Sikerült elcsípnem az utolsó nyári napot, hogy ellátogassak, a már korábban említett Emlékvölgybe. Izgatott voltam. Ezúttal is számítottam arra a rendkívüli élményre, amivel itt találkozni szoktam.
Már csak néhány lépés választott el a titokzatos átjárótól, ahol a parkból kilépek a völgybe.
Csakhogy, az átjáró ezúttal, nem volt titkos. A dzsumbuj se volt áthatolhatatlan, nem volt semmi titokzatosság, valaki megmetszette a korán levelet hullajtó bokrokat, az ágat is levágta, amit félrehajlítva juthattam csak át a szövevényes bokorrengetegen. Most nem kellett semmit tennem, csak úgy, minden nehézség nélkül, kívül voltam.
Szét sem nézhettem, mert rögtön megakadt a szemem a szilvafán. Majdnem egészen csupasz volt, néhány sárguló levélke hintázott még rajta, és néhány ottfelejtett aszalt szilva lógott az ágakon.
Akkor néztem szét. Egészen letaglózott a látvány, kis híján elsírtam magam.
Nem volt sehol egy szál virág, semmi zöld szín, csak a megperzselt magas füvek bólogattak, ájultan, sután, kábán a most is perzselő nap felé pislogva. És csend volt. Végtelen csend. Nem duruzsolt a szellő a fülembe, nem hallatszott a madarak éneke, nem dongtak méhek, bogarak, síri volt a csend, életnek a legapróbb jele nélkül.
Aztán megláttam a lucernást. Le volt kaszálva, s szép rendekben ott száradt a széna. Felsikoltottam örömömben. Mégsem jöttem hát hiába, a széna… a szénaillat… annyira hiányzott már. Futottam a lucernamező felé, határtalan örömmel, hogy újra érezhetem az illatát, amit, itt őrizgetek a lelkem mélyén, s most újra beleszagolhatok több évtized múltán…
Lehajoltam, és belemarkoltam a szénába. A szemem is lehunytam miközben az orromhoz emeltem, hogy jó mélyen beszívjam azt az emlékeimből feltörő, régen vágyott fűszeres illatot… Rögtön ki is pattant a szemem, mert nem éreztem semmit… semmit a világon. Éreztem, hogy a csalódottság az arcomra van írva, de nem adtam fel. Felforgattam egy rendet, innen is vettem egy marokkal, onnan is, de a régen vágyott illatot sehol sem leltem…
Nem mondtam le róla. Hiszen ott feküdtek előttem a rendek, újabb rendbe markoltam bele, aztán megint újabba, de a széna illatát hiába kerestem. Magamba roskadtan álltam csak, hitetlenkedve, és végtelenül kifosztottnak éreztem magam.
Aztán megfejtettem a rejtélyt. A nyár tette ezt velem, a perzselő, forró nyár. Ellopta az illatokat, nem csak tőlem, a völgytől is, az állatoktól, melyeknek nem lesz illatos vitamindús széna a télen, mert megperzselte a nyár, az őszt is meglopta, mert elvégezte a munkát helyette, neki már nem sok minden maradt. Nem csak az illatoktól, de a színektől is megfosztott bennünket. Ez az ősz már nem lesz olyan színes, mint lenni szokott, hiszen a lombokat is megtizedelte a nyár.
Szívemben keserűséggel, indultam haza. Ezúttal elmaradt az élmény, amit itt kapni szoktam.
Ám lelkemben feléledt a remény: lesz új tavasz, s újra zöldbe borul a völgy, ott kacarászik majd a pajkos szellő, illatoktól terhes lesz a levegő, és lesz zene, muzsika, ami kíséri majd vidám dalom.
Csak ki kell várni…
24 hozzászólás
Kedves Ida!
Természet iránti szereteted, már-már rajongásod kitűnik e tömör írásodból. A végén pedig ott az optimizmus, az örök reménykedés. 🙂
Élvezettel olvastam.
Szeretettel: Klári
Köszönöm szépen soraid, kedves Klári!
Ölellek szeretettel 🙂
Ida
Drága Ida!
Lebilincselően írsz a természetről, és nagyon igazad van, sajnos a széna illata sem már a régi…
Reménykedjünk, hogy lesz egy új tavasz, új év, ami nem lesz olyan forró és száraz, mint az idei. A remény hal meg utoljára. Örömmel olvastam az Emlékvölgy folytatását 🙂
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Kedves tőled, hogy megemlítetted, hogy ez az írásom az Emlékvölgyem folytatása. Magam is akartam jelezni, hogy igen, ezek egymásra épülő írások, igazán csak az érti meg, aki mindegyiket olvassa, vagy olvasta már korábban.
Egymásra épülő írások:
1. Elveszett mesék
2. Múltbéli látomás
3. Emlékvölgyem
4. A megperzselt völgy
Hálásan köszönöm kedves soraid, és kitartásod. 🙂
Szeretettel 🙂
Ida
Kedves Ida!
