Korabeli történetek – I/5

TÖRTÉNT SALGÓTARJÁNBAN, 1946. június 22. napján, szombaton.
Rögös úton érkeztem idáig. Ne feledjék, hogy ekkor 1946-ot írtunk. A történet egyik része Magyarországon, azon belül Salgótarjánban játszódott le, amit akkor sokan előszeretettel „Kismoszkvának” nevezték. (Később szégyellték!)
És most beszéljen helyettem a naplóm: nem jutott nekem írógép, így az elkészült gépeléseket én olvastam össze Sztáray úrral, az irodájában. Mivel tegnap rosszul éreztem magam, megkérdezte: – Hogy érzi magát? – Ezután a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:
– Köszönöm, még élek.
– Én is kimerültem.
Én (ártatlanul): – Mondja, Sztáray úr, nagyon szereti ezt a bányát?
– Miért kérdi?
– Csak azért, mert reggel 7-től este 9-ig itt tölti az idejét, nincs magánélete!
– Katalin, ne mondjon ilyet, mert kikap tőlem!
– Komolyan gondoltam, amit mondtam: Tényleg, hogyan bírja? Különösen délelőttönként tapasztaltam, hogy ezerfelé rángatják.
Magyarázatként annyival tartozom, hogy kerültem Salgótarjánba. Front elől menekülnünk kellett Marosvásárhelyről, mert nyilvánvalóvá vált a románok Yassy-nál történt átállása után, hogy a visszacsatolt területeket ismét elveszítjük. Egy Nógrád megyei kis faluban, Kisbárkányban éltük át az „éles” háborús eseményeket, s ha lehet, még ezeknél is rosszabb, emberi brutalitással, gonoszsággal kellett szembenéznünk.

Amint a helyzet lehetővé tette, Pista bátyámmal együtt megélhetés után kellett néznünk, mert a leírt események következtében otthonunkat, mindennemű anyagi javainkat elveszítettük. Le kellett mondanunk arról, hogy főiskolán továbbtanulhassunk. Ő műszaki, én képzőművészeti pályára készültem.
Ezért kerültem Salgótarjánba, a Bánya központjába, ahol leltárak gépeléséhez kerestek munkaerőt. A megnevezett úr a kis-főnökünk volt.

ISMÉT NAPLÓJEGYZETEKBŐL írom: Még egyszer megkérdezte (Sztáray úr): – Jobban van már?
– Köszönöm, még élek – ismételtem. Hazaindulásunk előtt beosztotta, ki jöjjön be másnap, mert elrendelték a munkaidőt vasárnapra is.
Voltam olyan bátor és megkérdeztem: Szabad megtudnom, mi az oka, hogy vasárnap is dolgoznunk kell?
– Például azért, amiért maga holnap Szentkútra akar menni. Az üzleteket kinyittatják a városban, hogy a dolgozók el legyenek foglalva. Az Acélgyárban valamilyen félhivatalos ünnepély lesz, a városnál pedig nagygyűlést tartanak.
Minden programot azért találtak ki, hogy sokaknak megakadályozzák a törekvését, hogy Mindszenty József hercegprímás beszédét meghallgassák. Nekem szerencsém volt, mert Sztáraynál megértésre találtam. Megéreztem, hogy hozzám hasonlóan érez az akkori politikát illetően.
Nem lelkesedtek a lányok, de húsz közül nyolcat ki tudott jelölni a holnapi munkára. Én közöltem vele, hogy nem tudok jönni. Erre (megértően) azt válaszolta: – Persze, – tudom, hogy beteg volt, de én se tudok bejárni vasárnap, mert főzni szoktam. Családom Budapesten él, engem pedig a munkám egyelőre ide köt.

Már korábban elhatároztam, hogy Szentkútra megyek, amikor Péter atya (Ferences rendi szerzetes) újságok rendezése közben arra kért, hogy föltétlenül menjek velük. Eddig nem gondoltam végig, hogy majdnem lehetetlenség rossz cipőben elindulni 20 kilométeres gyalogtúrára. Mi lesz, ha elfog a rosszullét útközben, és nem tudok visszajönni?
Péter atya buzdítására mégis elhatároztam, lesz, ami lesz, megyek. Nem mulaszthatom el az alkalmat, hiszen hallom, hogy ahol a hercegprímás beszédet mond, az emberek tízezrei hallgatják.
Ezért tesznek óvintézkedéseket, hogy akiket lehet, távol tartsák tőle. Megsegít a jó Isten, nem lesz semmi baj. Este elkészítettem az útravalót. Alig maradt időm alvásra. 1946. június 23. vasárnapra virradó éjjelre beállítottam mindkét ébresztő órámat, nehogy elaludjak. Jóval korábban fölébredtem, fölkattintottam a villanyt. Utána már csak percekre aludtam el, nem akartam, hogy újra elnyomjon az álom. Mindenáron ott akarok lenni, hallani akarom a hercegprímás beszédét.

