Korabeli történetek – l/13

Katonai eskütétel

A naptár 1971-et mutatott. Gyuri fiamat felvették Budapesten, a Műszaki egyetemre, azonban megkapta a rájuk vonatkozóan kötelező kilenc hónapig tartó katonai szolgálatra a behívót. Fiam katonai szolgálatát – mint előfelvételis egyetemistának, Debrecenben kellett letöltenie. Egy hónap elteltével rendezték meg a katonai eskütétel ünnepségét, amelyre lányommal együtt készülődtünk. Kétnapi útipoggyászunkkal, meg a neki szánt finomságokkal megrakodva amúgy sem lett volna könnyű a helyzetünk.
Valamilyen vágányjavítás miatt egyik átszállásnál autóbuszt iktattak be, így a nehéz csomagjainkkal majd többször kell átszállnunk.Debrecenbe értünk.
DEBRECENBE KÉNE MENNI… Annyi biztos, hogy ezt az utat, sohasem felejtjük el.
A katonai eskü előtt nem engedik haza a kiskatonákat, ezért már előzőleg levélben kértem fiamat, foglaljon szállást nekünk, mert egy nap alatt szinte lehetetlen megtenni ezt a hosszú utat oda- és visszafelé. Érkezésünk időpontját megjelöltük, miután alaposan áttanulmányoztuk a menetrendet a helyi vasútállomáson.
Lázas készülődés előzte meg utazásunkat, mivel hosszú az út Balassagyarmattól Debrecenig, s az akkori utazási feltételek mellett túl nagy kényelemre amúgy sem számíthattunk. „Félfüllel” hallottuk, hogy valamilyen vágányjavítás miatt egy szakaszon autóbuszt iktattak be. Ötször (!) kell majd átszállnunk, tehát számítottuk rá, hogy két napra való poggyászunkkal, meg kiskatonánknak szánt finomságokkal megrakodva, amúgy sem lesz idilli a helyzetünk.
Kevéske „úti-lázunk” ellenére, örömmel néztünk elébe az előttünk álló napoknak, mivel kis országunk legtöbb táját ismerem, de ezen a vidéken még nem jártunk. Akarom mondani, én csak egyszer, átutazóban jártam arrafelé, Erdélyből való kényszerű távozásunk idején, a front közeledtével „tévedt” arra a menekülteket szállító vonatszerelvény.
Ugyanis Marosvásárhelyről Nagyváradra utazva, a hadi események miatt Debrecent is érintettük.

Idézek a korabeli naplómból:
„Út közben Marosvásárhely és Nagyvárad között, 1944. szeptember 10-13. – UTOLSÓ SZEMÉLYVONAT ebéd után indul.
Utcánkban mindenki az állomás felé tart! Mi is összepakoltunk, búcsúzkodtunk a nálunk lakó osztálytársaimtól, akik szintén csomagolnak. Róza néni sír (Ő segített anyukának a háztartásban), megtudta, hogy elmegyünk. Mi lesz vele? Egy darabig még biztosan ügyel a házra, az itt maradt holmira. Ki tudja, meddig teheti? Nem fogják-e vandálok szétdúlni mindenünket, őt meg kirakják valahová. Mi lesz az árván maradt kiscicáimmal? Lelkére kötöttem Róza néninek, hogy gondoskodjék róluk.
Apukám tartalékos tisztként egy leventekorú csoportot menekít Nyugatra, elkísért bennünket az állomásra; a szerelvény már bent állt, mindenütt rengeteg ember…
Közbenjárásával egy háromszemélyes tiszti fülkét vehettünk igénybe. Lassan teltek a kocsik.
Ember-ember hátán mindenütt, kilencen szorongtunk a pici helyen, (mint a halak, szardíniásdobozban). Se állni, se leülni nem lehetett.
Indulás előtt egy órával megszólalt a sziréna… Az emberek a közeli dombra menekültek. Az eső zuhog, piszok, sár, mindenütt. – Megjelentek a repülőgépek, de nem bombáztak. Lefújták a riadót, mindenki elfoglalta helyét. Fél óra múlva megint riadó! Zűr-zavar mindenütt, de elindították a szerelvényt. Még ki se értünk a városból, megint légiriadó! A vonat ablakából elmerengve néztem a várost, a Marost, a víkendtelepet, ahol olyan sok kellemes órát töltöttünk, fürdöttük, csónakáztunk. Most senki nincs arrafelé, mindenki rohan, csomagol.
Így haladtunk lassan Nagyvárad felé, mert még élt bennünk a remény egy szikrája, hátha visszatérhetünk Marosvásárhelyre. Ezért a személypoggyászunkat Nagyváradra irányítottuk. Később kiderült mindez hiú reménynek bizonyult, mert az értékeink számunkra örökre elvesztek, a családnak maradt egy-egy kicsi útibőrönd, benne egy-egy váltás ruhával és aprósággal.
Alig hagytuk el a várost, több helyen, ahol átutaztunk, nyomot hagytak a bombázások. Ezt a pár napos utat igazán nem lehet luxusutazásnak nevezni. Egész úton vonatfüst, zsúfoltság ember- ember hátán, még a vonat tetején is emberek kapaszkodtak. Három teljes nap kellett hozzá, hogy Marosvásárhelyről Nagyváradra érjünk. Debrecent azért kellett érintenünk, mert nem volt közvetlen csatlakozás.
Debrecenben szörnyű pusztulás képe tárult elénk. Az állomás épületének fele romokban, a pályaudvar nagy része romhalmaz.
A vonat- és villamossínek sok helyen felszaggatva. Mire jó az emberek nehéz munkájával teremtett világunkat romba dönteni? Istenem! Te tudod, miért van ez így!”

