Királytigris (9.)

A menet lassan, ráérősen haladt a vadcsapásokon. A két utassal kiegészült társaság ugyan nem terhelődött le, de a császár szemlátomást nem fogta sietősre az utat, ő maga a menet élén haladt Eecho nagyúrral valamint két lovagjával az oldalán. A másik három felváltva az oszlop két szélén, közülük egyikük hátvédként lovagolt. Vörös Sün felvette szokásos izgő-mozgó testtartását, a félszerzet Bilwar pedig közönyösen, látszólag magát halálra unva ügetett Vakond és Alenha mellett.
Alenha, bár titokban kifejezetten örült, hogy életében először elhagyhatja Hayholdot, soha, egyetlen álmában sem ilyen módon képzelte az utazást. A Királytigris, aki iránt a lakoma óta csak még nagyobb ellenszenvet táplált, ugyanolyan komor és távolságtartó volt, mint mindig, bár látszólag érdeklődve beszélgetett apjával. Eecho nagyúr szemlátomást oda volt az örömtől és a megtiszteltetéstől, hogy Alrethen uralkodójának oldalán lovagolhat. A lány még sosem látta őt ilyennek. Világéletében kedélyes és emberkedvelő férfi volt ugyan, de sosem sietett ennyire hízelegni valakinek és ily elmélyülten társalogni vele. Úgy tűnik, hogy a császár akarva-akaratlanul is megváltoztatja az ember természetét, és Alenha ennek korántsem örült. Mivel nem kívánt apja és a Királytigris eszmecseréjében szerepet vállalni, igaz, Eecho báró folyvást erőlködött a pihenőidőkben, hogy mutatkozzon be a császárnak, de Alenha erről hallani sem akart, így a Vakondnak becézett férfi és különös társa, a mélynövésű Bilwar mellett lovagolt mióta csak elindultak a birtokról. Az alkalom tiszteletére a várnagytól kapott egy új fekete csődört, s az állatot ugyan nem kedvelte annyira, pint régi pej lovát, de azért örült az ajándéknak.
Azóta is az apja által szervezett esten töprengett. Igyekezett kihúzni mindent Vakondból, amit csak tudott, de a férfi különösen hallgatag volt, akárcsak a barátja, a félszerzet. A lány így jobb híján kénytelen volt maga összeilleszteni a kirakós darabjait, de vajmi kevés sikert aratott eddig.
Hogyan lehet, hogy egy medvetámadás miatt a császár úgy döntött, hogy meglátogatja Hayholdot? Igaz, mint utólag kiderült, nem szokványos medve volt, hanem egy urseánnak nevezett mitikus teremtmény. Mikor Alenha ezt meghallotta a lakomán Vakondtól, roppant elégedett volt magával, de akkor azt kívánta, hogy jó lett volna, ha az apja neki is habozás nélkül elhiszi, és nemcsak a császárnak. A Br’undtornak nevezett férfi aznap este viszont gyanúsan rejtélyes módon eltűnt a kastély alatti cellából, a lány úgy sejtette, hogy Vakondnak is köze volt a dologhoz, ám a férfi természetesen erről sem volt hajlandó elárulni semmit. Az apja szintén furcsállta az esetet, de ő megelégedett azzal, mikor a Királytigris annyit mondott: „Többé már nem okoz bonyodalmat.”
Abból, ahogyan Eecho báró és Caedrus császár társalogtak, Alenha úgy érezte, hogy régebbről ismerik egymást. A báró nem volt nagyhatalmú ember ugyan, bár őszintén szólva, amiket az út során Vakondtól hallott, úgy vélte, hogy a birodalomban igazából nincs senkinek különösebb befolyása a császáron kívül, talán csak egy bizonyos Feketekéznek nevezett személynek. A lányt roppantul érdekelte, hogy ki az, akinek ilyen félelmetes nevet adnak, de Vakond csak annyit mondott, hogy ő olyan mint a Királytigris, csak nőiben. Remek, gondolta a lány. Úgy tűnik nem elég, hogy van egy ilyen kellemetlen természetű ember a világon, máris megtudta, hogy nem ő az egyetlen. Nem érezte úgy, hogy különösebben kedvelni fogja a fővárost, Canirbraekent, viszont, bár ezt magának sem merte bevallani, ettől függetlenül veszettül kíváncsi volt, milyen lehet az élet egy farmon kívül egy nyüzsgő nagyvárosban.
