mondta Bilwar, miközben elrejtette a noteszt. – Mi legyen? Küldjünk valami csinos kis fehérnépet szolgálónak álcázva?
– Ősrégi, de legyen. Hol is van Hayhold? Puist környéke, igaz? Na, akkor felhajtani valamelyiket, amelyik hitelesen produkálja a tájszólást. Amúgy meg öltözz át, mert cseppet sem tűnsz Keransai-pribéknek.
– Mer’, mit zavar az? A pofámra ne írjam rá, hogy besúgó vagyok, ide köpjetek?
– Sértő egy kicsit. Merthogy engem már rég felismertek a fekete bőrkabátomban. Azért is néznek rám úgy ott a sarokból, mint valami járkáló fekélyre.
– Hmhm, igazad van. Nem akarok én vészmadár lenni, de tényleg olyanok, mint akik menten elemésztenének.
– Akkor ideje lelépni. – sóhajtott Vakond, miközben feltápászkodott a söntés mellől – Kidolgozzuk a téglánk szerepkörét, hátterét és…
– Te korcs! Undorító szukafattya! – hallatszott hirtelen a hátuk mögül.
Hát ez kellemetlen, gondolta Vakond. Sebesen hátrafordult, de ekkor megértette, hogy a sértés nem neki, hanem a Bilwarnak szólt. Egy zsíros hajú, ragyásképű paraszt villámló szemekkel bámult a félszerzetre, mutatóujját előreszegezve.
Bilwar is hátrafordult, és megvetően végigmérte az alakot.
– Hát te meg kinek a kutyáját sértegeted itt? – köpte a félszerzet.
A paraszt zihálva rázni kezdte a kezét, közben maga mögé tekingetve.
– Te itten! A te míved, hogy atyuska tönkrement beléje! Tisztesen mívelte a fűdet, oszt ama dragontosaitok meg széjjelhánták a termíst! Ami mögmaradt, aztat meg el se löhetett kelejteni, mer ti, mocskos kuviszok addig csűrtétek-csavarintottátok a píz értékét, az árfolyót, vagy mi a szöszt! Hogy fúnátok bele!
Mögötte néhányan helyeselni kezdtek.
– Mit tudok én az apád szántóföldjéről, te göböly? – méltatlankoddott a félszerzet. – Az édes jó atyuskádnak inkább el kellett volna dugnia jobban azt a terményt! A fehérnéppel együtt, városfalak mögé! Háború volt, azt mit tehetek én arról, ha ti csak a lyányokat dézsmáljátok a szénakazalban, oszt fütyültök a többire, he?
Vakond, megérezvén, hogy a félszerzet a falnak beszél, kabátja alá dugta az egyik kezét, kitapintva egy hosszú pengéjű pugio markolatát.
– Úgy’a – kiabált közbe egy másik – Nagyon tudod, te kuvisz, hogy miket csinátak a fehírníppel. A Molná’ka bele is fút utána a folyóba szígyenébe! Aszonták kisarjadzott, valamelyik királi gazembertő’! Nem így vót?
A rosszarcúak hangos úgyvanok meg igenek közepette rázták az öklüket. Néhánynál volt husáng, henteskés, de Vakond észrevett egy ostort is.
Bilwar idegesen körbenézett.
– A fiúkat az istállónál hagytam, hogy szomorodnék meg. A vívótőrömmel együtt. Majd ha élve kikerülünk innen, rúgj seggbe, hogy emlékezzek rá, többet ilyet sose! Mitől ment el az agyuk?
– Kelendő a sör. – morogta sötéten Vakond – Úgy tűnik a kié a szamár kérdésen hamar túlléptek, te meg pont itt voltál kéznél folytatásnak.
– A jó édes szentségit! Most mi legyen? – a félszerzet kiköpött, miközben a paraszt a csőcseléket hergelte.
– Van nálam két kés. Meg egy füstbomba. – darálta Vakond – Viszont sokan vannak, és épp az ajtó előtt tömörülnek. Nem sokra megyünk vele.
– Rázzuk ki a törpust! – rikoltotta a paraszt – Szedjük ki az erszényit! Van mibő megadnia’!
– A folyóba vele! – kiáltotta egy másik.
– Uraim. – szólalt meg mögöttük idegesen a fogadós – Nagyon kérem próbálják meg ezt lerendezni. Mer tudom ám, hogy maguk kicsodák. Aszondják mindenfele, hogy maguk aztán bármit képesek megoldani, oszt most meg itt állnak mint a fakereszt. De ezek, az istenit, széjjelverik mindjárt az egész kócerájt! Azt miből fizetem ki, he?
– Bámészkodás helyett elküldhetett volna a városi őrségért, gazduram! – csikorogta Bilwar. – Akkor most nem kéne azon aggódni, hogy lesz-e még este tető a feje fölött!
