Korabeli történetek – I/4

1945. márciusában a lágerek parancsnokai személyesen kapnak parancsot Himmler SS Reisführer-től, hogy nem szabad többé zsidókat kivégezni, s mindent el kell követni, hogy a halálozási arány csökkenjen (Auschwitz, Bergen-Belsen, Buchenawald, Dachau, Flosenberg).

Ezek után már Szülőfalumban voltunk, ott éltük át a front borzalmait. Nem gondoltuk, hogy egy olyan kicsi településen hol az oroszok, hol a németek váltották egymást. Az iskolaépület melletti tanítói lakásban laktunk, mivel onnan a front elől a tanítónő hazamenekült a szüleihez.

Kisbárkány, 1945. március 25. vasárnap
ÉRDEKES álmokat láttam ma éjszaka. Honnan jönnek elő ezek? Hisz’ ilyenek nekem ébren¬létem alatt sohasem jutnának eszembe. És milyen tisztán kivehető volt minden apró részlet! Kertben, a kis emelkedő részen sétálgattam. Velem szemben jött egy csinos német (!) tiszt. Nagy rangja lehetett (ezeket én nem ismerem), mert sok jelzést láttam rajta, köztük az „SS” jelzést. (!) Többen voltak a kiséretében. Egész halom csokoládét hoztak nekem. Amikor bevittem a lakásba, egy fiók megtelt vele. Van egy köz¬mondás: „Éhes disznó makkal álmodik!” Ez nagyon ráillik az álombéli ajándékra, mert már időtlen-idők óta nem ettem, sőt, nem is láttam csokoládét. Honnan jött elő ilyen álom? Tulajdonképpen életemben sem láttam SS katonát, később is, csak filmekben volt szerencsém hozzájuk!)

Tavasz 1945. (Sztálin eke)
BEKÖSZÖNTÖTT a szép tavasz, bármilyen nyomorúságot okozott a háború. A történelem visszanyúlik jóval több, mint fél évszázadra: 1945-öt mutatott a naptár, amikor a kicsi falu rettenetes látványt nyújtott: betört ablakok, háborús nyomok, szeméthalmok szerte az utcákon, a mezőn is. A megszállók minden mozgó állattól, tárgyaktól megszabadították a gazdákat, az éléskamrák kifosztva, üresen állnak.
Alig lehet ép házat látni. A kis faluban eddig rend volt, most mindenütt romhalmaz, hulladék. Nehéz eltakarítani, a front borzalmait, rendbe tenni a szétlőtt házakat, az egész falut és környékét.
Három civil ember halt meg a háborús események miatt, ilyen kicsi községben! A ránk köszöntött hosszú tél lassan elmúlt, eddig soha nem érzékelt súlyos háborús eseményekkel.

Aztán kezdett melegedni az idő, amikor egyszer rémülten láttam a közvetlen szomszédunk virágoskertjében – a front idején csak úgy rögtönözve – az oda eltemetett orosz katona két lábfejét, amint az olvadó hó alól kilátszott a földből… Megborzongtam. Ki gondolta volna, mikor ide menekültünk, hogy ez hadi terület lehet? Aztán mégis, két hétig állt a front, akarom mondani, hol németek, hol az oroszok foglalták el a 44 házból álló kis települést, mintha valamilyen, ki tudja mennyire fontos haditámaszpont lenne!

Elmúlt a háború már, de a házból alig mertünk kimozdulni. Sokáig csellengő idegen katonák, és a lehetőségeket kihasználó senkiházik járkáltak mindenfelé. Aki valahová mégis kimerészkedett, csak rossz hírekkel térhetett haza. Március végén még mindig, rendszeresen idegen emberek jelentek meg, és fosztogatták, ijesztgették az embereket; a még megmaradt (jól eldugott) élelmiszert, jószágot és minden megfoghatót elvittek, ha hozzáfértek. Akkor ezt úgy hívták, hogy: zabrálnak.
Négy-öt nap óta végre, csend volt a faluban, aztán megint több szekér érkezett. Teljesen kifosztják a falut. Már alig akad néhány portán tehén, ló, és egyéb állat a faluban, de gabonát, szénát-szalmát, mindent elvisznek, amit találnak a kellemetlen látogatók. Az ágyúdörgést ismét közelről, Szécsény felől lehet hallani, ami újabb rettegést okozott, de a front állásáról semmit sem tudunk. Nagy bánatunkban, nélkülözéseink között, a szomorú hónapok után, néha ránk mosolygott a jó Isten.