Hirtelen eszébe jutott a barátja, Brasbert. A fiú ugyan bejárt néhány kalandos utat, mikor még a császár hadseregében szolgált, azonban ők ketten együtt mindig azt latolgatták, hogy mennyire remek lehet a szabad ég alatt ügetni hátasaikon, és eljutni a birodalom minden egyes pontjába. Igaz, a fiú mindig azt mondta, hogy az országút nem két kölyöknek való hely, de így, lovagokkal és kémekkel az oldalán már el tudott volna képzelni egy hatalmas utazást. Igaz, ha tehette volna, a császárt kihagyta volna a képből. Szomorú volt, hogy a birtokon kellett hagynia a barátját, de a császár meghívása csak az apjára és rá vonatkozott. Alenha természetesen biztosította róla, hogy ő sem szívesen megy velük, csak az apjának tesz szívességet.
Maga a Királytigris egész úton senkihez sem szólt az apján kívül. Kivételt képezett ez alól néhány szóváltás egy fiatal lovaggal, de ezt kivéve semmi több. Az említett lovag nem messze a lánytól lovagolt, és Alenha úgy érezte, hogy a fiú gyanúsan sokszor kapja el róla vigyorogva a tekintetét, mikor Alenha lopva rápillantott. Jóvágású fiatal férfi volt, szép vonású arccal és az övéhez hasonló kék szemekkel. A fekete haját rövid lófarokba kötötte hátul, akárcsak Brasbert. A lány egészen daliásnak tartotta, de a fiú egész lénye hivalkodást és nagyképűséget árasztott magából, ami túlságosan a császárt és az udvarát juttatta eszébe róla, így hát lemondott a közelebbi ismeretségről.
Szemet szúrt neki a mögöttük lovagoló vöröshajú és alacsony termetű férfi is. Az alak furcsán jobbra-balra tekintgetett, és állandóan a hátán pihenő hatalmas pörölyét igazgatta, mintha folyton veszélytől tartana. Mikor rákérdezett Vakondnál, a férfi azt mondta, hogy ő a császár egyik rangosabb tábornoka, egy a három legnagyobb közül, akit mindenki csak Vörös Sünnek hív. A lány érdeklődését felkeltette a katonaság említése, így egy roppant hosszú beszámolóval gazdagodott a férfi jóvoltából. Elmesélte, hogy a legtöbb fiatal regrutát egy hatalmas erődítménybe cipelik, ami a fővárostól nem messze áll egy jókora és igen meredek hegyen. Az ifjoncok minden reggel hajnalban ébrednek egy morcos kiképzőtiszt ébresztőjére, és fel-le futással kezdik a meredek hegyoldalon. Aki megáll pihenni a parancs ellenére, az plusz köröket nyer jutalmul. A reggeli és úgy általában a konyha kellőképpen förtelmes, és minden étkezés előtt kötelező teljesíteni a napi gyakorlatokat, mint például a hegyen futást, karhajlításokat, kardvívást, íjászatot, lovaglást, és súlyemelést. A hallottak alapján a katonák élete fárasztó és kegyetlen volt, de a lány megbizonyosodott róla, hogy valóban nem pudingokat nevelnek a barakkokban, mikor a mellettük haladó, széles vállú és erős felépítésű lovagokra pillantott. A beszámolót hallgatva furcsamód biztonságban érezte magát a katonák körül. Bár ekkor eszébe jutott, hogy Brasbertnek nem jutott a kiképzés ilyesfajta részéből, sőt igazából magából a kiképzésből sem.
A korábban hallott információkon rágódott elmélyülten, mikor a fiatal lovag hirtelen előrevágtatott a Királytigris mellé. Röviden súgott neki valamit, ekkor a császár magasra emelte a karját, mire a menet hirtelen megtorpant. Alenha is megállította a lovát, azt gondolván, hogy újabb pihenőhöz érkeztek. Épp készült lekászálódni a nyeregből, mikor rápillantott az apjára. Eecho báró furcsán ijedtnek tűnt, és zavartan pislogott maga köré. Vakond és a félszerzet szintén előrébb ügettek, Vörös Sünnel a nyomukban. A lovagok nem hagyták el a helyüket.
Vakond sebtében visszatért, és meglehetősen komor arcot vágott.
