A kertben

Már hárman voltak. Az édesanya: a vak Frutti, gyermekei: a kert kis lakója, Ász, és Dáma, Győző kutyája. Ő is vakvezető kutyus lett, ahogy édesapja Bubi, de őt nem ismerhette, meghalt mielőtt megszületett.
A kert tágas volt, nagy füves területtel, és kedvenc gesztenyefájukkal, amely kellemes árnyékával örvendeztette meg az alatta megpihenőket. Egy kis kék rongy terült el a tövében, az öreg Frutti nem volt hajlandó megválni tőle, ha Tamás, a gazdája el akarta venni, nagyokat vakkantva jelezte, hogy azt már nem, nem engedi. Még a kicsinyeit is azon szoptatta annak idején, sőt az övé és Bubié is volt. Először a fodrászszalonban egy kis sarokban helyezték el, amíg Tamás a vak Győző haját vágta, aztán kikerült a kertbe, s abban az időben, míg ott folyt a munka Győző hajának rendbetételére, Frutti és Bubi a vakvezető kutyus kint játszottak a gesztenyefa alatt.
Tamás, aki régebben fodrászként dolgozott a kert tulajdonosa volt. Most épp Győző – a nála pár évvel fiatalabb – barátja haját vágta, mint már 30 éve, amikor az még látott. Később vesztette el szeme világát egy tűzben. Tamás a szomszédja volt egy panelházban, onnan ismerték egymást. Vendége akkoriban nagy zsugás hírében állt. Bejárt Tamáshoz Bubival az üzletbe, elkészült az új frizura. A fodrász régebben még elfogadott tőle pénzt, majd később cserébe mindig kutyakonzervet kapott, vagy néha egy műcsontot, pórázt vagy hámot, csak olyan dolgokat, amik a kutyatartással kapcsolatosak voltak. Megszállottan szerette őket – de ez nem volt mindig így.
– A szokásost kérem haver – mondta Győző – és ha látott volna, biztos körbenézett volna a verandán, mert a kilátás pazar volt, a nagy gesztenyefa kitűnően látszódott, a három kutya játékát biztos élvezte volna. Igaz, Frutti nem volt már az a hebrencs, mint fiatal korában, amikor még hevesen ugatott, jelezve, hogy ő bizony hallotta a biciklinyikorgást, a cipőkoppanást, vagy az autó kerekeinek csikordulását. Azért még elő-előfordult, hogyha az utcában ugattak a kutyák, ő is bekapcsolódott, ez valahogy genetikailag kódolt az eb társadalomban.
– Tudod, hogy nekem tükör se kell, vakon megbízom benned – folytatta Győző s közben nevetett, élt-halt a beszédért, pedig ez egy egykori pókerjátékostól igencsak ritka. Most nem volt arcjátéka, mint annak idején, sötét szemüvegében a vak férfiak közösségének szerény kis tagja volt, de ugyanakkor örök optimizmus sugárzott belőle.
– Micsoda régi kapcsolat ez Tomó – gyakran hívta így barátját – emlékszel a kezdetekre?
Az olló közben kitartóan, monoton csattogott, Tamás már jól tudta, ez egy újabb sztorizás kezdete, amikor önfeledten merülhetnek bele a történetekbe.
– A fogászaton úgyse beszélhetek – mondta Győző megint, s közben persze nevetett, Tamásnak úgy kellett rászólnia, hogy ne mozogjon.
– Jól mondod, Győző.
– De miért költöztél el, barátom?
– Egyszerű. Hiányzott a kert, a szabadság, s amúgy is zsúfoltan éltünk öten. Sok házat szemügyre vettem, azaz vettünk az asszonnyal. Számomra a kert volt a legfontosabb, meg az erkély, veranda, s az, hogyha kimegyek az ajtón a napfény lásson vendégül, ne az agyon grafitizett szürke lift a maga 1 m2-ével, meg a lehangoló folyosó a málló vakolattal. A ház fekvése is csodálatos volt, jó környezetben, kedvező feltételekkel. Egyszerűen beleszerelmesedtem.
– Ne is mondd a napfényt Tomókám, csak elszomorítasz, és tudod, hogy az nem áll jól nekem!
