A lóápoló 30. fejezet

30. fejezet

Sárosi Lajos az erkélye korlátján támaszkodott. Innen ellátott, az éles sarok fölött, majdnem a XVII. kerületig. Várta a gyerekeit. Így gondolt rájuk, igaz nekik nem mondta, de szerette volna, ha összeházasodnak. Egy csapásra, lenne menye és unokája. Pár hónappal ezelőtt ezt a feladatot, még Ferinek szánta, sajnos a sors közbeszólt. Sötét felhő közeledett az éles sarok felől, de Lajos nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Nyár végén ez gyakran előfordult, de az arról érkező felhőből nem szokott jelentős eső kerekedni. A hangulata pedig jó volt, mert várta egyetlen fiát, leendő menyét, és unokáját. A vacsora elő volt készítve, ha itt vannak, pár perc alatt befejezheti, és együtt vacsorázhat a család. Nem is tudta felidézni, hogy mikor volt ilyenben utoljára része. Egyre hosszabbra nyúlt a ház árnyéka Rákosmente felé. Azon már nem volt ideje elgondolkodni, hogy hamarosan este lesz, mert megszólalt a kaputelefon, kicsit fülbántó hangja. Nem mindig, de most örült neki. Felvette, és beleszólt: – Ti vagytok?
– Igen – hallotta László válaszát.
– Nyitom – mondta boldogan, és a kapunyitó gomb megnyomása után, már nyitotta is a bejárati ajtót, mert tudta, hogy Petra futva jön föl.
Nem kellett fél percet sem várni, és már látta a kislányt.
– Lajos nagyapu – ugrott a nyakába az utolsó lépcsőt kihagyva. – Ugye nem baj, hogy így szólítalak – kérdezte Petra.
Ölelkeztek, amíg Éva és László felértek.
– Lajos bácsi nem a nagyapád – magyarázta Éva.
– Tudja ő – vette védelmébe, a még mindig a nyakában lógó kislányt. – Engem meg nem zavar – tette hozzá.
– Szia, apa – köszönt az utolsónak érkező László.
– Szerbusztok, örülök, hogy megjöttetek. Gyertek beljebb, már nagyon vártalak benneteket. Régen hónapokig meg voltam egyedül, minden gond nélkül. Akkor fel sem tűnt, hogy milyen magányosan élek. Feri nagyritkán meglátogatott, de rendszerint rohant tovább a dolgára. Amióta hetenként meglátogattok, úgy hozzá szoktam, hogy már másnap hiányoztok.
– Hogy áll az építkezés – szakította meg kérdésével a szóáradatot László.
– Jól – válaszolta Lajos, közben odahúzta magához Petrát. – Nem akarsz rajzolni? – kérdezte tőle. – Az íróasztalomon találsz rajzlapot, meg vettem neked pasztellkrétát. Próbáld ki.
Petra elindult az említett bútorhoz, hogy elfoglalja magát.
– Visszatérve a kérdésedre, és bővebben kifejtve, felajánlottad a megtakarított pénzed java részét, és megbíztál, hogy intézzem belátásom szerint, ezért kicsit változtattam a terveken.
– Hogyan? – nézett meglepődve László.
– Terveztettem alá, pincét – tárta a fiatalok elé az új ötletét. – Ott lesz a garázs, és egy műhely is bele fér. Ez egy kicsit kitolja a megvalósítás végét, mert nem volt benne az eredeti tervben, de az már készen van, a jövő héten kezdik a falak állítását. Azt ígérték, hogy október végére tető alatt lesz.
– Az jó – nyugtázta László, és Évára nézett. – Egyszer mi is kimehetnénk megnézni – javasolta.
– Igen, lehet róla szó – nézett szomorú szemekkel Éva. – De mért menjek. Én, mint barátnőd, nem akarok oda költözni.
– Most jut eszembe, valamit elfelejtettem – csapott a homlokára László. Letérdelt Éva elé, és a zsebéből elővett egy kis dobozt. – Mint a feleségem, lenne kedved a költözéshez – nyújtotta felé a kis dobozt. – Hozzám jössz feleségül?
Éva elvette a dobozt kinyitotta, és elkerekedett a szeme. – Ezt meg mikor vetted? Szinte minden percet együtt voltunk.
Petra hallotta a feltett kérdést, de mozdulni sem mert, nehogy megzavarja anyját a szerinte egyetlen helyes válasz kimondásában.
– Ez most nem lényeg – hallotta László hangját. – Kérdeztem valamit, és amíg nem kapok, számomra elfogadható választ addig nem állok fel innen.
– Nagyon jól nézel ki így – mosolygott rá Éva -, de, hogy felállhass, azt mondom, igen, hozzád megyek feleségül.