– Mi történt? – kérdezte Alenha érezve, hogy a többiek feszültsége lassan átragad rá.
– Követnek minket – mormolta Vakond. – Cedric észlelt valakit a fák mögött.
– Kik azok?
– Fogalmam sincs, de ha eddig nem hallottuk meg őket, nem lehetnek túl sokan.
Alenha ekkor lassan körbetekintett, mintha lovasokat vagy egyéb borzalmakat vélt volna előrohamozni a fatörzsek és a lombok mögül.
– Nem kellene akkor egy kicsit sietnünk? – kérdezte idegesen a lány.
– Ha meg akarnának támadni, már megtehették volna. – vonta meg a vállát Vakond. – Mindenesetre, akár valamilyen vadállat, akár nem, jobb lesz fülön csípni az illetőt.
– Szóval akkor üldözni fogunk valakit? – érdeklődött Alenha, és az erdei vadászatra gondolt. Azóta valamiért viszolygott a sűrű rengetegektől.
– Nem, mi apád és a császár mellett maradunk – felelte Vakond. – Sün és a fiúk majd elintézik, amit el kell.
A katonák felé biccentett. Vörös Sün kezébe kapta a kétkezes pörölyt, a Cedric nevű lovag és még egy másik pedig felcsapták elegánsan megmunkált, ezüstös sisakjukat és kivonták kardjukat. Lassan vetették magukat az út menti cserjék közé, majd az erdő széléhez érve kissé meggyorsították hátasaik sebességét, épp annyira, hogy ne árulják el túlzottan magukat az erdőben ólálkodó alakoknak. A fényes kíséret végül beleveszett a zöldellő lombok közé.
Alenha gyorsan lepattant a nyeregből, majd nyújtózkodni kezdett. Ha esetleg vágtára kerülne a sor, jobb lesz frissen és üdén nekivágni. Nem tudta ugyan, hogy kik rejtőzhetnek az utak mentén, de Brasbert történeteit hallgatva útonállóktól és mindenféle banditáktól tartott. Ekkor felismerte, hogy nincs nála fegyver. Sem Vakondnál, sem Bilwarnál, sőt még magánál a császárnál sem pillantott meg kardot. Egyedül a hátramaradt két lovag oldalán lógott penge. Szóvá is tette ezt Vakondnak.
– Mondd, mi van, ha Sünt és a lovagokat megölik az erdőben, mi meg itt maradunk védtelenül? – kérdezte aggódva.
Vakond lenézett rá, és könnyedén elvigyorodott.
– Kétlem, hogy Sünnek bármi baja esne.
– Miért?
– Mert aki idáig belekötött, az minimum az életét hagyta ott – röhögte. – De talán némelyik pórul járt gazfickó a lelkét is, amilyen csúnyán helybenhagyta.
– Ennyire erős volna?
– Nem vetted észre nála a pörölyt? Majdnem olyan hosszú a fegyver, mint amilyen magas vagy te. Sünnél legalábbis biztosan.
Teltek-múltak a percek, apja közben szintén lekászálódott a lováról és a lányához sétált. A Királytigris ottmaradt, ahol volt, tekintete az őket körbevevő fák között cikázott.
– Aggódom – mondta az apja, miközben mellé lépett. – A császár állítása szerint a legjobb kardforgatóit hozta magával, de mi van, ha egy rakás útonálló ront ránk? Meggyőződésből elhoztam ugyan a kardom – mutatott rá a pengére az oldalán – , de attól tartok, hogy a sebem miatt még mindig nem tudom használni.
Nyakán még mindig ott virított a vérző kötés.
– Vakond azt mondta, hogy nem lehetnek sokan – felelte Alenha és a férfi felé biccentett.
– Vakond? – vonta fel a szemöldökét a báró.
– Igen, ő az ott a hosszú fekete kabátban. A szőkehajú – bökött a férfi felé.
A báró szemügyre vette a férfit, majd elkomorodott.
– Nem néz ki katonának, sem az a félszerzet ott mellette. Spicliknek tűnnek.
Azok is, gondolta a lány, de nem akarta azzal nyugtalanítani apját, hogy megemlítse, igencsak megkedvelte a férfit.
– Na és aztán? – vonta meg a vállát Alenha. – Mitől félsz? Hogy kitalálják a gondolataidat?
