Korabeli történetek – l/20

Bűnöző Úr! – 2006.11.11.
EMBERI MÉLTÓSÁG, igen, van ilyen is, de kinek az emberi méltóságát kell védelmezni? Annak-e, aki vétett mások ellen, vagy azokat, akik elszenvedték a tettét, annak hatásait?
A törvények betartása mit jelent és ki mellett áll: a bűnözők mellett, vagy a törvénytisztelő, becsületes emberek mellett? Azért tettem fel kérdésként, mivel nemegyszer annak kell félnie a törvényektől, aki ellen vétettek/elkövettek valamit.
Időnként tapasztalhatjuk, hogy „Bűnöző Úr” emberi méltóságát oltalmazzák, a sértett ember pedig félhet annak következményeitől, hogy kellene magát megvédeni, mit mondhat? Isten ne adja, véletlenül meg ne sértse azt, aki ellene valamit elkövetett, vagy sérelmet okozott neki.
Véleményem: ha Bűnöző Úrnak nem volt jó élete gyermekkorában, és rossz útra tért, s ezért „kénytelen volt” a bűn útjára lépni, akkor sem kell őt védeni, szemben azzal, akinek ártott!
Megbotránkoztat, amikor riporter- vagy bárki, beszélget a Bűnöző Úrral nemcsak kötelező udvariassággal, hanem ráadásul „mély tisztelettel teszi!”

Gyakran érzem, hogy bizonyos dolgokat túlzásba visznek, ez is olyan cselekedet.
Amikor valaki már nyilvánvalóan nagy bűnt követett el, a legnagyobbat, hogy valakit kirabolt vagy meggyilkolt, vagy arra támad, aki éppen a tisztességes embereket védi a hozzá hasonlóktól (pl. rendőrt); nem tudom megérteni, miért kell mindenáron „védeni annak emberi méltóságát”?
Netán a bűnözőket kell sajnálni, azokat, akik csalnak, rongálnak, és randalíroznak, vonatok, autóbuszok, villamosok és metrók belső berendezését szaggatják föl, rongálják, az utcán a falakat bemocskolják, vagy amit találnak, mindenben kárt okoznak? Lehet, csak bánatukban azért teszik, mivel kedvenc focicsapatukat legyőzte az ellenfél, vagy éppen örömükben, mert győzött a csapat?

Volt szerencsém egy alkalommal éppen olyan vonatszerelvényre szállni, ahol egy drukkercsapat utazott – vesztünkre ők is a fővárosig. Emlékemet leírtam, íme most közreadom: „Volt egy kis kalamajka, mivel tele volt a peron rendőrrel, ahol én a családommal a vonatra várakoztunk.Először nem tudtuk mire vélni, de aztán hamarosan kiderült az ok: Nagy hanggal egy csomó csürhe (bocs’) érkezett énekelve-ordítozva (már akkor alig volt hangjuk, rekedten kiabáltak) s annyi derült ki a szövegükből, hogy ők a – itt nem nevezem meg, melyik – foci-csapat drukkerei.
Félelmetesen viselkedtek. A legutolsó (mellettünk levő) kocsiban helyezték el őket. Kiabálásukkal, durva magatartásukkal félelmet keltettek mindenkiben. A rendőrök – a vonat indítása előtt hallottuk -mobiljukon erősítést kértek.
Amikor megérkezett egy újabb rendőr-csapat, úgy nézett ki, majd’ minden drukkerre jut egy-egy rendőr, akik végigkísérték a társaságot egészen Budapestig. Alighogy megállt a szerelvény a Keleti pályaudvaron, óriási puffogás, durrogtatás keltett az utasokban félelmet. A drukkerek a vonat ablakából a vasúti sínekre petárdákat dobáltak.

Leszállva a vonatról, félve mentünk az épület felé, mert velünk egyszerre szálltak ki a drukkerek is; rendőrök mindkét oldalon szorosan körbefogva kísérték őket. Ott is ordítoztak, hangosan énekeltek. Legalábbis addig, amíg mi láthattuk őket. Nem történt semmi nagyobb baj, mert szoros rendben gyülekeztették őket a rendőrök, kiérve a Keleti elé, több rendőr-kisbusz várakozott…
Számomra érthetetlen, miért kell a foci-drukkereknek ilyen módon viselkedni, hogy már csak ekkora rendőr-biztosítás mellett lehet őket útnak indítani. Képzelhető, ha a meccs előtt ilyenek, mit fognak művelni utána, akár győz, akár veszít a csapat.

Miért kell randalírozásukat a békés embereknek elviselni, az okozott kárt, a „védelmüket” fizetni?
De ha a rend őrei fellépnek ellenük, s urambocsá’ nem éppen kesztyűskézzel fékezik meg őket, akkor ártatlanokat bántalmaznak? Sőt, ha károkozásukért büntetést kapnak, akkor üldözötteknek tekintik magukat, s vannak, akik szintén ártatlanoknak tekintik őket…” Eddig a kis történetem.
AZ MÁR BAJ, ha nemcsak a focipályákon, és oda-visszamenet randalíroznak, ezzel félelmet keltve az emberekben, mivel a huliganizmus akar uralkodni tereken, hidakon és utcákon is. Ha pedig mindig, mindenkinek szabad bármit elkövetni – mások kárára, ha mindezt nem tudják megakadályozni a mindenkor erre hivatott szervezetek, akkor következik a káosz, és az kinek lenne jó?
Tehát helyes a törvények ellen vétőket sajnálni?
Micsoda erkölcsi felfogása van azoknak, akik a bűnözők, rendzavarók mellé állnak?
Minden józanul gondolkodó embernek támogatni kell a rendbontókkal, fosztogatókkal és zavartkeltőkkel szemben azokat, akik a rendre, annak védelmezésére esküdtek fel.

