A lóápoló 37. fejezet

37. fejezet

Az eső csendesen esett, amikor László megállt Éva háza előtt. Csúnya borongós idő volt, ilyenkor általában rossz hangulata szokott lenni, de most nem zavarta. Örült, hogy a délutánt, és az éjszakát is Évával töltheti. Az is csak javított a hangulatán, hogy a több éve húzódó bírósági ügye jól zárult.
A lépcsőház bejáratához közel sikerült parkolóhelyet találni ezért mikor kiszállt, nem nyitott esernyőt, igaz nem is volt nála, inkább kocogva közelítette meg a kaput. Kis fedél védte a kaputelefont, alá állt, és megnyomta Éva ajtószámának megfelelő gombot.
– Tessék! – hallotta az asszony hangját.
– Én vagyok, László. Nem engem vártál?
– Kicsit korán jöttél, Petra még nincs itthon – magyarázta Éva. – Nyitom, gyere fel, addig főzök egy kávét.
Hangos berregés jelezte, hogy lehet nyitni az ajtót. László nem tétovázott, lendületesen indult a lépcsőkön felfelé. Fönt Éva már nyitott ajtóval várta, meg egy hosszú öleléssel.
– Úgy örülök, hogy holnap reggelig együtt lehetünk – engedte be az érkezőt.
– Én is – válaszolt röviden László.
– Te nem is örülsz? – kérdezte Éva, kevés sértődéssel a hangjában.
– Dehogynem – húzta magához, és hosszan megcsókolta. – Csak azon gondolkodtam, hogy mit szól Petra, az együttalvásunkhoz.
– Elvárja, hogy ma te mesélj neki elalvás előtt, és ha lehet a lovakról.
– Azokról neki nehéz olyat mesélni, amit nem tud, de majd kitalálok valamit.
– Elárulod, milyen intéznivalód volt délelőtt – váltott témát Éva. – Tudom, hogy ma nem volt egy tanítványod sem. Amúgy is csak egy van.
– Kémkedsz utánam? – kérdezte László, széles mosollyal az arcán. – Különben is két tanítványom van, mert még Géza oktatásával sem végeztem. A kérdésedre válaszolva, bíróságon voltam.
– Mit követtél el? – nézett csodálkozva Éva.
– Több mint két évvel ezelőtt, fizetési felszólítást kaptam egy végrehajtótól – kezdett mesélni László. – Egymillió forintról szólt. Ennyit követelt rajtam Viktória.
– Az kicsoda? – kapta fel a fejét Éva.
– Ő volt a csendestársam, és akkoriban a barátnőm is – magyarázta László. – Közösen vettük meg Harcost, vele versenyeztem – tette hozzá magyarázat képen. – Biztosítva volt a ló, és amit az elaltatása után fizettek, mind Viktóriának adtam. Szakításunkkor kicsikart belőlem még egymilliót. Kifizettem, és örültem, hogy megszabadultam tőle.
– Összesen mennyit kapott? – kérdezte Éva.
– Így két és félmilliót vágott zsebre, de biztos elfogyott, és szeretett volna újabb anyagi segítséget.
– Az nagyon sok pénz – állapította meg Éva. – Eredetileg mennyiért vettétek?
– Egymillió hatszázezerért, fele-fele arányban fizettük.
– Akkor, már így is jól fialt a befektetése. Milyen címen szerette volna az újabb milliót?
– Pénzdíjas versenyeken indultam vele, és még a helyezésekért is jól fizettek. Az elaltatása óta kimaradt versenynyereményeket akarta belőlem kiperelni, mert azt állította, hogy miattam történt a baleset. Ma végre kimondták, hogy nem jár neki semmi. Mivel ez már a jogorvoslat legmagasabb foka volt, így mától jogerős, nem fellebbezhet. Még a perköltséget is a nyakába varrták. Remélem, nem zaklat újabb ötletekkel – zárta le a történetet László.
A beszélgetés közben elkészült a kávé. A végét a konyhaajtóban, két csészével a kezében hallgatta végig Éva, és csak annyit mondott: – Örülök, hogy jól alakult.
Alig ült le, és tette le a csészéket, amikor nyílt a bejárati ajtó, és Petra robbant be rajta.
– Ötöst kaptam számtanból – újságolta és ledobta a táskáját az előszobafal alá, csak ezután nézett körbe. – Sziasztok, de jó, hogy már itt vagy, akkor indulhatunk Pécelre – gyorsan kiosztott egy-egy puszit a jelenlévőknek.
– Örülök a jó jegynek, de előbb megisszuk a kávénkat, addig öltözz valami kirándulós ruhába – lombozta le a lányát egy kicsit Éva. – Összeszedjük mi is magunkat, utána indulhatunk.
– Sietek – mondta Petra, és elviharzott a szobájába.