– Nem bízom a kémekben – sóhajtott Eecho nagyúr.
– Ha a császár elhozta őket magával, nyílván oka volt rá. Legalább bízz őfenségében, úgy láttam igencsak elmélyülten társalogtok – húzta fel az orrát sértettséget tettetve.
– Halkabban! – suttogta az apja és a vállára tette a kezét. – Nem illik kívülállóként beszélni róla, ha ő is jelen van.
Mintha érdekelne.
– Úgy látom, épp el van foglalva a környék vizsgálatával – mondta dölyfösen a lány. – Elhiszem, hogy nagy a hatalma, de idáig nem ér el a füle.
Az apja csupán megcsóválta a fejét.
Ekkor lovak nyerítését hallották az erdő felől és ijedten összerezzentek. Vakond a vastag kabátja alá nyúlt és előhúzott alóla egy hosszú pengéjű tőrt, Bilwar pedig a csizmájából kapott elő egy pillangókést, amit sebtében szétpattintott. Ezek tényleg veszélyesebbek, mint amilyennek látszanak, gondolta a lány, de gyorsan felpattant a nyeregbe és feszülten kémlelte a fák közötti feketeséget.
Vörös Sünt pillantották meg. A pörölye immáron a hátán pihent, és meglehetősen bosszús arcot vágott. Mögötte a két lovag lovai lépdeltek, utánuk pedig egy fiatal, fekete hajú fiú botladozott, megbéklyózva és az egyik lóhoz kötve.
– Na? Mit találtatok? – kiáltotta vigyorogva Vakond, miközben elrakta a kést, de ekkor hirtelen meglátta a foglyot és elkerekedett a szeme.
A lovasok és kíséretük kiértek a lombok homályából és láthatóvá vált a fiú arca.
– Brasbert!?
Alenha ismét leugrott a lóról és sebesen odaszaladt a barátjához, aki furcsán szégyenkező arcot vágott. Sün hangosan megálljt parancsolt, mikor odaért hozzájuk.
– Ő a barátom! – vetette oda dühösen a tábornoknak. – Azonnal engedjétek el!
Sün ügyet sem vetett rá, csupán elügettek mellette maguk után vonszolva Brasbertet, egyenesen a császár ménje elé.
– Fenséges nagyuram! – mondta Sün. – Az, akit lovasnak gondoltunk, végül valóban annak bizonyult. Habár meglehetősen fegyvertelennek és páncéltalannak tűnik.
A Királytigris közönyösen végigmérte a fiút, mire Brasbert a füléig elvörösödött. Alenha nem tudta volna megmondani, miért fogta el a félelem, de úgy döntött, nem hagyja, hogy a császár beleressze karmait a barátjába. Követte Sünt és a két lovagot, majd mit sem törődve velük, odalépett Brasberthez és megpróbálta lefejteni róla a köteleket.
Caedrus Eecho nagyúrhoz fordult, aki időközben szintén odaloholt hozzájuk.
– Ismered a kölyköt? – kérdezte tőle érdes hangon.
Az apja rápillantott a fiúra, majd eltátotta a száját.
– Brasbert? Mégis mi az öreg ördög kínját keresel te itt? – kérdezte holtra vált arccal.
Brasbert nem felelt, csak némán fixírozta az út porát.
– Bocsáss meg, fenséges nagyuram – szabadkozott a báró – Ő az én nevelt fiam, Brasbert Carvar. Nem igazán fér a fejembe, hogyan követhetett minket, mikor megtiltottam neki, hogy velünk jöjjön!
A Királytigris olyan pillantást vetett a fiúra, mint amilyet az ember egy előtte mászó nyálkás csigára szokott. Alenha ezt látva különösen bosszússá vált.
– Tudsz róla, hogy ha az embereim nem volnának körültekintőek, akkor ott pusztulsz az erdei cserjék között? – kérdezte fagyosan a császár.
Brasbert megrémült, de mivel tisztában volt vele, hogy kivel áll szemben, engedelmesen felemelte a fejét. Mivel a császár elég megtermett férfi volt, ráadásul lovon ült, kis híján beletört a nyaka.
– Bo…bocsáss meg, fe…fennség – dadogta Brasbert, akinek arcáról patakzottak az izzadságcseppek. A lány dacosan melléállt és megfogta a csuklóját. Brasbert erre mintha megszűnt volna remegni.