Nagyon szépen, érzékletesen írtad le a természet feledhetetlen csodáit. Ha találtál volna széna illatot, akkor olvasás közben biztos éreztem volna. (Én is szeretem a természet illatát.)
Sajnos rossz felé halad világunk, felégetünk mindent magunk körül. Azt, hogy ilyen, és egyre melegebb nyarak vannak magunknak köszönhetjük. Ha nem teszünk, vagy tesznek valamit az illetékesek, akkor hiábavaló a végén lévő optimizmusod.
Csak kicsiben járul hozzá, de a Népliget átalakításával is ezt segítik elő az illetékesek. Hiába mondják, hogy nagyobb lesz a zöld terület mint eddig volt, mert nem mindegy, hogy 100 éves tölgy van az úgynevezett zöld területen, vagy csak a lefüvesített nagyobb részen, egy-két pár éves csemete.
Szomorúan olvastam a jól megírt érzéseidet.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Sajnos, valóban rossz irányba haladunk, és valószínűleg éppen a mi generációnk tett a legtöbbet ezért, ideje lenne észrevenni és visszafordulni. Csakhogy mi dacolunk mindennel, és fütyülünk a szakemberek vészharangjaira.
A fák irtását, mindenképpen le kellene állítani. A 100 éves fa éppen csak kinőtt az iskolapadból, emberi mértékkel mérve.
"Azok a fák, melyek törzse egy méter átmérőjű, háromszor annyi biomasszát termelnek, mint azok, amelyek csak fele olyan vastagok. Az agg fák érzékelhetően produktívabbak és a klímaváltozás összefüggésében fontos szövetségesei az embernek." – írja Peter Wohllenben német erdész és természetvédő. És még sok hasonlót olvasunk, hallunk, de tenni édes keveset tehetünk, a fák irtását mindenképpen le kellene állítani.
Köszönöm, hogy olvastad és a véleményedet is köszönöm. Egyetértek, kongatni kell a vészharangot.
Üdvözlettel!
Ida
Drága Ida!
Rajongásod átragadt rám is, mert szeretjük a természetet a maga valójában. Rám telepedett a szomorúság is, hova lettek a régi illatok a méregzöldek a fákról.
Szeretettel olvasom mindig az írásaidaz. mert stívedből szólnak.
Ölellek szeretettel: Ica
Drága Ica!
Hálásan köszönöm, kedves szavaid. Igen szeretjük a természetet és védenünk kell, legalább annyira, amennyire tőlünk telik.
Köszönöm, hogy ismét velem voltál.
Szeretettel 🙂
Ida
Kedves Ida!
Kivárom, és hálásan köszönöm.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Én köszönöm neked, Szabolcs, hogy olvastad és értékelted.
Szeretettel 🙂
Ida
Kedves, Ida!
Ezeket az illatokat, akár széna, vagy a mező illata, ezeket, gyermekkorunk óta cipeljük tovább, reménykedve, hogy valamikor, valahol életünk során újra találkozunk velük. Nem adtad fel, de megörökítetted ezt az éltető vágyad, ahogyan sokan őrizzük az életünkbe ívódottakat. Tudom én is, fáj amikor csalódottá válik az ember, de a vágyban, vágyadban ott él az új tavasz, a nyár, s az ősz illata is.
Köszönöm, Inda. 🙂
Így igaz, kedves Inda… Tudom, te is a természet gyermeke vagy, akárcsak én. 🙂
Köszönöm, hogy itt jártál és kedves soraidat is hálásan köszönöm.
Üdvözlettel 🙂
Ida
Kedves Ida!
Szomorúan olvastam, hogy a felettünk átvonuló gigászi hőhullámok tönkretették a szeretett völgyedet.
Lehet, hogy azért nem volt a lekaszált fűnek széna illata, mert szénázst csináltak belőle. Manapság ez nagy divat. Ilyenkor nem szárítják meg teljesen a napon a levágott rendet, ilyenkor a levágott növény csak rövid ideig – száraz, meleg idő esetén néhány óráig – a talajon marad szétterítve, majd ezekből rendeket képeznek, amelyeken végigmenve a bálázó szabályos bálákat készít. A bálák felkerülnek egy csomagoló gépre, amely több rétegben bevonja őket UV fénynek ellenálló, nyúlékony fóliával. A takarmány az oxigénhiányos környezetben megerjed, ezzel meggátolva a romlást okozó baktériumok felszaporodását. Én először Skandináviában láttam ilyen hatalmas széna "hógolyókat" a földeken. Azt gondoltam azért tartósítják így a takarmányt, mert ott nem szárad meg rendesen a széna. Hát nálunk ugyan megszáradna, de itt is elterjed ez a módszer.
Judit
Kedves Judit!
Hát igen, a modernizáció… ma már a szénát is csomagolják… Viszont ott a völgyben biztosan nem ez volt a helyzet, mert kis területen van a lucerna, annyiért nem mennek ám oda csodagépekkel. Inkább arra gyanakszom, hogy a tulajdonosa talán már idős és nincs fiatal, aki ilyesmivel foglalkozzon. Későn volt már a kaszálása is, mert virágba borult a lucerna, aztán a nap megperzselte, kiégette a lelkét is, így nem maradt illata sem. Majd ha jön a tavasz, újra meglátogatom. 🙂 Bizonyára újra kivirul. 🙂
Köszönöm.