Talán őt, a rendbontót, rongálót, a rablót, a gyilkost kellene sajnálnunk, mert elítélik, hogy aztán egy ideig a cella félhomályában gondolkozzon a cselekedetén? Közülük sokan, ha korábban kiengedik, mert megbánást mutatott/vagy színlelt, utána ismét tovább űzi kisded játékait az emberiség kárára? Őket kell védeni, vagy a kárt elszenvedőket?
Nem vagyok kőszívű, ha megbántanak, ha valaki vét ellenem, igen, meg tudok nekik bocsátani, még ha marad is bennem tüske az igaztalan bántalomért.
Azonban a garázdaságot, a gyilkosságot, rablást, a milliárdos károkozók bűneit soha, senkinek nem szabad, nem lehet megengedni és megbocsátani!

*.*

MÉG EGY, a közelünkben történt esetet említek meg:
az is szintén arra utal, hogy miért kellene sajnálni azt a magáról megfeledkezett apát, aki tönkretette családját?
Épp’ a napokban találkoztam szembe a városban, egy általam is jól ismert „Bűnöző Urral”, aki mosolyogva köszöntött, mert valamikor abban a társasházban lakott, ugyanazon emeleten a családjával (a feleségével, és két gyermekével: 10 év alatti fiával és kislányával), ahol én és a családom lakik.
Az a „kedves,” volt szomszédom a saját gyermekei előtt metszette le édesanyjuk fejét, késsel megfenyegetve-kényszerítve őket arra, hogy mindazt végignézzék, s közben még csak nem is pisszenhettek.
Ismertem a gyilkosnak az édesanyját, aki a városban elismert, kiváló tanár volt, gyermekeimet is tanította az általános iskola felső osztályaiban. Férje súlyos alkoholista volt, ezért elváltak.
Azonban valószínűnek tartom, hogy (az apa) gyermekeibe átörökíthette alkoholtól károsodott génjeit, mivel a két fiúgyermeke közül az idősebb, egész életében pszichiátriai kezelésre és állandó gyógyszerezésre szorult, s ennek kapcsán csendes, túlzottan magába zárkózott egyén; neki és feleségének becsületére válik, hogy a gyilkos testvére gyermekeit ők nevelték föl, mivel apjuk hosszú időre elmegyógyintézeti bezárás-büntetést kapott, s 10-15 év múltán, szabadon, kint sétálgat a városban.
Még szerencse, hogy egy idő múlva kitiltották a városból!
Hogy lehet megbocsátani annak, aki meggyilkolta gyermekei anyját, gyermekeit megfosztotta anyjuktól, és olyan emléket oltott beléjük, amit egész életük folyamán magukban kell hurcolniuk.
Egy ember életének elvétele nem a gonosztevők dolga, sem bírájuké, csak az Istené. Egy gyilkos, aki elvette más életét, köszönje meg és adjon hálát Teremtőjének, hogy nálunk már nincs halálbüntetés, „csak” életfogytig, ami mégis, csak 15 évig tart.

Olyanokra pedig, akik rabolnak, randalíroznak, másoknak kárt okoznak, és tettükkel milliós-milliárdos károkat okoznak, megfelelő szigorral sújtson le az igazságszolgáltatás. Az ország vagyonát, mindnyájunkét senki se vehesse el, és ne tehesse tönkre büntetlenül!
Ha tőlem függne, én az életfogytig büntetést szó szerint mérném ki, hogy aki azt „kiérdemelte”, soha többé ne élvezhesse a szabad levegőt és a Teremtő éltető nap sugarát.
Ennek a kötetnek a zárszava a következő, ölelkező rímes versem:
A Fenyőfa pályázatra készült, 2011. augusztusban.
Versem megírását Kankalin költőtársam: Hangtalan c. verse ihlette.

A kötetem záró gondolatai:

Némaságra itélve
1.
Csendes az erdő, üres madárfészek
magányosan leng a faágon… árván
búslakodik, mint az én lelkem árnya
homályba révedezve, ha rám néznek.

Néma táj körülölel, csak szél süvölt,
faágakon reccsen a gally, már félholt.
Lelkem őre lánca csörren, fenn a hold,
a csöndet zavarva, csak farkas üvölt.

Szívem remeg, oly félelmetes a táj,
sziklatömb tetején fekete sasmadár
figyel a földre, éhesen koncra vár.

Mi ez a csend, mért nem dalol a madár?
Fészekben fiókák éhesen várják
anyjukat. Senki se tudja, merre jár?

2.
Félve tekintek szét a néma tájon,
fülem hallja, mire készül a FÖLD,
a szél se rebben, már semmi sem zöld,
némaság mindenhol a rónaságon.

Vétkes ember, a Földet lerombolta,
kizsákmányolta – éltető javaink
már sehol: nem teremnek magvaink,
senkit nem kímél a sors, kakukkszóra

hiába várunk! Már az idő lejárt!
Ember! Szállj magadba, bánjad bűneid,
érezzed vétkeid, kérj kegyelemet,

míg erdőben újra dalol a madár,
a fiókák többé ne éhezzenek
étket csőrben hozza az anyamadár!

VÉGE