– Persze, de te kérdezted. A panelházban lakik egy nyomozó férfi, Zsolesz a 10-en, biztos ismered. Az ő apukájáé volt a ház. Idős volt már és beteg. A fiához közel akart költözni, ezért kapóra jöttem neki. Gyorsan megegyeztünk, cserebere ráfizetéssel. A bácsi a házzal együtt rám hagyta Fruttit, a vak kutyust, mert úgy gondolta, a kertben nálam jobb dolga lesz, meg egyébként is tudta, hogy ő már hamarosan meghal, ezért nem akarta magával vinni. Egy időben még látogatta is a kutyáját, de azon volt, hogy megszokjon engem.
– Igen, emlékszem Tomó, ezt még télen mesélted, amikor a nappaliban vágtad a hajam. Most már rémlik. De nem voltál odáig Fruttiért, nem?
– Kezdetben nem, inkább a házért voltam oda, végre nem egybe nyílottak a szobák, ebédlő is volt, meg spejz, később aztán fordult a kocka, a szobaajtókat kikezdte az amortizáció, a spejz meg fokozatosan kicsinek bizonyult – most egy kicsit döntsd előre a fejed – szólt közben Tamás, majd folytatta – nem tudtam mit kezdeni, a születése óta vak kutyussal, akinek a mozgás ráadásul az életeleme volt, nem érdekelte, hogy itt-ott falba ütközik. Szó szerint. A panelban ez szóba se jöhetett volna, ráadásul itt is fojtogatott a mindennapi rutin, rohanás a munkahelyre, otthon a család, az asszony, a gyerekek, én voltam az egyetlen férfi, helyt kellett állnom nap, mint nap. Szóval azt sem tudtam, hogy kell egy kutyával, főleg egy vak kutyával bánni.
– Dehogynem! Figyelj, Tomó, rajtam Bubi segített a mindennapokban, te meg Fruttinak segítettél. Kutya és ember bármiképp egymásra szorulhatnak. Egyébként is ott volt még Zsolesz apukája, az a bácsika, akitől megvetted ezt a vidéki házat ezzel a csodálatos nagy kerttel. Ő nem segített?
– De, igen. Igaz, ritkán tudtunk találkozni, de azon alkalmakkor, amikor együtt lehettünk, mindig mesélt egy – egy történetet, amit egyre figyelmesebben hallgattam. Pl. amikor megette az unokája elöl a születésnapi csokit, vagy benyomta Zsolesz kávéját; az öreg papucsát is szétrágta, úgy, hogy kilátszott a nagylábujja, ezzel emlékeztetve őt, hogy körmöt kell vágnia. Aztán mesélte, hogy egyszer direkt azért vitte el sétálni, mert anno látta, hogy két kutya póráza összegabalyodott, és valami csodálatos módon kigubancolták egymást, anélkül, hogy gazdáik közbeavatkoztak volna. Kíváncsi volt, az ő kutyája nulla látással, mire képes. Aztán Fruttinak sikerült a pórázával körülölelni egy oszlopot, és a szaglása vagy az ösztöne, vagy nem tudom mi – őt is visszavezette a jó irányba. Sokszor nehezen boldogultam vele, de ő szüntelen csak ragaszkodott. Gondolom, a szagok alapján tájékozott, de sokszor megmagyarázhatatlanul ráérzett dolgokra, mintha valami titkos szenzort rejtett volna el benne a Gondviselés. Olyan is volt, hogy póráz nélkül kimentek a ház elé, elkísérni engem a buszmegállóig a munkába, amikor időre kellett mennem De akkor már Frutti érezhetett valamit, mert vaksága ellenére feltuszakolta magát utánam az ajtón, a busz meg elindult. Pedig akkor még nem én voltam a gazdája. Szerencsére a következő egy rövid megálló volt, gyorsan leszálltam és visszaadtam a bácsinak a kutyát, aki hazavitte őt a kertbe.
