Lélekút

Sorstalanul bolyongtam csak egyre
Csonkig égett gyertyák sora közt,
Testem, lelkem úgy vágyott a fényre,
Mint balsorstól sújtott üldözött.

A változás szele jött, és féltem,
El ne fújja az apró lángot.
Óvón kerítettem köré kezem,
De hiába, szélvihar tépázott.

Magamba fogadtam hát így a fényt,
Sorsommá tettem mindörökre,
Nem veszítem el szem elől a célt,
A láng melegét őrzöm szívembe.

Tomboljon csak köröttem vad vihar,
Kitárt karral tűröm a szelet.
Nem érheti el azt, amit akar,
Nem olthatja ki senki fényemet.

A sokaság gyermekévé váltam,
Önmagam többé nem lehetek,
A fáklya szerepét felvállaltam,
Nem lehet, hogy útközben elveszek.

Virágot szórnak lábaim elé,
Gyümölcsökkel kínálnak mások;
Ne nyúlj! Kérlek, ne nyúlj semmi felé!
Egyikük sem az, amire várok.

Máglyát kéne rakni minden szívben
Régi korok elnyűtt hitéből…
Gyertek felengedni melegében,
Elég a sok szófia beszédből!

Legyünk együtt ezentúl egymásért,
Nézzünk csak társunk két szemébe,
És nem is kell esdeni a fényért,
Átfut tőlünk a másik szívébe.