A lóápoló 9. fejezet

9. fejezet

Még nem volt nyolc óra, mikor László leparkolt a Havanna lakótelepen, Éva háza előtt. Nem számított rá. hogy vasárnap reggel, ilyen közel a lépcsőházhoz talál egy üres parkolót. Kiszállt az autóból, és pár tornagyakorlattal próbálta elűzni testéből a fáradtságot. A haláleset miatt előző éjjel nem aludt semmit. Féltestvére azonosítása után, ígérete szerint felkereste apját. Régen nem találkoztak, ezért nehezen találták egymással a hangot, és ezen Feri halála csak rontott. Sokáig csak ültek egymással szemben az étkező asztalnál. Annak ellenére, hogy nem voltak jó kapcsolatban, látva apja beesett, öreg arcát, könnyes szemeit, László szíve is összeszorult.
Hajnal lett mire elindult a beszélgetés köztük. Közösen megmelegítették a Ferinek szánt ebédet, és nem nagy étvággyal, korai reggeliként elfogyasztották. Utána ittak egy kávét, és már pirkadt, mikor László elbúcsúzott. Visszaérve a lovardába, már indulni is kellett, az Évával és Petrával megbeszélt találkozóra. A kislány miatt nem akarta lemondani a lovardalátogatást.

A kapuhoz érve, megkereste a Fodor Éva névhez tartozó ajtószámot, és begépelte a kaputelefonba. Pár másodpercen belül meghallotta a fülbántó sípolást, ami fent a lakásban sem lehetett kellemesebb. Szerencsére hamarosan kattanás követte a hangszóróban, és megszólalt egy női hang: – Tessék!
Nem ismerte meg Éva hangját ezért bemutatkozott: – Sárosi László vagyok, Fodor Évát keresem.
– Én vagyok – szólt bele Éva ismét. – László, örülök, hogy már itt vagy, de mi egy kicsit elaludtunk. Gyere fel, nyitom a kaput, amíg, elkészülünk, igyál egy kávét, most főztem le.
– Köszönöm, de ma reggel már ittam. Mennyi időbe fog telni? – kérdezte László. – Mikorra lesztek készen?
– Negyed óra múlva indulhatunk.
– Akkor, ha nem baj, itt megvárlak benneteket a kocsiban.
Éva kicsit elgondolkodott, hogy miért érzi úgy, hogy valami szokatlant hall a hangjában. Eddig nem volt ilyen visszafogott, és tartózkodó. Nem tette szóvá észrevételét, csak annyit mondott: – Jó, majd igyekszünk.
László visszasétált az autóhoz, de nem ült bele. Félt, hogy elalszik. A csomagtartóból elővett egy ülésmagasítót Petrának, és bekészítette a hátsó ülésre.
– Nem ártana megpucolni az ablakokat – gondolta. Ismét visszasétált a csomagtartóhoz az ablaktisztítóért, és egy rongyért. Alig végzett a szélvédővel, amikor meghallotta Éva hangját a háta mögött.
– Nem várattunk meg nagyon ? – kérdezte.
– Üdvözöllek benneteket – köszönt egy kicsit távolságtartóan. – Gondoltam, megtisztítom az ablakokat, de olyan hamar leértetek, hogy még csak az elejével végeztem.
Petra csak ekkor ért oda, és egyből László nyakába ugrott. Két puszival köszöntötte. – Már nagyon vártam a mai napot – mondta széles mosollyal.
– Én is üdvözöllek – köszönt Éva is, és továbbra sem tette szóvá, hogy milyen furcsa tartózkodást érez a hangjában. – Szívesen segítek megtisztítani a többi ablakot – ajánlkozott.
– Nem fontos, csak azért kezdtem el, hogy ne tétlenül várakozzak – magyarázta, és közben elrakta a kezében lévő rongyot, és pumpás palackot a csomagtartóba.
– Látom gondoltál Petrára – nézet be a hátsó ülésre Éva -, ülésmagasítót is hoztál.
– Mindig van a kocsiban, mert elég sűrűn szállítunk gyereket.
Petra elfoglalta a helyét a hátsó ülésen, Éva bekötötte a biztonsági övvel. László gondolataiba mélyedve beült a kormány mögé. Udvariatlan módon nem foglalkozott vele, hogy Éva kénytelen volt kinyitni magának a másik oldalon lévő ajtót, és egyedül elhelyezkedni a jobb oldali első ülésen. Még el is gondolkodott rajta: – lehet, hogy hátra kellene ülni?

