A lóápoló 31. fejezet

31. fejezet

Közeledett a nyári szünet vége. Az idei utolsó csoport ülte körül a tó melletti asztalt, és nagy odafigyeléssel hallgatták az előadót, aki a lovak fajtáit próbálta bemutatni. Petra ezt az előadást a nyár folyamán, harmadszor hallgatta végig, de még mindig tanult valami újat. Akik most először vesznek részt ilyen tábori foglakozáson, csodálattal nézték, az előadó mellett ülő kislányt aki, már szinte mindenhez hozzá tud szólni, és minden témában újabb kérdésekkel tudja irányítani az előadást.
– Tudnál nekünk mesélni a Lipicai lovakról – kérdezte Petra Lászlótól, mert éppen ő volt a foglalkozás levezetője.
– Igen – nézett körbe hallgatóságán László -, ha mindenkit érdekel ez a lófaj.
Az asztalnál ülők közül, persze László, és Petra kivételével, nem sokat tudtak erről a fajtáról ezért, mindenki bólogatott ez a téma érdekli őket.
– Akkor jó, mesélek erről a fajról – kezdte az előadást. – Sokan azt hiszik, hogy a Lipicai az magyar ló, és nektek, mint lovasoknak tisztában kell lenni vele, hogy ez nem így van. A világon, sok helyen tenyésztik, és ebben Magyarország is benne van. Az ezerötszázas évek végén tenyésztették ki, méghozzá Szlovéniában, Lipizza-n. Tehát ezért nem magyar ló. Habsburg Károly ménest akart alapítani, ezért indíttatta el a tenyésztést. Határozott elképzelései voltak, hogy milyen lovat szeretne. Erről az Osztrák családról biztos tanultatok – nézett körbe hallgatóságán László. – 1580-ban születtek az első, már Lipicainak nevezett lovak. Ekkor kezdődött a fajtiszta vérvonal kitenyésztése. A vérvonal alapját a kemény természetű hegyi lovak adták. Fontos szerepet kaptak a spanyol lovak, és keleti behatásként, az arab telivérek. Melegvérű faj, amik a sport célokra leginkább alkalmasak, de a Lipicai egy olyan ló, ami fogatban is nagyon jól teljesít. – nézett órájára László. – Még annyit elmondok, hogy a jellemző színe, a szürke, és annak szinte minden árnyalata, az egész világosig amit, helytelenül fehérnek mondanak. Azért előfordul pej, és fekete színben is – nézett ismét órájára László. – Elszaladt az idő és gondolom, lovagolni is szeretnétek, ezért még valaki kérdezhet egyet, arra röviden válaszolok, utána mehetünk, a lovakhoz.
Egy fiú feltartotta a kezét, mintha iskolában lenne. László észrevette, és szólította.
– Peti, mit szeretnél kérdezni?
– Azt, hogy mit jelent az, hogy hóka, vagy pej?
– Ez elég összetett kérdés – kezdte válaszát László -, mert két különböző dologra kérdeztél rá. Csak röviden elmondom, hogy ezek az elnevezések mit jelentenek, mert mind a két téma, egy egész előadást megérne. A hóka elnevezés a homlokminta alapján való megkülönböztetésre utal. Amelyik lónak a homlokától az orráig, széles fehér sáv húzódik az a hóka. A homlokjel alapján megkülönböztetünk, még, a teljesség igénye nélkül, lámpás, csillag, virág, és piszra lovakat.
– Piszra? – nevettek fel egyszerre a gyerekek.
– Jó még ezt elmondom, amelyiknek fehér színű folt van az orrán, az a piszra. Elég ritkán találkozhatunk ilyennel – tette még hozzá László. – De visszatérve a pej elnevezésre, ez a ló színére utal. Ilyen színű a ló, ha a hosszúszőrök és a lábvégek feketék, a fedőszőrök pedig különböző barna árnyalatúak. A bőr palaszürke. Megkülönböztetünk, világos pej, aranypej, meggypej, pej, gesztenyepej, sötétpej lovakat – nézett ismét az órájára László, majd felnézett mosolyogva a hallgatóságára, és megkérdezte: – Na, ki akar lovagolni?