A Királytigris felváltva ránézett kettejükre, majd gúnyos mosoly ült ki az arcára.
– Á, értem már miről van szó – mondta olyan hanggal, amitől mintha megfagyott volna a levegő. – A barátság szoros köteléke, amelyet a távolság nem választhat el. Vagy talán… hmm, valami többről van szó?
Alenhában felizzott a harag.
– Semmi köze hozzá… fenség! – mondta tisztán és érthetően, erőteljes hangszínnel.
A Királytigris arcáról lelohadt a mosoly és felvonta a szemöldökét. Eecho nagyúr szája döbbenten résnyire nyílt, arcára halálos félelem ült ki, Vakond és a félszerzet úgyszintén elsápadtak. A Cedric nevű lovag elkomorult és összehúzta a szemöldökét, Vörös Sün pedig haragosan felmordult a háta mögött.
A lány körülnézett, és jócskán veszített a magabiztosságából. A többiek arckifejezését látva mintha elszállt volna körülötte a levegő, csupán a légüres tér választotta el őt a Királytigristől. Érezte azonban, hogy nem hagyja magát, és szorosabban megmarkolta barátja csuklóját, aki viszont ismét remegni kezdett.
– A császárral szembeni tisztelenségért minimum nyelvkitépés vagy ötven botütés jár! – harsogta Vörös Sün. – Mivel a te lányod, Eecho nagyúr, határozottan utasítalak, hogy hajtsd végre az általad választott büntetést!
Az apja arca sárgából vörösbe váltott, szeméből azonban nem szállt ki a rémület.
– Fenséges uram – kezdte remegő hanggal, nagyokat nyelve. – Őszintén esedezem, kérlek bocsáss meg a lányom modortalanságáért! Azt hiszem, hogy csak a barátja feletti aggodalma miatt szaladt ki tiszteletlenség a száján, és nem gondolta komolyan, amit mondott!
A lány csalódottan nézett rá az apjára, aki viszont nem nézett felé. Sün közben továbbra is ingerülten méregette kettejüket és hirtelen odanyújtotta Eecho nagyúrnak pörölye nyelét. A báró haragos mozdulattal félresöpörte azt, közben könyörögve nézett a császárra.
Ekkor a Királytigris arcán váratlanul mosoly jelent meg. Egyáltalán nem gúnyos és mérgező, sokkal inkább kíváncsi. Lustán intett a kezével, mire Sün visszavetette hátára a fegyverét.
– Nem történt semmi, csupán a fiatalság heves vére – mondta nyugodtan a császár. – Természetesen eszem ágában sincs kitépetni a nyelvedet… Alenha.
Most, először állt ilyen közel a császárhoz, a férfi pedig most szólt hozzá először. A lány furcsa mód megilletődött, de megvetéssel kevert dühe nyomban visszatért, amint belebámult a császár kék szemeibe.
Pont ugyanolyanok, mint az enyém, ismerte fel ekkor hirtelen Alenha. Nem tudta, hogy ez miért csak most tűnt fel neki, de nem is érdekelte, dühös mozdulatokkal kioldozta barátja kezét a csomóból, majd dacosan támogatva őt, megállt a császár lova előtt és várakozóan nézett fel rá.
– Hmm, pontosan, amire számítottam – mondta ekkor ismét a Királytigris, de csak úgy, mint aki magában beszél. Alenha nem tudta mire vélni a dolgot, és látszatra az apja sem, aki viszont megkönnyebültnek tűnt most, hogy elmúlt a lányát érintő veszély.
– Folytassuk az utat – hangzott végül a parancs a szájából.
– Fenséges nagyuram, a fiú! – mutatott rá ekkor Vörös Sün.
A császár egy pillanatra visszanézett a remegő Brasbertre, majd Eecho nagyúrhoz fordult.
– Engedélyezem, hogy a fiú velünk jöjjön! Gyalog nem találna vissza és nincs időnk visszafordulni. De innentől te viseltetsz iránta felelősséggel és az utazását is neked kell megoldanod.
Eecho nagyúr hálásan bólintott, közben dühös pillantást vetett Brasbertre. Alenha bátorítóan megszorította a fiú kezét, majd magával húzta a fekete lovához.
– Majd ülsz mögöttem – mondta neki.