– Szólj, ha unod, nyugodtan… ja és ez a fésű a tied, ajándékba adom, még a múlt héten vettem akciósan, beteszem a táskádba – eltelt néhány másodperc, majd Tamás folytatta – tudod, még azt sem felejtem el, amit a bácsi a nappaliban mesélt. Emlékszem, zuhogott, elég trutymó volt kint az idő. De odabent kifeküdtem a röhögéstől. Akkor még fiatal volt, kezdő kutyás, s a faterja gőzerővel óvta a kertet mindenféle állattól, hogy a növényei még véletlenül se sérüljenek. Így előző kutyusát – Frutti apját – kivitte a parkba., aki kölyök volt még, kis esetlen. A bácsi – aki akkoriban még inkább suhanc volt – részletesen elmagyarázta neki, hogy a kanok miképp pisilnek. Ezt megerősítendő, be is mutatta, és felemelte a lábát, hogy pontosan értse a mikéntet. Akkor még nem tudta, hogy ivarérésig ők is guggolva végzik el a dolgukat. Frutti apja némán, már-már értetlenül szemlélte a dolgot. Szemközt két fiatal csaj meg látott mindent, iszonyú jól szórakoztak. A kutya akkor viszont teljesen lemerevedett, az akkori bácsi, mint kis srác erre bepipult, s úgy gondolta, a precízebb megoldást választja, le is térdelt hozzá, azzal együtt jött a lábemelés. A nők csak röhögtek, ő meg kínosan érezte magát, nagyon kínosan.
– El tudom képzelni, Tomó.
– Ugye? Amikor meg Frutti kifeküdt a parkban, szinte elaléltam. A négy lába az ég felé állt, mikor hempergett a fűben, aztán meg úgy kelt fel, mint valami légtornász. Volt, hogy találkoztunk ismerős gyerekekkel útközben, és simán hagyta magát dögönyözni, nem zavarta, ha egy kéz épp a fogai közt turkált, senkit sem bántott. Talán emlékezett, vagyis hát a szagok… Ezek az élmények aztán fokozatosan egyre mélyebben belém ivódtak, mert a mindennapok része lett Frutti, az én, a mi mindennapjaink része.
– Tehát már nem a ház volt a szerelem tárgya… megszeretted őt, Tomó?
– Meg. Teljesen hozzám nőtt. A bácsi halála után még inkább. Elválaszthatatlanok lettünk, ahogy a Te Bubid is Fruttitól. Mert te javasoltad, hogy jöjjünk át ide a kertbe, emlékszem. Hát hoztuk Bubi és Frutti kék rongyát, s ide tettük a gesztenyefa alá. Jó ötlet volt, Győző, remekül játszottak, tökéletesen kiegészítették egymást. Bubi ugyanúgy, önzetlenül segített, csak akkor nem neked, hanem Fruttinak. Elég szoros lett ez a kapcsolat. Úgy, mint közöttünk. Csak mi barátok voltunk és vagyunk, Bubi és Frutti meg szerelmesek. Igen, azok. Te jobban láttad ezt, mint én. Akkoriban vesztettem el a munkámat, és kétségbeesésemben csak egy utat láttam, kutyakiképzőnek tanulni.
– Milyen szerencse… – vetette oda Győző, közben hagyta Tamást, hogy az arcát elforgassa.
– Mindjárt kész vagyunk – szólt, jelezve Győzőnek, közben azért a keze is jár, nem csak a szája.
– Az jó.
– Egyébként nem is jött rosszul ez a csőd, nem bántam meg, hogy véget ért hivatalos fodrászi pályafutásom. Egyrészt, mert többet lehettem Fruttival, hisz a tanulmányaim alatt, sőt azokban a kezdő években is mellettem volt, meg aztán nem csak üres fecsegésekkel telt meg a napom, mint egykoron a szalonban a kedves kuncsaftok által, ismerőseimtől rengeteg kutyás történetet hallottam, míg tanultam. Másrészt képzeld el azt, amikor egy kutya néz rád ártatlan szemekkel. Biztos emlékszel még? S tudod, nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. Itt van pl. Frutti, akinek merevek a szemgolyói, de annál beszédesebbek – pont, mint neked – és levette Győző szemüvegét, kezével körbefogta szemeit, majd folytatta – ezek itt a látás zsákutcái barátom, és te pontosan tudod, a te utad nem ez, hanem a fasorok, parkok, azaz más aspektusból kell megközelítened ezt az életet. Érted? Ami nálad egy tudatos azonosulás, Fruttinál genetikai ösztön. De mindketten harcoltok a magatok módján, és nyerésre álltok.