MOST AZONBAN, CSALÁDI ÜGYBEN, kislányommal készülődöm Debrecenbe, amikor ez a történet jelent meg előttem. Mindent megterveztünk előre, előkészítettünk, hogy a hosszú út lehetőleg zavartalan legyen. Pontosan tanulmányoztuk a menetrendet, nehogy meglepetés érjen bennünket. De milyen a SORS? Mégsem lett olyan egyhangú, ahogyan elképzeltük. Előző nap olvastam a napi sajtót, arról értesültem, hogy a Debreceni MÁV Igazgatóság területén Poroszló-Tiszafüred közötti szakasznál a vasúti sínek átépítése folyik. Felhívták az utazóközönség figyelmét: indulás előtt saját érdekükben a vasútállomásoknál érdeklődjenek az iránt, hogy úti céljukat mennyiben befolyásolják a munkálatok. A jó tanácsra hallgatva, telefonon érdeklődtem az állomásnál, mi a helyzet az átépítés körül, mennyiben érint mindaz bennünket?
Korai örömömre szolgált a közlésük, hogy esetleges akadályokról semmiféle rendelkezést nem kaptak. Reménykedtem: mégsem lehet olyan vészes a helyzet, ha a MÁV információnál nem értesültek róla. Ennek tudatában – hajnalban – teljes nyugalommal, Balassagyarmaton felszálltunk a vonatra.
Első kellemetlen meglepetés Füzesabonyban ért bennünket, ahol át kellett szállnunk. Itt ugyanis teljes káosz uralkodott. Azt senki se sérelmezheti, ha valahol javítják a vágányokat, vagy egyéb munkálatok folynak, hiszen ez mindenki érdeke, aki vonattal jár. De az átélt események nem az átépítés, hanem emberi mulasztások és hanyagság miatt történtek meg velünk és sok más utassal. Még örülhettünk, hogy csak kellemetlenségeket kellett átélnünk, mert a hanyagságok következtében akár baleset vagy szerencsétlenség is előfordulhatott volna.
Mi történt ezen az állomáson?
Még a vonatban a következő levelet fogalmaztam a MÁV Igazgatóságának, ezért nem is másítok rajta. Elmondom:

„Amikor leírom a következőket, egyben felhívom a t. Illetékeseket a következőkre:
1./ Helyi szokásokat csak az ott lakók, vagy azok ismerhetik, akik naponta vagy legalábbis gyakran utaznak ugyanazon a vonalon.
2./ Akik ritkán közlekednek erre – mint például mi, most – honnan tudják, mik a helyi szokások – pláne, ha nem tájékoztatják erről őket.
3./ Ha van hangosbemondó – márpedig van, mert használták. akkor azon az utazóközönséget érintő fontos, lényeges információkat jó lenne ismertetni.
4./ Ha unalmas ugyanazt állandóan ismételgetni, akkor írják ki megfelelő helyre, ahol mindenki elolvashatja.
5./ Az állomáson legyen egy hely, ahol érdeklődhetnek az utasok. Ugyanis most az információs iroda zárva volt. Igaz, hogy egy karszalaggal ellátott egyén udvariasan, de kicsit „borgőzös” állapotban teljesített szolgálatot, ezért még jóindulattal se lehetne állítani, hogy hivatása magaslatán állt!
A lényeg: Egy felirat jelezte, hogy Debrecen felé 14 óra 30-kor induló személyvonat a 2. vágányról indul, csak azt nem tüntették fel, hogy honnan?
Ugyanis, ha megfelelően tájékoztatták volna erről a szerintem fontos tudnivalóról a t. Utazóközönséget, akkor mi sem nézzük olyan nyugalommal az érkező és távozó vonatokat az állomás épülete előtt várva a beérkező vonatot, miközben a következő tapasztalatokat gyűjtöttem:
Gondolom, nem szabályos, hogy a 6. vágányon az állomás elé érkező Miskolc-Budapesti gyorsvonat állási ideje alatt, ellenkező irányból beengedtek eléje egy tehervonatot, mely megállás nélkül futott tovább, – miközben a gyorsvonathoz rohangáltak az utasok – és közben kifutott a gyorsvonat is, egyik jobbra, másik balra! Se egy jelzőőr vagy hangosbemondói figyelmeztetés nem történt!
Óránkra nézve látom, vészesen múlik az idő, mikor a hangosbemondó közvetlenül indulás előtt 2-3 perccel közli, hogy „személyvonat indul Debrecen felé a 2. vágányról 14 óra 30 perckor”.
Mi erre a vonatra vártunk, de hiába meresztgettük szemünket az állomás előtt állva csomagjainkkal, se jobbra, se balra, sehol sem láttunk vonatot.

Már nagyon nyugtalanok voltunk. Berohantam a váróterembe, érdeklődni: bemondták, hogy a vonat mindjárt indul, de vonat, sehol! Egy vasutas-egyenruhás embertől érdeklődtem, aki azt a felvilágosítást adta, hogy a vonat kint áll jó messze, nem is jön be, nem áll meg az állomásépület előtt!
Nosza, futásnak eredtünk a nehéz csomagokkal, rajtunk kívül legalább még nyolc ember járt hasonlóan. Talán egy percünk volt indulásig. A vonat tömve, az ajtók már zárva voltak! Futás tovább. A harmadik kocsiba igyekeztünk, mikor már mozgott a vonat. Mivel tömve volt a peron is, alig bírtuk kinyitni az ajtót. Lányom már valahogy följutott a bőröndjével. Én azt hittem, hogy lemaradok. Aztán észrevették kínlódásomat, segítő kezek nyúltak felém, elkapkodták a táskákat és fölhúztak.
Itt most minden teljesen szabálytalanul történt, mert a kalauz nem jelzett, az állomás tisztviselője sem jelent meg a vonat indulása előtt azzal a bizonyos tárcsával („palacsintasütőjével”).
Miért maradtak el a kötelező jelzések? Örök titok marad számomra.
Miért nem mondták be a hangosbemondón, hogy a vonat nem jön be az állomásépület elé, hanem messze kint áll, és onnan fogják elindítani? Holott bőven lett volna hely, legalább négy sínpár állt üresen az épület előtt.
Még mindig nincs vége kálváriánknak.
Ahogy az újságokból értesültünk, a Poroszló-Tiszafüred közötti szakaszon, ahol az átépítés folyt, tulajdonképpen rendben ment minden – mert itt vonatról le, buszokra fel, majd buszról le, vonatra fel a csomagokkal rendben átszállítottak bennünket.
Azonban itt is tartogatottak számunkra kellemesnek nem mondható meglepetést.
Ugyanis Tiszafüreden elfoglalva helyünket a vonatban, megtudtuk, hogy ezt nem indítják el 16 óra 50-kor, mert bevárják a később érkező vonatot is! A következő kérdésem:
Ha Füzesabonyban látták, mennyien rohannak az induló vonat felé, miért nem tájékoztatták az utazni vágyókat, hogy az átépítések miatt változott a helyzet, és nemsokára újabb szerelvényt is indítanak ugyancsak Tiszafüredre, s ott a vonatot bevárja a Debreceni járat.
Talán érthető, hogy ezek után jó kétórányi késéssel érkeztünk meg Debrecen nagy-állomására. Gondolom: az nem sértés, ha úti kalandjainkért nem mondok köszönetet a MÁV Vezérkarának!
Azonban kérés nélkül is felhívom figyelmüket a következőkre: lelkiismeretesen végzett munkával, kis előrelátással, az általunk átélt kellemetlenségeket igenis el lehetett volna kerülni! Elhihetik nekem, hogy ezt az utazást nem a legkellemesebb emlékeim között fogom számon tartani.
Ha most ne adj’ Isten, baleset történt volna ezen a vonalon, milyen mentségeket hoznának fel maguk mellett? Vagy úgy gondolják, hogy a megfelelő intézkedéseket elég akkor megtenni, amikor már megtörténik a baj?
Azt javaslom, ne várakozzanak, sürgősen tegyék meg a kellő intézkedéseket, előzzék meg a súlyos gondokat, gondolom, hogy Önöknek sem mindegy!”
EDDIG a levél fogalmazványa.