Ida
A Természet néha bizony megtréfál kedves Ida, ám legtöbbször az ember keze is benne van. Én is jártam hasonlóképp, mikor kedvenc fenyveseimbe mentem fenyőillatot szippantani, oszt csak hűlt helyüket és kopasz hegyeket találtam helyettük. Hát, nem mondhatnám, hogy felemelő látvány volt, és sajnos akárcsak neked a völgyben, úgy maradt el az élmény nekem a hegyen.
De reménykedjünk egy új tavaszban, az talán majd segít!
Szeretettel: István
Köszönöm a biztatásod, kedves István! Igazad van, reménykedjünk egy új tavaszban. 🙂
A fenyőillatot is imádom. Mi történt fenyvesekkel, kiszáradtak, vagy kiirtották? Hát igen, az ember keze!…
Szeretettel 🙂
Ida
Drága Ida!
Annyi mindenről mesél az írásod!
A hőség mindent, illatot is feléget…
Mintha mi teremtenénk a világot, ha nem figyelünk oda, ha nem vagyunk ott, a kedves vidék "elromlik", kiég, elveszíti az illatát…
Mintha az idő is nagy rabló lenne, ahogy múlik rajtunk, talán már semmit nem érzékelünk úgy, ahogyan az emlékeinkben él…
Talán az egész világ ízét-illatát veszti a sok rossz miatt…
Nagy szomorúság jön át nekem.
De ez sem állandó, lesz még szín és illat!
Ölellek:
Ylen
Drága Ylen!
Lesz még… bizonyára lesz. Nekünk. De mi lesz az utódainkkal? Nekik vajon mi marad ebből a csodálatos természetből. Ha belegondolok, – csak 50 évet kell visszamenni – akkor minden annyira más volt, a természet maga volt a csoda, mára már, jól kibabráltunk vele. Pusztul, és mi i vele… 🙁
Köszönlek.
Ölellek 🙂
Ida
Drága Ida!
Szomorú valóság, amit leírtál nagyon szépen, de a mai világban már minden más, mint korábban volt. Csak az a baj, hogy nem javunkra, hanem vesztükre történnek ilyenek. Én is figyelemmel kisértem és aggódtam a budapesti szép nagy Liget fáiért… De nem kell messzire menni, minálunk is, hogy utánozzunk másokat, épp a Városháza előtti gyönyörű fenyőfákat kivágták és kicserélték a "nemtudomhonnan" utánzott apró kis fácskákkal cserélték le. Máshol is nagyobb fákat cserélgetnek le, ami már csak azért sem jó, mert a nyári melegben bizony, a fák nagyobb koronái alatt lévő padokon milyen jó volt kicsit hűsölni…
A szivem is megfájdult tőle. Máshol is, azokkal a kicsi fácskákkal cserélgetik le a szép, korábbi fákat…
Miért kell utánozni olyanokat, ahonnan nem a jót, a kellemetlenséget hozzuk magunknak…
Szeretettel olvastam soraidat: Kata
Köszönöm kedves soraidat, drága Kata.
Magam is egyetértek veled, változik a világ, sajnos rossz irányba tart.
Szeretettel 🙂
Ida
Szia Ida! 🙂
Nagyon szeretem az írásaid, mert egyrészt értékeket találok bennük, másrészt olyan dolgokat, amiket magam is hasonlóan élek.
Ez a sorsközösség mindig elgondolkodtat, nem először, de ennek már adtam jelét.
A völgyek, a bércek sokat jelenthetnek, látom, hogy neked is.
Lesz új tavasz, ebben érdemes hinni 🙂
Köszönöm, hogy megerősítettél ebben. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Nekem megtiszteltetés, ha olvasod az írásomat. Ki tudhatja, mi minden lakozik e sorsközösség mögött, de a természet szeretete benne rejtezik, minden bizonnyal.
Természetesen, érdemes hinni az új tavaszban, kell is, de utódainkért már komolyabban is aggódom.
Köszönöm biztató soraid.
Szeretettel 🙂
Ida
Kedves Ida!
Enyhe szomorúsággal olvastam szép, következetes írásodat, amelynek a végén azért helyet hagytál a bizakodásnak is, a benned élő tavaszból merítve erőt a körforgásszerű folytatáshoz, ami így már újrakezdés lesz, nem lankadó reménnyel.
"Nem az őseinktől örököltük a Földet, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön" – tartja egy elhíresült mondás. Bizonyára van benne valami; talán mi is sokat tettünk azért, hogy ma már ilyenek a nyarak.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy olvastad és értékelted ezt a nem éppen szórakoztató írásom.
Persze a reményre szükségünk van. Bizonyára lesz még tavasz, a kérdés csak az, meddig?
Utódainkért már komolyan aggódom mert valóban, mi tettük ezt, és teszünk még ma is…
Szeretettel 🙂
Ida