– Én is így látom – poénkodott Győző, akinek ez úgy hozzátartozott a személyiségéhez, mint fához a levél – ráadásul tanuló éveid alatt is átjöhettem hozzád Bubival, meg utána is, nekem megint lett egy új séróm, a két kutyus addig jól elvolt a kertben – lelkesedett, s csak dőlt belőle a szó – tudod, azaz megtanultad, hogy bánj Fruttival, és ezt Bubi is észrevette, mert kitűnően hallottam, hogy minden érkezésnél, mikor találkozott veled, majd’ fellökött téged, nyaldosott, lihegett, kezdett megváltozni a fontossági sorrend. Éreztem én.
– Pontosan.
– Te meg Tomó nem csak fodrászi képességeidet villogtattad. Emlékszel, én mindig Bubi frizurát kértem, te nevettél, de tökéletesen levetted, mi az, mert kened-vágod. Érted..? – sziporkázott Győző, olyannyira, hogy a ritkító olló meg is bicsaklott a fején – tehát már kívülről tudod, nekem mi áll a legjobban. Már Frutti sem az a vad Frutti, mint régen – izgett-mozgott megint, nem tudta meghazudtolni magát.
– Hát nem. Szelíd, mint a galamb, de te egy kicsit visszavehetnél Győző, mert lassan a bőröd is megritkítom!
– Rendben kedves idomár barátom, ígérem, jó gyerek leszek, visszafogom magam. Tudod, most kacsintanék – és nevetett.
– Na szóval, te a vakságod ellenére jobban láttad Bubiék szerelmét, mint én, a látó – mondta Tamás – emlékszel, te szóltál, hogy dúl a lamúr.
– Igen Tomó, Bubi olyan furcsán nyüszített, vagy inkább énekelt, vibrált a levegő, máskor is érzem ezt a szívrezonanciát, mint a denevér – kuncogott a vak férfi – addig a lég csak szagot árasztott, de az egyszeriben illattá vált, pulzált. Azt hiszem, láttam. Legutoljára a pókerasztalnál lehetett ez így. Talán Fruttinál is, nálam is ugyanaz a tálentum lép működésbe, azok a szenzorok, amikről az imént beszéltél, a látás helyett épülnek belénk, nem látókba. Bubinak is hiába szóltam, a füle botját se mozdította, pedig máskor szinte ugrott, nyálcseppjeivel jelezte, minden rendben – emlékszel, nem? Nagyon nem akart jönni… Pedig siettünk valahova, már amennyire egy vak férfi siethet – mondta Győző, és folytatta – kár hogy egy baleset megszakította ezt az idilli állapotot.
– Igen, Bubi halála. Akkor is épp hozzám jöttél…
– Hozzád, és tudom, hogy a zebrán. Bubi kötelességtudó volt. Volt… Isten nyugosztalja. Jó vakvezető kutya volt, sosem felejtem el… Lehet, hogy én se vagyok egy örökös szomorúfűz, de Bubi aztán meg végképp gondoskodott róla, hogy ne legyek az. Bár csak élne még, tűzbe tenném érte a kezem…
– Bárcsak… Nyugodjon békében, Győző, én is ezt kívánom. Tegnap eszembe is jutott, és virágot vittem a kis sírjához a kert végiben. Tudod, Frutti már 9 éves. Nem tudom, mennyi van hátra még neki, de Bubi mellé fogom temetni, az biztos! Ők nem csak életükben tartoztak össze, ők mindig is egyek. Érted?
– Persze. Ne is beszélj ilyenekről Tomó, reméljük, messze van ez még. Most itt van Dáma és Ász, a kölykeik, és biztos Királynak, a harmadiknak is jó dolga van a rendőrségnél, Zsolesz mindig is szerette a kutyákat, remek munkatársa lehet. Szerelmük gyümölcseit leszüretelte ez a kert. Egyébként köszönöm neked, hogy kártyás múltam tiszteletére ez lehetett a nevük.