Tehát a katonai eskü előtti napon több órás késéssel, viszontagságos utazás után, holtfáradtan, késő délután érkeztünk meg Debrecenbe. Fiam el se tudta képzelni, miért késik a vonat két órát?
Viszont azt mondhatom, s jó ízlésére vallott, hogy az „Aranybika” szállodában foglalt nekünk igazán kényelmes szállást. Ránk is fért, mert nagyon fárasztó utazás után érkeztünk oda.
Másnap reggel kilenckor kezdődött az ünnepség.

Fiam bár elmondta, hol találjuk meg a laktanyát, de nem voltunk jártasak Debrecenben, így nehezen találtunk rá. Utolsó percekben érkeztünk a laktanyához. A bejáratnál kiskatonák fogadták az érkezőket. Mindenkitől megkérdezték, kinek a hozzátartozója érkezett? Mikor bemondtam a nevemet, gyorsan hozzánk szegődött az egyik fiú, és elkísért, egyenesen a tribünön kijelölt helyhez vezetett… Összenéztünk leányommal, nem tudtuk mire vélni e kitüntető helyet, mert ott a magas rangú parancsnokság mellett alig láttunk civileket.
Mindjárt kezdődött az ünnepség, nem sok időnk maradt csodálkozásra. Hamarosan megtudtuk, miért ülhetünk a tribünön.
Mindjárt a ceremónia elején katona-fiam dísz egyenruhájában, a nemzeti lobogó előtt mondta el Szendrei József: Katonai eskü című versét. Megható volt hallgatni a szépen előadott költeményt; megkönnyeztem. Fiam még a középiskolában, később az egyetemi évei alatt külön órákra járt, ahol szép kifejezésmódra, versmondásra tanították.
A szakszerűen megrendezett ünnepségen borzasztó hőséget kellett elszenvednünk a tűző napon, a laktanya udvarán.
Ezt követően körülvezettek a „körleten”. Egy külön társalgóban kicsit pihentük. Délután városnézésre indultunk. Nem tudom, hogy ismerhette ennyire kiskatona fiam a várost, mert eltávozásra nem mehettek eskütétel előtt, legfeljebb menetoszlopban láthatták.
Ennek ellenére jó kalauznak bizonyult, körüljártuk a nevezetes helyeket, megnéztük az egyetemi épületet, kinn jártunk a Nagyerdőnél, alaposan elfáradtunk. Közben sok fényképet készítettünk, a szálloda előtti szobor talapzatán, és az egyetemi parkban. Aztán el kellett búcsúznunk, mert délután indult a vonatunk hazafelé és ismét Nehéz út előtt álltunk.
Késő este érkeztünk haza.
Amikor otthon a csomagjainkkal fölfelé indultunk a lépcsőn, alig vánszorogtunk a fáradtságtól. Én ennek ellenére rákezdtem az ismert nótára: „Debrecenbe kéne menni…”, mire Kati lányom csak ennyit válaszolt: – Jaj, Anyuci, csak azt ne!

**-*-**