A gyerekek egyszerre ugrottak fel, és követték Lászlót, aki elindult a már felnyergelt pónik felé. Géza az utolsó ellenőrzést végezte a felszereléseken.
– Hol van Rozsdás? – kérdezte Petra, mert nem látta a pónik mellett.
– Neked ma Bobit nyergeltem fel, mert Rozsdás gazdája, ma az erdőben lovagol rajta, így te most nem tudsz – magyarázta Géza.
– Őt már megszoktam – szomorodott el Petra.
– Bobit is ismered – lépett oda László. – Már sokszor lecsutakoltad, és kitakarítottad a bokszát. Ő is nagyon nyugodt, jól idomított ló, és ha én mondom, nyugodtan ráülhetsz.
– Akkor jó, megpróbálom – adta be a derekát, oda lépett új lova mellé, és felkínálta a térdét Lászlónak, hogy felsegítse a nyeregbe. – Látom akadályok is vannak – nézett be a karámba Petra. – Ugrathatok is.
– Elhiszem, hogy könyvből ugratni is megtanultál, de, nem ugrathatsz – mondta László, majd megismételte: – Nem ugrathatsz, megértetted? Szeretném tőled is hallani.
– Jó, nem ugrathatok – nézett le morcosan a magasból Petra, majd elindult a pónik élén a karámhoz.
Először lépésben vezette a többieket, majd gyorsított, ügetésre. Közben néha hátra nézett, hogy mindenki tudja-e követni. Azt is észrevette, hogy László és Géza valamiről beszélgetnek, és nem őket figyelik.
Azért László a szeme sarkából figyelte a társaságot, és azonnal feltűnt neki a szokatlan mozgás. Még fel sem fogta mi zavarta meg, de már kiáltott is: – Petra, ne! – majd még egyszer megismételte. – Petra, ne ugrass!
Ekkor a kislány már odaért az akadályhoz, rövidvágtában, és éppen emelkedett ki a nyeregből, amikor Bobi megtorpant, még az akadály előtt. Mivel Petra erre nem számított, ő folytatta a lendülettől az utat, csak már a ló feje fölött repülve. Teste a levegőben fél fordulatot tett, és az akadály mögött a hátán ért földet. László futott, ahogy bírt, de közben, már a kezében volt a telefon. Géza, korának köszönhetően gyorsabb volt, mint főnöke, ezért előbb ért Petrához.
– Ne mozdulj! – utasította, és lekapva a pólóját, négybe hajtva behúzta a kislány feje alá, úgy, hogy ne mozdítsa a meg.
– László értesítette a mentőket, majd ő is letérdelt Petra mellé.
– Mit érzel? – kérdezte a kislányt.
– Fáj a hátam, és a fenekem – panaszkodott, és egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából.
Már hallották a közeledő mentő szirénáját. László simogatta a fejét, és közben azt mondogatta, főleg magának: – Nem lesz semmi baj.
A mentősök hordággyal szaladtak feléjük. A Petra köré gyűlt gyerekek utat engedtek az érkezőknek. László tudta, hogy ezt nem kellene nekik végignézni, ezért szólt Gézának: – Vidd őket a kettes karámba, és folytassátok az osztálylovaglást.
A mentőorvos letérdelt Petra mellé, és első tevékenységként, óvatosan lehúzta a csizmáját, utána zokniját. Köpenye zsebéből elővett egy tollat, és a meztelen talpához értette. Ahogy hozzáért, látta, hogy megpróbálja ökölbe szorítani az ingerelt végtagot.
Felállt, megfogta László karját, és kicsit távolabb húzta, hogy négyszemközt tudjon vele beszélni.
– Nem hiszem, hogy nagyon komoly lenne a sérülése, mert jól reagál az ingerre – magyarázta. – De biztos, hogy jól megüthette a fenekét, ami a rázódás miatt kihat a hátizmokra is. Ettől függetlenül vákuum matracra fektetjük, és bevisszük a Heim Pál Kórház baleseti osztályára. Szeretne velünk jönni? – kérdezte.
– Igen, szeretnék menni – válaszolta László. – közben pedig értesítem az édesanyját.