HAZAJÖTT APUKÁM: 1945. április 7.
Nagy öröm és meglepetés ért bennünket! Utoljára 1944. szeptember 10-én láttuk kedves otthonunkban, Marosvásárhelyen, amikor kikísért bennünket az állomásra az utolsó menekülteket szállító vonathoz. Boldogság volt mindnyájunknak! Nagyon fáradt, kimerült volt és lesoványodott. A falu végén találkozott egy ismerőssel, aki legalább onnan segített a hátizsákját hozni. Később elmondta, milyen viszontagságok között jutott haza a Nyugati határról. De végre, itthon van!
Jó hírt hozott Guszti bátyámról. Március elején kapott tőle levelet, akkor Siófokról írta, hogy oroszok fogva tartják. Közölte, hogy jól van, és reménykednek, hogy hazaengedik őket. Sajnos hiú ábránd volt, mivel csak három év után szabadult fogságából, nem kellemes emlékekkel.

Mégis eljött a tavasz, mindjárt szebb gondolataim támadtak. A nap már kezdi ontani melengető sugarait, kedvet éreztem egy kellemes sétára. Ebéd után Pajti kutyusomat magam mellé füttyentettem, és egy pulóvert vállamra dobva, elindultam a határba. A máskor rendezett szántóföldek mindenütt teleszórva hulladékkal, egy helyen elpusztult ló maradványai, inkább csak a csontjai láthatók szerteszét. Nem messze mély lyuk emlékeztet a sárba beragadt tankra. Eszembe jut az a rettenetes nap, amikor a lerészegedett tatár tankosok beállítottak a faluba. Tankjuk befagyott a földbe, sokáig – amíg ki nem olvadt a föld – itt rekedtek, az egész környéket rettegésben tartva.
Továbbsétálva, helybeli gazdákkal találkoztam, akik nagy csapatban, vállukon ásóval-kapával és gereblyével vonultak ki a határba. Köszöntöttük egymást. – Hova mennek a szerszámokkal? – kérdezem tőlük.
– Sztálin-ekével földet szántai – válaszolták jó humorral, közben a vállukon vitt szerszámokra mutogattak. (Jóízű falusi humorral így nevezték el a most vállukon hordott ásót-kapát, mert a korabeli ekét húzó lovakat és ökröket az oroszok elzabrálták.)

Szinte vidáman masíroztak a földúton, akik még ilyen nagy felfordulásban is, természetesen fogták föl a gondjaikat. Eddig ezt a kis falut jómódú gazdák lakták, minden portán tartottak igavonó állatokat: lovakat, ökröket. Nem kellett menni munkaeszközökért, amikor szántani, dolgozni kellett a mezőkön. Most meg milyen könnyedén veszik az ásót-kapát a vállukra, hogy művelni kezdjék a határt, hogy majd ősszel nehéz munkájuk kisebb termését is learathassák. Csak azért ástam elő ezt a régi történetet a naplóimból, mivel magamat is vigasztalni akartam, hogy lám, a mostaninál nehezebb időket is átvészeltük…

SZÉP TAVASZI napra virradtam Kisbárkányban egy vasárnap, érdekes álmot láttam éjszaka. Fakadnak a rügyek, új élet megújul a természetben. Nekem fáj a szívem, majd’ meghasad. Kettétört az életem. A seb soha nem fog be¬gyógyulni. Ahogy az idő tavaszra fordul, én úgy fogok elhervadni… Amit a növénynek a napsugár jelent, nekem olyan a szeretet, nélküle silány, elsatnyul az életem, kilátástalan a jövőm. Igen, most érzem, mikor semmi hírt nem hallok diákkori kedves ismerősömről, pedig nagyon hiányzott.
1945. április 22. vasárnapra virradóra talán ezért láttam álmomban a következőket: Piroskánál, gyermekkori barátnőnél voltunk, esküvőre készültünk
Mindenki várt, várta a menyasszonyt, aki kényelmesen, nyugodtan a frizurájával volt elfoglalva. A vőlegény pedig Ő volt, akiről már oly régen nem hallottam, akit olyan sóvárogva várok. Aztán Ő fogta meg a kezemet, kért, hogy vigasztaljam meg. A kép ekkor összezavarodott.
Ezután Piroska bátyja jelent meg, aki a Tiszába fulladt egy nyáron, a mamájuk álmomban is most is nagyon siratta.
Mégis lehet valami az álmokban? Halottal álmodni – esőt jelent – és íme, beborult az ég, eleredt az eső.