Egész úton csendben voltak, kivéve, ha Petra néha kérdez valamit. Többnyire Éva válaszolt neki. A lovarda kapuján behajtva, csak annyit mondott László: – megérkeztünk. Elhagyva a karámokat, istállókat, a lovarda hátuljában szalmabálák mellett állította meg a járművet. Petra egész arca mosolygott, örömében meg sem tudott szólalni, csak kapkodta tekintetét jobbra-balra. Minél hamarabb be akart gyűjteni, lehetőleg minél több információt. Mire anyja kinyitott mellette az ajtót, már kikapcsolta az övet, és amilyen gyorsan csak lehetett, kint is volt az autóból.
– Mehetek a lovakhoz? – kérdezte Lászlótól.
– Igen – guggolt le a kislány elé, és most először látszott rajta, hogy a gyerekre koncentrál. – Azért annyit még várj, hogy pár dolgot elmondjak, amit be kell tartanod.
Petra közelebb lépett hozzá, és látszott az arcán a figyelem összpontosítás, mert minél előbb túl akart lenni az intelmek meghallgatásán.
– A lovak hatalmas állatok – kezdte László -, van, amelyik harap, vagy rúg. Vigyázni kell velük. A szabadban, rúd mellé kötötteket hátulról soha ne közelítsd meg. Vagy szemből, vagy oldalról, és csak akkor, ha látod, hogy rád figyel, menj oda hozzájuk. Kockacukrot ne adj nekik – folytatta, de Petra közbe szólt.
– Sárgarépát hoztunk nekik, azzal etethetem őket? – kérdezte.
– Igen, de mindig kinyitott tenyérrel tartsd a szája elé. – válaszolta László.
Most, amikor csak a gyerekre koncentrált, ismét felfedezte benne Éva azt a gyerekszerető kedves embert, akit pár héttel ezelőtt megismert. Már ő is mosolyogva figyelte az oktatást, és úgy érezte, hogy a rossz kezdet után, jó napot fognak itt tölteni. Figyelte az elhangzott intelmeket, igyekezett elsajátítani, mert ő is most jár először ilyen közel, ekkora állatokhoz.
– Amikor kiveszi a tenyeredből a répát, akkor a másik kezeddel megsimogathatod a fejét – folytatta az oktatást László. – Szeretik, ha a homlokukat masszírozzák. A bokszokban álló lovakhoz nem szabad bemenni. Ha szeretne tőled valamit, akkor majd az ajtó fölött kidugja a fejét, és várni fogja a répát. Ha az üres tenyeredet tartod a szája elé, ne lepődj meg, mert a nyelvével keresni fogja az ételt.
Petra egyre türelmetlenebbül állt egyik lábáról a másikra.
– Mehetek? – kérdezte, olyan hangsúllyal, mint akinek, most lett elege az oktatásból.
– Igen, de ne felejtsd el, amit mondta.
Már fordult is, hogy szaladjon a lovakhoz, de Éva megállította. – A répát nem akarod vinni? – kérdezte.
Petra elvette a szatyrot, és csak távozás közben szólt vissza: – köszönöm.
László magához vette a táskáját, amiben az iratai voltak, majd kezét nyújtotta Évának.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Igen – karolt bele Éva.
Mind a ketten folyamatosan szemmel tartották a kislány szertelen szaladgálását egyik lótól a másikig. Egyelőre nem etette őket, csak pár szót váltott mindegyikkel, mint aki ismerkedik.
László gondolatai ismét visszatértek az éjjel történtekhez. Az járt a fejében, hogy ezentúl mennyiben fog változni az élete.
Eddig nem tartotta a kapcsolatot apjával, pedig ő többször megpróbálta elfogadtatni magát Lászlóval.
Egyedül maradt, nagyon megviselte Feri elvesztése. Nem lehet magára hagyni – gondolta.
Hirtelen visszatért a jelenbe mikor Éva megszorította a karját. Már nem csak a szemével követte Petrát, így rögtön észrevette, hogy mi ijesztette meg az anyát.
A kislányhoz nagy fehér ló közeledik hátulról. A szorításban benne volt a lányát féltő anya feszültsége, ezért nyugtatólag megpaskolt Éva kézfejét, és csak annyit mondott: – Figyelj! Nem lesz semmi baj.
– De Petra nem látja.
– Nem baj – nyugtatta László.
A ló ekkor odaért Petra mögé, és fejével megérintette a kislány hátát, jelezve, hogy itt van. Éva kezdett lazítani a szorításon, amikor látta, hogy lánya megfordul, és széles mosollyal, de azért kicsit meglepődve megszólítja az állatot.
– Szia, te mit szeretnél?
Ekkor a ló a jobb első lábát térdben meghajtotta, patáját visszagörbítette, egész testsúlyát a hátsó lábaira helyezte, fejét lehajtotta. Úgy nézett ki, mint aki bemutatkozás képen meghajlással üdvözli az idegent.
– Szeretnél egy répát? – kérdezte Petra.
Mintha értette volna, hármat bólintott hatalmas fejével.
– Kitalálom a neved – nyújtott felé nyitott tenyérrel egy kis darab répát Petra. – Úgy hívnak, hogy kéregető.
Ekkor ért oda László és Éva.
– Majdnem eltaláltad, Kuncsorgó a neve – mondta László. – Az a baj vele, hogy ha valakitől kap egy falat répát, akkor nem hagyja békén, állandóan követni fogja, újabb és újabb falatokért.
Petra már nyújtotta is a következő falatot, de csak a csípője magasságáig emelve. Az állat kénytelen volt mélyre hajtani a fejét, hogy megszerezze a répát. A füle egy magasságba került Petra fejével. Ekkor kihasználva a lehetőséget a kislány, valamit belesúgott a fülébe. Az utolsó falatként kapott répát ropogtatva Kuncsorgó felvette az üdvözléskor használt pukedlinek is beillő pózt, a fejét majdnem a földig hajtva. Ez után László legnagyobb meglepetésére felegyenesedett, és kikerülve Petrát, elsétált a közeli füves területre, és legelni kezdett.
– A lányodnak különös érzéke van a lovakhoz – mondat László Évának, bővebben nem kommentálva az előbb látottakat.