Az M0-ásnál lévő bevásárló központ után következett a Pécel felé vezető utat jelző tábla. László balra kanyarodott. Már harmadszor járnak itt, amióta elkezdődött az építkezés, ezért nem kellett az utcatáblákat figyelni. A buszvégállomás után az első jobbra, egy keskeny meredek egyirányú utca vezetett készülő otthonuk felé. A domb oldalában már messziről látták az épülő házat. A tető is rajta volt. Megálltak a nyitva lévő kapu előtt. Mire kiszálltak Lajos már a kapuban várta őket. Elsőnek Petra szaladt üdvözölni.
– Sziasztok – köszönt oda az érkezőknek, közben felemelte a kislányt, és arcának mind a két oldalára adott neki egy-egy puszit. – Gyertek beljebb.
Előre ment Petrát cipelve. Éva, Lászlóba karolt így követték a család legidősebb, és legfiatalabb tagját.
– Mit szóltok, hogy elhaladt az építkezés, felkerült a tető is, így már az időjárás nem zavarja a folytatást. Úgy gondoltam, hogy a külső színezést, csak tavasszal csináltatom, addig marad ilyen csúnya szürke.
– Milyen színe lesz? – kérdezte Éva.
– Amilyet megszavazunk – mondta Lajos. – Négyen költözünk, mindenkinek van egy szavazata, itt egy színminta füzet – nyújtotta feléjük -, amelyik szín a legtöbb szavazatot kapja, olyanra festetjük kívül. Akár el is vihetitek, tavaszig ráérünk eldönteni.
László átsétált a tágas helyiségen, a bejárati ajtóval szemben lévő kétszárnyú ajtóhoz, ami az udvarra vezetett. Kimenni nem lehetett rajta, mert a kijárat után két méteres szakadék következett. Jobbra nézve lankás domboldal. A lejtőjén gyümölcsösöket, és nyaralókat látott minden tervezést mellőző összevisszaságban. Balra a lejtő aljában, széles síkságon elterülve Rákoscsaba kertes házainak piros teteje rendezett sorokban.
– Ott kívül, majd teraszban fog folytatódni, onnan vezet le a lépcső a kertbe – világosította fel Lászlót apja. – Ha visszajössz közénk, akkor lenne még itt egy kis feladat, ami valamivel sürgősebb, mint a homlokzat színe.
László visszafordult a többiek felé, és távolba révedő szemmel mondta: – Szép lesz, ha készen lesz.
– Fiam! – szólt rá Lajos -, tudnál egy kicsit ránk figyelni?
– Elnézést – tért vissza a jelenbe László. – Kicsit elkalandoztak a gondolataim. Már figyelek, miről van szó?
– Nem tudom, hogy legközelebb mikor értek rá, megbeszélni ezeket a dolgokat, ezért vagyok ilyen erőszakos. A tél folyamán jönnek a belső munkálatok, és úgy gondolom, időben, és főleg akkor, amikor együtt vagyunk, meg kell beszélnünk a burkolatokat. A kiválasztásban biztos segít, ha itt a helyszínen a fényviszonyokat látva tervezzük meg a színeket, anyagokat. Úgy kell átgondolnunk, hogy ha beköltöztünk, jó darabig azt fogjuk nézni, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy mit választunk.
Besötétedett mire mindent megbeszéltek. Petra csak a saját szobájánál kért egy-két apróságot, de a többivel nem foglalkozott. Szaladgált a két szint között föl-le. Élvezte, hogy a falak helyén egyelőre csak a gipszkartont tartó fémszerkezet állt, így közlekedhetett a falakon keresztül. Néha odakiabált a felnőtteknek: – Átmentem a falon – közben nagyokat nevetett.

Késő este lett mire ismét Éva lakásába értek. Vacsora, és fürdés után Petra már az ágyában várta Lászlót, hogy elalvás előtt meséljen valamit. Rövid mesélésre volt szükség, mert a fáradtság hamar elnyomta a kislányt. László megpuszilta a homlokát, megigazította rajta a takarót, és mielőtt kiment leoltotta az olvasólámpáját.
Éva az étkezőben várta. Az asztalon két pohár, és egy üveg vörösbor társaságában. Töltött a poharakba, az egyiket Lászlónak nyújtotta.
– Egészségedre, örülök, hogy itt vagy.
– Én is – koccintotta poharát Éváéhoz -, egészségedre.