MIT JELENTSEN EZ? 1945. április 29. vasárnap Ő, a diáklovagom jelent meg álmomban. Mintha Pozsonyból értesített volna engem. Pénzt küldött. Hogy miért, azt nem tudom. Azt írta, odamenekült. Aztán – még mindig álmomban – hozzánk jött, Piroskáék is meglátogattak, s a szobában nagy volt a rendetlenség. Én meg – legalább álmomban boldognak éreztem magam.
Az álom folytatása már Piroska lakásában zajlott. Diáklányok a folyosó mellett sorakoztak, akiket menekíteni kellett valahonnan, nem tudni, miért. Madárka, a középiskolai tornatanárnő vezette őket. Én nem mehettem – mivel messzire szakadtam tőlük, akár csak a valóságban. Kuci abban a szép kék, virágos ruhájában pompázott, ami olyan jól állt neki, zsebre tett kézzel, kihívóan, vidám arccal nézett mindenkire. Édes-néninek hívtuk a tornatanárnőt vagy Madárkának, sajnálta, hogy én itt maradok. Odajött hozzám, átölelt és megcsókolt.

Ettől olyan nagyon-nagyon boldog lettem. Pedig álomban a csók valami rosszat, árulást jelent. De hát, mégis ez történt velem – álmomban. Álom-álom, édes álom… Jó volt mégis, legalább álomban együtt lenni velük, akiket annyira szeretek.
Ó, boldog idők, kedves emberek! (Piroska vagy Pirkó gyermekkori barátnőm. Édes-néni, vagy Madárka a tornatanárnőnk volt, akiről már előbb is volt szó, Kuci pedig osztálytársam.
Az egészben az érdekes, hogy az álmomban Pozsonyról van szó. Íme: megérzés! Jóval később derült ki, hogy László, diákkori udvarlóm fogságba, Nyugatra került, Pozsonyon keresztül vitték őket Ausztriába.)

SALGÓTARJÁNBA mentünk bátyámmal, hogy elhelyezkedjünk és pénzt, illetve inkább ételjegyeket kapjunk.
Együtt laktunk egy albérleti lakásban, édesanyánk meglátogatott minket. Beszélgetés közben elmondta nekem, hogy érdekes álmot látott. Mikor hallottam tőle, még elhinni is nehéz volt, hiszen majdnem teljesen, ugyanazt álmodtam én is ugyanazon a vasárnapra virradó éjszakán: 1946. február 17-én. Nagyon érdekesnek találtam, mégis megtörtént. Megdöbbentő és eddig még ilyesmiről nem is hallottam, hogy két személy egyazon éjjelen ugyanazokkal a személyekkel és eseményekről álmodjon, mint a másik. Most megtörtént.
Anyukám elmesélte, hogy álmában három levelet hozott a postás. Én közömbösen fogadtam. Egy különleges hivatalos levél is volt köztük, fehér borítékban, Lacitól. A bekezdésben nagyon körülményesen ír, de lehetett következtetni a lényegre. Szóval: feleségül kért. Nagyon érdekesnek, szinte megdöbbentőnek találtam, mert pontosan ezt álmodtam.
Anyukámnak volt egy másik álma is. De hogy jutott eszébe? – Rostár Lacit látta zongorázni, nagy, hosszú ujjaival ütötte a billentyűket. Amikor ezt megjegyezte, azt a választ kapta, hogy Katókának (mármint nekem) is olyan ujjai vannak… De ekkor már nem Rostár volt az illető, hanem László, aki velem beszélt. Aztán egy sarokra mutattak, ahol egy nagy lángoló szív volt látható, de hogy kié, azt nem tudta értelmezni Anyukám.
Az egészben érdekes az, hogy egyszerre álmodtunk Lászlóról is. Pedig most nem is gondoltam rá egy idő óta. Anyukám másik álma pedig azért érdekes, mert Salgótarjánban, Rostár Laci a Barátok templomában volt a kántor. Még az alakját, hajszínét is leírta, ahogy látta őt álmában, pedig nem ismerte, csak nekem volt ismerősöm, mégis név szerint is megjelölte, amikor elmondta az álmát nekem…