– Nincs mit, egyáltalán nincs mit – Tamás már a hajszárításnál járt.
– Lefogadom, hogy nálad nem is képezhette volna őket ki jobban senki, Dáma a legjobb vakvezető kutya, állítom, Király pedig a legjobb bűnüldöző. Ász meg olyannyira kitűnően őrzi ezt a kertet, hogy ide egy idegen se mer vetődni, s ha el is adnád a házat, ő utánad menne, az biztos. Hiszem, hogy mindennek így kellett történnie, az élet akkor is kegyes, ha nem látjuk, hidd el, én nem látok, mégis így gondolom! Meg aztán te jó ember vagy Tomó, belőled árad a jóság. Ráadásul a kutyákból hatványozottan, s ezt én is aláírom, mert Bubi által anno ráébredtem, az igazán fontos értéket nem a „kártyalapok”, a földi javak hordozzák. A legerősebb köteléket a kutyák képesek létrehozni. Állítólag ők olyanok, mint a gazdáik, de sokszor túltesznek az embereken azzal a hűséggel, alázattal, ami bennük rejtezik, mert képesek érdek nélkül szeretni. Azt hiszem, te is ilyen vagy.
– Igen… Lehet… Bízom benne Győző, bízom, jó döntést hoztam azzal, hogy váltottam. Emlékszel? Az igaz, hogy én vettem észre, hogy Frutti vemhes, de te rögtön tudtad, hogy Bubi volt az apa. Bubi, aki nem ismerhette a kölykeit.
– Ahogy mondod, Tomó. Sosem felejtem el azt a simítást, ugyanaz a leírhatatlan bársonyosság, meg az enyhe hullámok, mint egykoron Bubié, sőt, még a levegő illata is teljesen az volt, esküszöm neked, és amikor az egyik megnyalta a könyökömet – ami szintén az ő szokása volt, mert így fejezte ki a háláját – nem volt bennem kétség, hogy a kölykök Bubitól vannak. Tudod, mennyire örültem? És ez nem blöff!
– Tudom, Győző. Elvesztettél egy társat, megtaláltál egy társat. Új szerelem.
– Az. Mert ami igazán szép, az a szemnek láthatatlan… Ez tényleg így van. Szerintem Frutti mottója is ez, csak nem tud írni – fejezte be mosolyogva, ami hihetetlenül jól állt neki, s nem tudta levetkőzni azt, de talán nem is akarta, vidám volt, mint mindig.
– Kész vagyunk – szólt Tamás – és letette a hajszárítót.
– Köszönöm, nagyon szépen köszönöm. Most jutalomfalatot hoztam – szép lassan kihalászta a táskájából és odaadta a barátjának – szólj Dámának, hogy megyünk, azt hiszem, épp eleget időztem nálad. De azért majd jövök még, azaz jövünk, mert Dámát nem hagyom otthon – mosolygott – egyébként sem akarom, hogy ízig-vérig panelkutya legyen, nem nézném jó szemmel, hogy csak akkor végezheti el a dolgát, mikor a gazdája ráér! Majd őt is hozom, ez a kert jó nagy, és a testvérével ugyanúgy ellesznek, mint Frutti és Bubi a régi szép időkben. De azért elszaladni nem fogok, annyira nem jók a szenzoraim! – tette hozzá Győző harsányan.
– Rendben – Tamás füttyentett egyet, s a kiskutya máris rohant hozzá.
A fodrászból lett kutyakiképző férfinak ekkor könny szökött a szemébe. – De jó, hogy Győző ezt nem látja – gondolta, majd egykedvűen felseperte a hajvagdalékot és nagyot sóhajtott. Nagyot.
– Mire gondolsz Tomó?
– Semmire Győző, csakhogy milyen szerencsés ez a kert… – kikísérte őt és a vakvezető kutyust, Dámát, majd hátrament a nyári szellőben frissen bókoló virágszirmok közé egy pillantást vetve a kék rongyra és az öreg gesztenyefára.