– Akkor most már mondhatom, hogy apu? – kérdezte Petra, és még térdelő helyzetben, megölelte Lászlót, és megpuszilta az arcát. – Olyan boldog vagyok – bontakozott ki új apja öleléséből, hogy fel tudjon állni. Fél fordulattal Lajos előtt találta magát, széttárta a karjait, hogy megölelje őt is. – Akkor már mondhatom, hogy Lajos nagyapa?
– Már mondhatod – ölelte meg Lajos is -, de jobban szeretném, ha a Lajost elhagynád.
– Rendben, nagyapa – nevetett Petra.
Éva közben felhúzta a köves eljegyzési gyűrűt az ujjára, és csillogó szemmel mondta: – Ilyen szépet, még nem kaptam senkitől.
– Gratulálok gyerekek – lépett először Évához, és megölelte. – Akkor most már mondhatom, hogy kislányom? – kérdezte Lajos.
– Igen – mondta Éva -, habár nem vagyunk még házasok, addig még László meggondolhatja magát.
– Én nem fogom – szabadkozott az ifjú férjjelölt. – De te még találhatsz az esküvőig egy csinosabb herceget.
– Az én hercegem, már itt áll előttem – csókolta meg Éva -, csak most nincs alatta a fehér ló.
– Ezt meg kell ünnepelni – javasolta Lajos. – Be van hűtve egy pezsgő, mert már vártam ezt a jó hírt. Azt most kibontjuk, és megisszuk, és ma te is iszol fiam – mondta ellentmondást nem tűrően.
– Nekem, még vezetnem kell – szabadkozott László.
– Ma már nem vezetsz. Kislányom, ha segítesz – fordult oda Évához -, akkor megágyazunk a vendégszobában nektek, Petra meg, elalszik itt a nappaliban a kanapén.
– Rábeszéltél – adta be a derekát László.
Kitöltötték az ünneplő italt, Petrának előkerült egy kölyökpezsgő, így koccintottak az eljegyzésre.
– Visszatérve az építkezésre – váltott témát Lajos. – Persze csak, ha érdekel benneteket, akkor mesélnék még valamit.
– Már engem is érdekel – nyitotta tágabbra szemeit Éva.
– Akkor elmondom, hogy van vevő Feri lakására, és egész jó áron kelt el, ezért arra gondoltam, hogy azt a pénzt is befektetjük az építkezésbe.
– De apa, te már így is sokkal többet költesz arra a házra, mint én. Így nem fogom úgy érezni, hogy jogom van ott élni.
– Rosszul gondolod fiam. Feri a féltestvéred volt, ezért szerintem téged is megillet az öröksége.
– A jog szerint nem – válaszolt László.
– Ne a joggal foglalkozz. Jó testvére voltál neki. Amióta megszületett ő mindig úgy tekintett rád, mint nagy testvér. Szeretett téged, és ha végrendelkezett volna biztos, hogy nem hagy ki belőle.
– Így is lehet nézni – adta be a derekát László. – Akkor hallgatom a további terveidet.
– Hosszú távú befektetésnek mondanám – kezdte Lajos. – Arra gondoltam, hogy ma már nem különlegesség, hogy hasznosítjuk a napenergiát. Elérhető áron fel lehet szereltetni annyi napelemet, amennyi ellátja energiával az egész házat.
– Nem volt időm követni ezeket a fejlesztéseket, de mi van akkor, ha nem süt a nap?
– Akkor kénytelenek leszünk az eddigi hálózatról áramot venni – válaszolt Lajos, a mindent tudók nyugalmával.
– De akkor azért, csak fizetni kell – értetlenkedett László.
– Kellene, de a felépített rendszer árában az is benne van, hogy szerződést kötnek az elektromos művekkel a nálunk nappal túltermelésként jelentkező energia fogadására.
– Nem értem, fejtsd ki légy szíves bővebben.
– Kétirányú villanyórát szerelnek fel. Nappal rátermelünk a hálózatra, ilyenkor az óra azt számolja, hogy mennyivel tartozik nekünk az áramszolgáltató. Viszont sötétben mi veszünk áramot tőlük, így visszakapjuk, azt, amit nappal megtermeltünk.
– Így már értem – mosolygott László. – Akkor ezentúl ingyen világíthatunk.
– Rossz hírem van – állt fel Lajos, hogy a maradék pezsgőt kitöltse. – Ingyen nem lesz soha, mert mi előre kifizetjük az áramot, amikor megvesszük a rendszert. A kimutatások szerint viszont így olcsóbb lesz az energia, és nekünk nem emelkedik az ára, az inflációval.
– Szerintem jó ötlet – kapcsolódott be Éva is.
– Ha ezt megbeszéltük, megyek, befejezem a vacsorát, mert azzal is készültem, pedig akkor még nem is terveztem úgy, hogy itt alszotok – indult Lajos a konyhába.
Amikor magukra maradtak, Éva nyújtotta a kezét László felé. Kézen fogva várták a vacsorát.