Mire mindketten felkászálódtak a ló hátára, a menet ismét megindult. Eecho báró látszólag még mindig nem tért magához, és Alenha sejtette, hogy Brasbert előbb-utóbb megkapja tőle a magáét. Szándékában állt hát bátorságot önteni belé.
– Mégis mi vette el az eszed? – kérdezte tőle élesen, mikor már egy ideje úton voltak.
Brasbert egy ideig csak némán meredt maga elé, végül megszólalt:
– Nem tudom. Csak néztem, akkor este, ahogy ellovagoltok. Nem akartam egyedül ottmaradni. Én… féltem… féltettelek. – a fiú minden szónál megállt levegőt venni.
– Mitől? – kérdezte elvigyorodva a lány.
Brasbert mélyet sóhajtott.
– Tőle – mondta, és Alenha tudta, hogy a császárra gondol. – És attól, hogy… valamiért azt hittem, nem látlak többé. – mondta, miközben lesütötte a szemét.
– Egek! – morogta Alenha tettetett kioktató hangnemben. – Eszedbe sem jutott, hogy a világ minden aranyáért sem maradnék azzal a… bestiával? Apám ragaszkodott hozzá, hogy megnézzük Canirbraekent és a palotát, de sosem tarthatott volna magánál!
– És, ha mégis? – ellenkezett Brasbert.
– Akkor megszöktem volna – vonta meg a vállát Alenha.
Némán ügettek egy ideig, majd a fiú megszólalt.
– Bocsáss meg, Alenha. Kellemetlen helyzetbe hoztalak téged és az apádat is. Felelőtlenül és ostobán viselkedtem, könyörgök, ne vess meg ezért!
Alenha nem válaszolt, csak hirtelen hátranyúlt, megragadta a fiú haját, magához vonta, és megcsókolta az orcáját, azután elengedte. Nem nézett hátra, de meg mert volna esküdni, hogy Brasbert először döbbenten meredt rá, majd büszkén és vigyorogva kihúzta magát.
Aztután ismét néma csöndben lovagoltak. Nagyon sokáig.
– Hová lett a lovad? – kérdezte végül rejtélyesen mosolyogva Alenha, mintha mi sem történt volna.
Brasbert elkomorult.
– Az a modortalan vöröshajú megijesztette, a dög meg elfutott – mondta bosszúsan. – Egy pillanatig megijedtem, hogy a császár elkerget, gyalogolhattam volna hazáig, közben biztosan éhen is veszek.
– Hogyan tudtál eddig rejtve maradni?
– Még emlékeztem pár dologra, amit a… hadseregben tanultam – vonta meg a vállát Brasbert. – Aztán véletlenül ráügettem egy vastag faágra, ami kettétört, az a lovag pedig meghallott. Leszálltam a lóról és megpróbáltam csendben meglapulni egy sűrű susnyásban, de aztán az egyik mögém lopakodott…
– Te szerencsés flótás, te! – döfött oda neki a lány.
Végül egy újabb félnapi lovaglás után, a menet kiért a sűrű fák között vezető köves úton, majd egy gigantikus, a messzeségbe jócskán belevesző mező közepére értek. Alenha ekkor megpillantotta a lehető legtökéletesebb és legcsodálatosabb látványt, ami a szeme elé tárult.
Az óriási, végeláthatatlan síkságon egy hatalmas város terült el. Masszív, magas ezüst-fekete falai tovább húzódtak, semmint a szem ellátott volna, a falak mögött azonban eszméletlenül óriási tornyok és épületek meredtek az ég felé, tetejük beleveszett a szürkén szállingózó felhőkbe. A síkság keleti részén a távolban, ahol a kígyózó városfal megszakadt, tenger vize csillant meg a lebukó nap fényében.
Alenha és Brasbert is szájukat tátva meredtek a messzeségben leledző tornyokra, hátasuk közben önálló akarattal élve a menet élére ügetett, egyenesen Eecho nagyúr mellé, aki elégedetten és kedvtelve mosolygott. Mikor megpillantotta őket, így szólt:
– Íme a dicső és elbűvölő Canirbraeken, a Nagymacskák Fészke – mutatott a tornyok felé – Nem csak a neve csodálatos, de az egész város maga a túlvilági gyönyör.
A két gyerek nem szólt semmit, nem is figyelte az utat. A ló úgy tűnt, magától is tudta, merre kell mennie.