A lóápoló 32. fejezet

32. fejezet

László a kórteremből kilépve, majdnem összeütközött Évával, akin látszott, hogy nagyon ideges. Kitért volna az útjából, hogy beengedje lányához, de Éva megfogta a karját, és húzni kezdte a társalgó felé. Még oda sem értek, de már veszekedett.
– Mit csináltál? – kérdezte majdnem kiabálva. – Megbíztam benned, te meg megölöd a lányomat? Tönkre tettél mindent, végeztem veled, itt a gyűrűd – húzta le az ujjáról, és László kezébe nyomta.
– Ne haragudj – nyögte ki László nehezen, majd leroskadt a közelében lévő székre, hogy átgondolja, amik a fülén bementek, de egyelőre felfogni nem tudta.
Éva otthagyta, és egyenesen a lányához ment. Az ágyánál megállt, és lenézett a könnyes szemű kislányra.
– Szia, kicsim – köszöntötte, és lehajolt, hogy megpuszilja nedves arcát. – Hogy vagy?
– Anya, ne haragudj – nézett rá ártatlan szemekkel.
– Rád nem haragszom, csak Lászlóra.
– Nem ő tehet róla – mondta, és az öklével megtörölte a szemét. – Szigorúan megtiltotta. hogy ugrassak. Nem hallgattam rá. Mikor közeledtem az akadály felé, még akkor is rám kiabált, hogy ne csináljam.
Éva nem szólt egy szót sem, megfordult, és kiment a kórteremből. Lánya vallomása ráébresztette, hogy alaptalanul vádolta jegyesét, és azonnal helyre akarta hozni, amit elrontott. Látta, hogy László lehajtott fejjel megy a lépcsőház felé. Megszaporázta a lépteit, hogy utolérje. Ahogy oda ért megfogta a karját, és visszafordította. Egy darabig csak nézték egymást, majd megölelte, és a fülébe súgta: – Ne haragudj.
– Te ne haragudj – ellenkezett László. –Én vagyok a hibás.
– Nem te vagy. Most mesélte el Petra, hogy megtiltottad neki, ő annak ellenére ugratott.
– Igen, de akkor is én vagyok a hibás, mert nem mondtam neki, hogy Bobi nem ugró ló – nézett szomorúan Évára. – Ha elmondom neki, akkor biztos, hogy nem próbálja meg.
– Visszajössz velem Petrához? – karolt bele, és elindult vissza, lányához. – Beszéltem az ügyeletes orvossal. Nem esett semmi komoly baja, beütötte a fenekét – magyarázta Éva.
– Tudom – mondta László. – Lehetett volna sokkal komolyabb is. Te nem tudod, én ugyan így estem le Harcosról. Már mikor repült keresztül a ló fején, a lelki szemeim előtt tolókocsiban jelent meg. Nagyon megijedtem.
Beértek Petrához, ezért abba hagyta a mesélést, oda ment az ágyhoz, és megfogta a kislány kezét.
– Ne haragudj – mondta a csodálkozó lánynak.
– Miért haragudnék rád? – kérdezte Petra.
– Mert nem mondtam neked, hogy Bobi nincs ugratásra idomítva. Ezért nem tudta mi a teendő, amikor az utasítást adtad neki, hogy ugorjon.
– Már én is rájöttem, amikor megtorpant. Nem voltam rá felkészülve, ezért estem le – magyarázta. – Én nem fogadtam szót – sütötte le a szemét.
– Nagyon megijesztettél – ült az ágy szélére László. – Máskor mindent beszéljünk meg, persze ha lesz máskor – nézett kérdő tekintettel Évára.
– Lehet róla szó – válaszolt, a neki irányított kérdésre -, de a kezdődő iskola miatt, esetleg hétvégéken.
László a zsebébe nyúlt, elővette a visszakapott gyűrűt, és odanyújtotta Évának.
– Ezt visszaadhatom? – kérdezte.
– Ne haragudj, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedtem – nyújtotta az ujját, hogy László húzza vissza a helyére az eljegyzésük jelképét.
– Biztos vagyok benne, hogy ezután is lesznek vitás kérdések, összezördülések – mondta László. – Azt szeretném kérni, hogy legközelebb ilyen esetben, mielőtt erre a lépésre szánod magad, beszéljük meg a dolgot.
Kopogást hallottak az ajtófélfán. Egyszerre néztek oda.
– Szerbusztok – köszönt Lajos, és belépett a kórterembe. – Hogy van a kis unokám? Remélem, nem esett komolyabb baja? Köszönöm, fiam, hogy értesítettél, azonnal jöttem.
– Szia, nagyapu – köszöntötte, már egész vidáman Petra. – Csak a fenekemet ütöttem meg, és nagyon megijedtem – magyarázta.
– Akkor legalább megtanultad, hogy a meggondolatlan cselekedetek hova vezetnek – okította unokáját. – Veletek mi van? – kérdezte a felnőtteket.
– Éva szakítani akart velem a történtek miatt – mondta László, magyarázat képen, mert tudta, hogy apja figyelmét nem kerülte el a gyűrűhúzás. – Már minden rendben van, ezért húztam vissza a gyűrűt az ujjára.
– Mindent meg lehet beszélni – bölcselkedett Lajos -, és akkor rátok is vonatkozik, hogy soha nem vezetnek jóra a meggondolatlan cselekedetek – mosolygott a fiatalokra. – Mikor engedik haza Petrát?
– Egy éjszakát benn tartják megfigyelésre – válaszolt Éva. – Valószínű, hogy agyrázkódása nincs, de nem árt az óvatosság, legalább is ezt mondta az osztályos orvos.
– Nekem vissza kellene mennem, mert megígértem Gézának, hogy megnézem, mit tanult apjától a vezetőszáras idomításról.
– Mi még maradunk – mondta Éva -, ha nincs más dolgod? – nézett Lajosra.
– Én ráérek – ült le vidáman az ágy melletti székre. – Hoztam kártyát is, hátha szórakoztatni kell az unokámat.