– A másik is tuggyukmi! Kaszás! Az anyukáját, azt! – hallatszott hirtelen, miközben a csőcselék megindult feléjük. – Aszonta a mamus, hogy azok mérgezik a vizet meg a sert! Aszt mi meg ittunk belűle, hogy ána keresztbe! Meg árúkodnak mindenrű’ mint valami kis szaros kölökök!
Vakond kirántotta mindkét pugióját a kabát alól. Ha kell leszúrok párat, gondolta dühösen, de nem érnek hozzám, az hétszentség.
Mielőtt az emberfolyam maga alá temette volna őket, hirtelen kicsapódott az ajtó. A fényárból egy páncélba burkolózott alak tűnt elő. Hosszú, göndör barna haj, forradásos arc. A páncélját pedig az Impérium tigrisével díszített fekete tabard borította.
A városi őrség parancsnoka némán belépett a fogadóba, kezét kardjának markolatán pihentetve. Jöttére a parasztok is megdermedtek, némán bámulták az illetőt. Unottan végignézett a csőcseléken, majd így szólt:
– Uraim! Tudomásom szerint a nyilvános gyülekező, amely háromnál több főt számlál, pénzbírsággal büntetendő! Maguk meg, ha jól számolom, sokkal többen vannak, mint három.
Senki sem szólalt meg. Vakond mindenesetre megkönnyebülten eltette a késeket.
– Na akkor, most szétoszolni de sürgősen, mielőtt előszedetek egy írnokot meg egy abakuszt!
A parasztok jó része a parancsnokot megkerülve távozott, a helyiségből, egy páran morogva visszaültek az asztalukhoz. A ragyásképű paraszt is épp lelécelőben volt, de rövid úton beleütközött a parancsnok kinyújtott karjába. A férfi sokatmondóan ránézett Vakondra, aki biccentett.
– A felbújtásért egészen öt meg tíz felune a bírság. – mondta egykedvűen a parasztnak – Perkálsz, vagy mész a rácsok mögé?
A paraszt motyogott valamit az orra alatt. A parancsnok felmordult.
– Ezt úgy értettem, hogy „egy tetves vasam sincs, parancsnok úr”. Hát hogy van ez? Ezüst meg arany nélkül van pofánk itt hangoskodni, aztán a törvény meg csak utoljára jut eszünkbe? He?
A paraszt nem felelt, csak idegesen lesütötte a szemét. A parancsnok füttyentett egyet, mire két ugyanolyan páncélt viselő alak lépett be, arcukat viszont rostélyos acélsisak takarta el.
– Háromnapi elzárást ítélek meg, a törvény nevében! Fogjátok munkára a csatornában. Na szapora!
Miközben az őrök kivezették a férfit, a parancsnok nyugodt léptekkel a söntéshez sétált, és leült a Bilwar melletti székre.
– Örök hálával tartozunk, Theodore! – fújt ki a félszerzet, miközben ő és Vakond is leültek. – Ha nem jössz, mostanra az ajtó felett lógnék, husánggal a valagamban.
Theodore Warwick kurtán biccentett, és kortyolt egyet a barna sörből.
– Vetési időszak van. Ezek meg ahelyett, hogy a földeken dolgoznának, itt zargatják a tisztes népeket! Nem haladtok ti azzal a belépési vámmal, he, Vakond? – morogta a parancsnok.
– A Városi Tanácshoz kell fordulnod – vigyorgott Vakond, mint aki nem tudja; a Városi Tanács annyit ért a császár szava ellenében, mint vadkannal szemben az imádság. – Kisebb-nagyobb dolgunk is akadt, mint megvámolni a városba érkezőket.
– Értem én, az ég óvjon attól, hogy megkérdőjelezzem fenséges urunk intézkedéseit. – sóhajtott Warwick – Ha ő nem lenne, még mindig gyógyfüveseket meg törpöket kellene korbácsoltatnom a semmiért. De azért nem kéne azt megengedni, hogy elterpeszkedjen a mocsok. Teljesen még most sem jött helyre a főváros az ostrom után, de már többen vannak a cellákban, mint patkány a csatornában. A többségük persze csak közönséges rendbontó, de akad erőszaktevő, tolvaj, meg gyilkos is, sőt nemrég akadt a horogra egy szodomita is.
– Ne idegesíts, Warwick! – köpött ki a félszerzet – Ma még szándékomban áll vacsorálni!
– Rajtakaptuk a kecskéjével. – tódította vigyorogva a parancsnok.