Közben emlékezetembe idéztem azt a napot, amikor tavaly, 1945. szeptember 23-án, Szécsényben voltam rokonoknál, ahol a ferences atyák templomában hallgattam szentmisét. Aznap délben az új hercegprímás tiszteletére országszerte megkondultak a harangok. Most, hogy a közelünkben lesz, ezt az alkalmat nem akarom elszalasztani.
Így telt az idő háromnegyed-háromig. A gyülekezőhelyen még kevesen voltak, mikor odaérkeztem a főplébánia-templom elé, ahol többen csatlakoztak hozzánk.
Út közben néha eleredt az eső, nehogy unalmassá váljék a hosszú menetelés. Észre se vettem a távolságot, már ott voltunk. Újra itt vagyok, Mátraverebély-Szentkúton! A régi kedves helyen, mintha csak pár hete lett volna, hogy – mint gyerekek – átruccantunk egy-egy napra. Pedig az már legalább 5-6 éve történt.
A templom melletti téren szentbeszéd folyt éppen, mikor a csoportunk odaért. Nagyon elkeserített, hogy elmulasztottam a beszéd elejét, azt hittem, már a hercegprímás úr beszél, pedig én azért jöttem! Valaki felvilágosított, hogy a hercegprímás csak 10 órakor, az ünnepség végén tartja beszédét, mire megnyugodtam.

Volt rá idő, megreggeliztünk, majd elindultunk, hogy jó helyet kapjunk. A többiek szétszéledtek, én nem mozdultam el a térről. A lépcsőkön akkor már nem volt hely, odamentem a rendező tisztelendő úrhoz. Kértem, tegye lehetővé, hogy a szónoki emelvény közelében lehessek, ahol jól hallom majd a beszédet, mert gyorsírással fogom jegyezni. A lépcsőkön már akkor nem volt szabad tartózkodni. Kérdőn, kutatóan nézett rám és megkérdezte:
– Miért akarja leírni a beszédet? – majd folytatta: Tudok egy esetet, amikor valaki úgy tette át jegyzeteit, hogy egészen más lett belőle, mint ami elhangzott. Nem is csodáltam, ha gyanakodott, hisz’ megmondtam, hogy Salgótarjánból jöttem, amit a helyiek Kismoszkvának becéztek! Amennyire meglepetésem miatt tudtam, megnyugtattam, és olyan könyörgően néztem rá, hogy odaengedett az oltár melletti bástyába. Nagyon megörültem, mert éppen ezt a helyet szemeltem ki magamnak.
Csapatokban érkeztek a „Kalász” lányok csinos népviseleti ruhákba öltözve, akiket külön, községenként helyeztek el a téren. (Akkor katolikus falusi lányok-egyesülete.) Középre került a mezőkövesdiek színes tarkasága. Gyönyörű látvány volt onnan föntről. Most örültem csak, hogy innen láthatom, olyan volt, mintha egy színházban, páholyból figyelném az eseményeket.

Kezdődött az ünnepély. Több ének hangzott el, volt szavalókórus, majd korszerű kérdés-felelet műsor következett: divatról, a fiatalság gondjairól, mindennapi dolgokról. Utána voltak a köszöntések, üdvözlések.

Óriási tapsvihar és „éljen”-zúgásban tört ki a hatalmas, végeláthatalan (többtízezres) tömeg. Egy talpalatnyi hely sem maradt szabadon. Rengeteg emberfej mindenfelé, amerre a szem ellát. Aztán elült a tapsvihar, mély csend borult a térre, olyan mély csend, hogy én a ceruzám percegését hallottam. Kihúzódtam az oltár mellé, ott írtam a papok között. Egy kicsit eltakartak, így nem látszott, hogy valaki jegyzetel. A hercegprímás határozott fellépése, megnyerő megjelenése, kivételes szónoki tehetsége elragadta a tömeget.
Ilyen beszédet nem hallottunk mostanában. Már nem csodálkozom azon, hogy amerre jár, ezrek, százezrek követik mindenütt. Minden szava oly igaz. Beszéde tömör, nincs abban egy nélkülözhető szó, de minden benne van, ami lényeges. Egy igaz magyar ember, katolikus-vezető szónoklatát hallottuk.
Úgy éreztem, beszéde rám is találó. Igen, ma nekem is be kellett volna mennem, vasárnap, dolgozni, mint másoknak. Miért? Hogy a katolikusok ne Isten házába, a templomba menjenek, vagy ide Szentkútra.
Beszéde közben úgy éreztem, mintha belelátott volna gondolataimba, mintha tudta volna, hogy sokan nem jöhettek ma ide. Utána beszélt magyar hazánkról, egyházunkról, elszakított és elhurcolt testvéreinkről, a hadifoglyokról. A következő részt, beszéde végét, szó szerint jegyeztem be a naplómba:

„Azzal a céllal jöttem ma ide, hogy azt a szentséget, amit a szentáldozás nyújtott nektek, amit a lábatokban éreztek a hosszú gyaloglástól, és a tisztaságotoknak minden értékét, – mielőtt elmentek, ajánljátok föl Magyarország Nagyasszonyának; Magyarország feltámadásáért, idegenben szenvedő foglyainkért, és a testvéreink szabadulásáért, a magyar siralomvölgy tengerének leapadásáért, mindenütt a világtájakon, a Kárpátok pereme mellett a magyarok rettenetes szenvedéseinek megszűnéséért…”

Sokan sírtak szavai hallatán. Én is törülgettem könnyeimet. Ezután elbúcsúzott, a jó Isten áldását kérve ránk. Magával ragadta a hatalmas embertömeget, úgy lelkesülni, szívből, lélekből örülni, mint ahogy ott láttam, talán még soha sehol eddig!
Micsoda éljen- és, tapsvihar tört ki, zengett, zúgott a templom melletti hatalmas térség… Úgy éreztem, nem kell félni, én sem féltem sorsunkat, a katolikus magyar sorsot. Sokan vagyunk, és velünk az Isten.
Amikor a viharos taps és éljenzés után lassan, nagy sokára csend lett, csak ültem ott tovább, magamba mélyedve.
Fölajánlottam a mai zarándoklatot (amilyenben eddig még sohasem volt részem) a hercegprímás elgondolása szerint a fogságban sínylődőkért, szeretett Guszti bátyámért, hogy minél előbb szabaduljon a többi magyar hadifogollyal együtt, azokért, akik itthon rabságban szenvednek, és határainkon kívül élő rokonainkért, magyar testvéreinkért, egyházunkért, áldozatvállaló papjainkért. Külön imámba foglalva kértem a jó Isten áldását Házfőnök atyára és Péter atyára, akik olyan jók hozzám, akik nagy magányomban mindig mellettem állnak. Szeretem őket, mint testvéreimet, mindig igyekszem a rágalmakat elhárítani róluk, amikor igaztalanul bántás éri őket, a félreértéseket javukra tisztázni. Segítséget kértem családunk, testvéreim sorsának jobbra fordulásáért, mindenkiért, akiket szeretek és ismerek, akik jót tettek velünk menekülésünk idején és utána.

Olyan jó volt ott. Felemelkedett a lelkem, mintha semmi anyagi gond, baj nem nyomná vállaimat. Erőt gyűjtöttem, felfrissült erővel, nyugodt, tiszta, derűs lélekkel tértem haza, fölvidítva a monoton hétköznapokat. Milyen jó, hogy Péter atya rábeszélt erre a zarándoklatra!
Délután 4-kor indultunk vissza Szentkútról, út közben tréfáltunk, nevetgéltünk. Félúton megálltunk, hogy a lemaradt csoportot bevárjuk. Beborult az ég, és nemsokára nekikeseredve zuhogott az eső. Bőrig áztunk, mit sem ért az ernyő, kendő, meg kabát. Ez se vette el a kedvünket, mindnyájan vidámak voltunk. Mikor beértünk a városba, sokan olyan furcsán, szinte „ferdeszemmel” néztek bennünket. Nem csoda. Sok embert félrevezetnek. Én az egésznapi fáradság ellenére nagyon jól, frissnek, könnyűnek éreztem magam.

Este így imádkoztam: „Istenem, légy velünk, add, hogy győzzön az igazság, segítsd meg az ilyen értékes embereket, akik a te akaratod szerint küzdenek, ne engedd őket gonosz kezekbe, akik gáncsolják áldásos munkájukat. Ámen.” Utólagos bejegyzés: Sajnos, imám nem hallgattatott meg.

A naplómból innen két oldal hiányzik.
(A megjegyzés azt jelenti, hogy abban az időben veszélyes volt hasonló jegyzeteket őrizni, még otthon, a fiók mélyén is.)
A napló sorait otthon jegyeztem le, a hiányzó lapot pedig néhány évvel később kellett megsemmisítenem a gyorsírási jegyzetfüzetemmel együtt, ami teljesen megtelt a beszéddel, pedig micsoda érték lenne ma az a szó szerinti jegyzet!
Ugyanis valaki (a válófélben lévő „kedves” férjem) följelentett érte, és ha nincs az ismeretségi körömben egy olyan ember, aki erre figyelmeztet, abban az időben talán meghurcoltak volna érte.
Nekem egy ereklye volt, emlék attól az embertől, akit csodáltam merész kiállásáért, akit nagyra értékeltem, – egy olyan írás, ami senkinek nem árthatott, s talán csak egyedül én jegyeztem le szó szerint, ahogyan elhangzott.
Kincsként őriztem, mégis, el kellett égetnem. A feljelentésről szóló rövid ügyészségi határozatot ma is őrzöm: az van benne (csak a lényegét írom le), hogy az eljárást megszüntetik, mivel a beszédet nem terjesztettem, a birtoklás pedig nem bűncselekmény!