Géza már várta Lászlót, az istállóban, ahol épen Marcipán zabláját ellenőrizte.
– Látom, már készülődsz – mondta László köszönés helyett.
– Igen, de ennél sokkal fontosabb, hogy mi van Petrával? Nagyon megsérült? – kérdezte nem leplezett idegességgel.
– Nem, szerencsésen esett.
– Nem tört el semmije?
– Csak a hátsóját ütötte be – mosolygott László -, lehet, hogy egy darabig nem fog kényelmesen ülni. Azért én hibásnak érzem magam, mert nem figyelmeztettem, hogy Bobi nem egy ugratásra idomított ló.
– Akkor én is hibás vagyok, mert hallottam a beszélgetést, és én sem figyelmeztettem, pedig tudtam. Eszembe nem jutott, hogy a határozott tiltás ellenére megpróbálja.
– Ezen már kár rágódni – zárta le a témát László -, lényeg, hogy nem lett belőle komolyabb baj. Térjünk át arra, amiért itt vagyunk.
– Kezdhetjük – fogta meg Marcipán pofaszíját Géza.
– Várj! – szólt rá határozottan László. – Miért pont őt szerszámoztad fel?
– Marcipán az egyetlen ló, amelyik elég jól idomított, de az utóbbi időben, vezetőszáron, nem foglalkozott vele senki.
– Jó válasz – mondta László elégedetten. – Én is őt javasoltam volna, ha korábban ideérek. Kapcsold rá a vezetőszárat, hagyj neki egy-másfél méter, és úgy vezesd ki.
Géza engedelmesen teljesítette oktatója kérését. Ment az oktatókarám felé, lazán hagyva a szárat, de folyamatosan figyelve az állat mozgását. Mellette sétált, úgy hogy a feje valamivel vezetője előtt volt. Géza váratlanul megállt. Marcipán vette az utasítást és ő is megtorpant.
– Miért álltál meg – kérdezte László.
– Kíváncsi voltam mennyire figyel rám – válaszolt csodálkozva a kérdésen Géza.
– Úgy látom, van fogalmad az ilyen idomításról.
– Apám elég sok lovat idomított – magyarázta. – Fontosnak tartotta a földről idomítást. Mindig azt mondta, hogy csak ilyenkor látja a lovat, és sokkal szorosabb kapcsolatot lehet így kialakítani az állattal.
– Te is foglakoztál idomítással?
– Igen, ha apám nem ért rá, akkor engem bízott meg, az elsajátítandó mozdulatok begyakoroltatásával.
– Ez hasznos, így könnyű lesz a dolgom.
– Eddig csak részfeladatokat csináltam a lovakkal. Még soha nem idomítottam elejétől a végig – panaszkodott Géza.
Beszélgetés közben megérkeztek a lovarda legkisebb kör alakú karámjához. Géza még mindig röviden fogva a szárat besétált a kör közepére, és várta László utasítását.
– Hajlítsd meg, hogy hátul kilépjen – kezdte László alap feladattal az oktatást, de tisztában volt vele, hogy ezt olyan, aki ilyet még nem csinált, az nem fogja megoldani.
Géza meghúzta a vezetőszárat, de csak annyira, hogy még mindig laza maradjon. ettől Marcipán, felé fordította a fejét, és mivel kiesett az egyensúlyból, ezért belső hátsó lábával próbált korrigálni. Elé lépett a külső hátsónak, így a farának az egyensúlya került veszélybe ezért a külső hátsóval volt kénytelen odébb lépni, így majdnem szembe kerül Gézával.
– Jó – nyugtázta László.
– Most indítsd meg előre.
Géza a vezetőszárat tartó bal kezét előre mozdította, de mivel a ló nem mozdult, felemelte a jobb kezében tartott, összetekert szárat. Marcipán ellépett előre.
– Engedj a száron – utasította László. – Menjen nagyobb körön, és gyorsíts.
Marcipán érzékelte, hogy hosszabb szárat kapott, ezért távolodott az oktatótól. Mikor már elég távol volt ahhoz, hogy növelni lehessen a sebességet, Géza a jobb kezében maradt szárvéget megpörgette a ló felé, aki ügetni kezdett.
– Állítsd meg – mondta László.
Géza mind a két kezét leengedte maga mellett, a ló lassult, majd két lépés után megállt.
– Jól van, meg vagyok veled elégedve. Eddig miért nem mondtad, hogy ezeket már tudod? Már régen oktató lehetnél, nem kellene istállót takarítanod.
– Én szeretek minden munkát, ami az állattartással kapcsolatos. Nem alantas munka az sem, amit eddig csináltam. Sőt szerintem az állatok tisztántartása, takarmányozása, az egyik legfontosabb feladat itt a lovardában.
– Örülök, hogy így gondolod – indult kifelé a karámból László. – Szerszámozd le a lovat, a többit majd megbeszéljük.