Nem születtem bólogatni,
királyoknak hódolgatni.
Tapsra várva ülni csendben,
pedig eddig csak ezt tettem.
Földre szegeztem szememet,
szempilláim megrebbentek,
mihelyt parancsszót hallottam,
s ugortam, repültem nyomban.
Szolganépek gyarló tagja
igazát mind elhallgatva
porban, sárban kúszott, mászott,
szolgálva egy gaz világot.
Szolgaság lett az én sorsom,
névjegyét még mindig hordom.
Le kellene mosni róla,
ne ugorjak parancsszóra.
Mindent, ami szívedben van,
gyűjtsd össze egy pillanatban.
Örömödet, bánatodat,
dühödet, s majd győzni fognak.
Madárszárnyak suhogását
erdők nyugodt magányán át.
De ne a gőgős szellő által
meghódolt fűvel, fával
keress örök kapcsolatot,
mert akkor csak ezt folytatod.
Íratlan az ember sorsa,
ne legyen elég egy morzsa!
3 hozzászólás
Micsoda lázadás süt az első feléből! Viszont a második részére lecsillapul a hangulat, a tettrekészség helyét átveszi a szellemi értékek kutatása. Az utolsó két sor különösen tetszik. ‘Íratlan az ember sorsa” – ez a kérdés sokakat – engem is – foglalkoztat, vajon mi van előre kitalálva, és vajon mi múlik rajtunk. Tetszik a hozzáállásod és a versed is. Gratulálok!
Kösz szépen, nagyon aranyos vagy. :))
Nagyon tetszik a versed, amit a "véletlenek" közt olvastam. Jó érzékkel, szabatosan fogalmazod meg a gondolataidat, mégis telve költői kifejezésekkel. Írjál sokat, mivel jó olvasni.
Üdvözlettel: Kata