A három férfi csendben iszogatott a csapszéknél, közben szép lassan kiürült körülöttük a helyiség. Megtárgyalták a rendbontók esetét, dicsőítették egy kicsit a császárt, megvitatták, hogy vajon miért nem hálálkodik senki, hogy nem kell többé a bábkirálynő uralma alatt nyögniük, majd Vakond hirtelen rákérdezett a parancsnoknál:
– Figyelj, Warwick. Tudom, furcsa, hogy pont én kérdezem, de nem akadt a katonaságnak dolga mostanában Eecho báróval?
A parancsnok elrágcsált egy fél fügét, majd csodálkozva ránézett.
– Tényleg fura, hogy kérdezed. Ha jól emlékszem több jelentés van a Keransainál, mint nálam.
– A szemeitek viszont még nálatok vannak.
Warwick eltöprengett.
– Hmm… nem egészen három éve láttuk őt a főtéren, vásár idején. Persze tudod milyen vásár volt az. A gazdag főurak válogattak az áruban a hájas ujjacskáikkal, miközben a polgárok meg az éhkoppot nyelték.
– Nem vettetek észre semmit rajta?
– De, azt hogy csak a vajákostól vásárolt. Gyógyfüveket, fiolákat meg olyan gyanúsan kinéző folyadékokat, amiknek az árusítását normális vezetés alatt minimum kézlevágással büntettük volna.
Gyógyfüvek meg italok. Talán pestisgyógyszer.
– Sajnálatos, hogy nem tudok arról, hogy a vajákos mit adott el neki. – mondta Vakond.
– Tudnál róla, ha lett volna jogköröm kérdezősködni.
– Hol van most az a füvesember? – kérdezte Bilwar.
Warwick vállat vont.
– Ha jól emlékszem az ostrom alatt a dühös polgárok felégették az üzletét, mert horribilis áron adta a pestisre való gyógyszereket. Azt, hogy vele mi lett, nem tudom. A hullája sosem került elő, úgyhogy felteszem elszökött, vagy nagyon ügyesen rejtőzik.
Kár. Érdekelt volna, hogy Eecho mit akart kotyvasztani, gondolta Vakond.
– Na, urak. Kellemesen eltelt ez a kis idő, de engem várnak vissza az őrsre. Még hátravan egy csuhás mára, aki a gyanú szerint megbecstelenítette az egyik fiatal hitszolgát. Úgy érzem ma sem alszom el nyugodtan… Na de, aztán rosszat ne halljak rólatok!
– Viszlát, Warwick. – dörmögte Vakond.
Csak akkor hagyták el a Hordót, mikor a fogadós idegesen a tudtukra adta, hogy illő lenne, ha mára már bezárhatná a boltot. Azért eltervezték, hogyan is építik be a téglát Hayholdba.
– Eeeee, de rám férne az alvás! – sóhajtott a félszerzet, miközben nagyot nyújtózkodott. A városra már leszállt az éj, az utcákat csupán a házakból kiszűrődő fények és a fáklyák világították meg. – Még most sem hevertem ki teljesen, hogy kis híján meglincseltek. Hirtelen azt kívántam, hogy visszatérhessek kereskedőket lehúzni, meg raktárt gyújtogatni. El tudod ezt képzelni?
A félszerzet a nagy nyújtózkodás közepette hirtelen azonban megdermedt.
– Támadt egy ötletem! – kiáltott fel!
Vakond szúrosan nézett rá,
– A fogadóban is támadt egy jó pár ötletünk, Bilwar. Tudod, hogy nem szeretem, amikor utólag megmásítunk egy tervet.
Bilwar legyintett.
– Pedig jócskán leegyszerűsítené a dolgokat… habár… meglehetősen kockázatosabb.
Vakond szeme idegesen megvillant. A fölösleges kockázat és a császár óhajának mindennemű teljesítése nem volt éppen összeegyezhető a lelki és fizikai nyugalom érdekében. Azonban a félszerzet ritkán nézett olyan csintalanul, mint most.
– Halljam, mit gondoltál ki. – sóhajtott a férfi.
– Gyere velem a dokkok melletti búvóhelyre. – felelte röviden Bilwar.
– De miért…?
– Csak gyere velem! Bemutatok neked valakit! Persze ahhoz előbb meg kell találnom és magunkhoz kell hívatnom, ami nem egyszerű, tekintve, hogy az emberünk nem kedveli túlságosan a zsúfolt helyeket.
– Mire készülsz, a franc essen beléd?
– A császárnak információ kell, a lehető leggyorsabban, nemde? Megvan a megfelelő emberem rá! Csak nem rég ismerem… ó, hogy miért is nem rá gondoltam először…
– Bilwar. – kezdte lassan Vakond beletörődve, hogy úgysem szed ki többet belőle – Ugye tudod, hogy a császárról van szó? És, hogy bármely hiba a nyakunba kerülhet? Csak erősíts meg benne, hogy tudod, és ígérem, nem szólok többet!
A félszerzet nem válaszolt, csak elmosolyodott.