A kikötő csendes, kihalt,
minden hajó vízre szállt.
Csak egy teknő ül a parton,
bele kéne ülni már.
Kinn a parton öreg kunyhók,
összeesnek, rozogák.
Mégis oly nehéz itt hagyni
a part sárga homokját.
Olyan drága minden porszem,
mit a szél arcomba fúj,
mégis csábít egyre minden,
minden rejtély, minden új.
Megöregszem én is, hogyha
még tovább itt maradok.
Öregszik a szívem, lelkem,
de a vérem kavarog.
Kavarog és pezseg végre,
"Hajózni kell!" – üzeni.
"Navigare necesse est!"
– testem, lelkem tüzeli.
Süvíts, szél, dagadj, vitorla!
Hív már a nagy óceán.
Új élet vár rám valahol,
szebb, boldogabb is talán.
2 hozzászólás
Kedves Csaba! Nagyon elgondolkodtató a versed. Tetszik, hogy a mű egésze pozitív kicsengésű. Nem tudom, valós élmény-e az alap, de ha igen, akkor nagyon remélem, hogy pozitív változás történt az életedben:) Örülök, hogy olvashattam.
Nagyon szép, ahogy a hajóst hajtja a vére, tetszett.
Delory