„MICSODA ÉJSZAKA VOLT…” 1946. május 18 virradóra. Az albérleti lakásunkban az akkor átélteket igazán nem lehetett kellemesnek nevezni, mint a dalban, mert inkább szörnyű volt. És az eleje nem is álom, mint a dalban, hanem valóság volt, ráadásul olyan, mint egy rossz álom.
Még mindig szombat, majdnem éjfél van, mire lefekhettem, mert el kellett végeznem egy csomó munkát: takarítottam, sütöttem egy tepsi piskótát. Utána megmosdottam és előkészítettem a kiránduláshoz szükséges kellékeket. Fáradt voltam, nem tudtam mindjárt elaludni. Az járt az eszemben, hogy milyen lesz a kirándulás, milyen idő lesz? (Ugyanis előző nap esett az eső.) És én hogy fogom magam érezni, mert bizony nem valami jó a közérzetem. Hogy fogom kibírni azt a hosszú gyaloglást, nem is tudom.

…és akkor éjjel, két órakor valaki irtózatos erővel, kitartóan kezdte zörgetni a bejárati ajtót. Én ébredtem fel előbb. Magamra kaptam a pongyolát, papucsba bújtattam a lábam, majd kibotorkáltam az előszobába. Azon törtem a fejem, ki lehet az ilyenkor, éjjel? Talán csak nem történt valami baj otthon?
Még jó, hogy Pityu, a testvérem utánam szólt, mert közben ő is fölébredt: kérdezd meg, ki az! Legjobbkor jött a figyelmeztetés, mert félálomban és ijedt-zavaromban el is felejtettem volna.
Odaérek az ajtóhoz, és hangosan kérdezem: Ki az?
És borzalmak borzalma, valaki akadozva, oroszul válaszol. Hirtelenében a kisbárkányi „tankosok” jutottak eszembe, mikor ránk törtek. Nem is figyeltem, mit mond, visszarohantam a szobába. Na, az én orosztudásommal nem mentem sokra. Pityutól kérdeztem: mit tehetünk? Még mindig döngetik az ajtót! Az biztos, hogy nem szabad kinyitni, hátha részegek, és berontanak? Csak nehogy betörjék az ajtót!
Közben az utcára nyíló ablak rolóját fölhúztam, ki tudja, hátha ott kell menekülnünk? Csak verték, ütötték az ajtót, legalább fél órán keresztül. Közben felöltöztem, a kabátot is magamra vettem. Azonban a dörömbölést nem hagyták abba még mindig. Mit akarnak ezek az őrültek?
Aztán egyszerre csend lett. Végre elmentek. De hallottuk, hogy kicsit távolabb, máshol is kezdtek zörgetni.
Én pedig remegtem, s megborzadtam arra a gondolatra, mi lett volna, ha Pityu nem szól közbe, és félálmomban kinyitom az ajtót…
Elképzelhető, hogy ezután már csak sokára tudtam elaludni. Persze, utána még álmomban is egy oroszt láttam, mindenütt engem figyelt, beleselkedett az ablakon, járkált utánam. Sokáig üldözött, nagyon kifáradtam. Kellemetlen éjszaka volt, mondhatom, senkinek se kívánok hasonlót.

1946. június 18. kedd
KELLEMESET ÁLMODTAM, eljött László, és kibékültünk. Olyan kedves, gyöngéd volt hozzám. Már többször láttam őt álmomban, akkor is, amikor hosszú ideig nem hallottunk egymásról. Szombaton feladtam postára a levelet, talán már meg is kapta! Ma kedd, talán már olvassa? Csodálkozik majd a hirtelen döntésem miatt. Vajon jól tettem-e, hogy megírtam?
Most már beláttam, hogy nem kellett volna, talán ezért nem sikerült utána egyik házasságom sem. Nem tudtam elfelejteni, még évtizedek távlatában is, sokáig úgy éreztem iránta, mint akkor, régen…
**-**