Érzékiség lüktet vakon,
koszos tócsába loccsan,
remetebarlangba fagyott
jégszilánkok olvadoznak.
Hitehagyott minden lélek,
ki táncba kezd az életért,
pedig oly sokat nem kérnek,
csak szerelmet szerelemért.
Kíváncsiság, előkerül,
láda mélyén koccan halkan,
tágra nyitott szeme elhűl,
éje neki oltalmatlan.
Fonnyadt homokszem a szélben,
tétován keresi társait,
megcsókolja eső nyála,
megcsonkítva ezzel vágyait.
Porból lettünk, sárrá válunk,
egy lidérc miatyánkot mond,
simítja idő vánkosát,
pillanatot kérdőre von.
Fáradt, rökönyödött undor,
csapodár szárny, isten veled,
hívnak zilált homlokú nyarak,
sose keresd a miértet!