Ketten az asztalnál, avagy a hölgy nem kér semmit 3/1

Az Alessandro’s kedves kis hely, jó kiállású vendégkörrel, a város centrumában. Mi nem szoktunk ilyen helyekre járni. Igazából mi semmiféle „helyekre” nem járunk. Járunk tópartra, folyópartra, hegytetőre, völgyaljába, ég alá, föld felé, barangolunk erdőkben, futunk pályákon, eszünk nála, alszunk nálam, ülünk együtt csónakban, tekerünk külön bringán, uzsonnázunk hátizsákból vagy zsebből, de „helyeken” együtt még nem fordultunk elő. Láttam azonban a szeme csillogásán, hogy aligha ez lesz az utolsó alkalom.

Odakinn süvöltött a szél, haragosan fölnyalta a járda hideg, durva porát és ellenségesen a szemébe vágta a járókelőknek. Végigdörzsölte a falakat és gonoszul körbehorzsolta a falak tövében kéregetőket, akikről sohasem tudhatni, vajon hajléktalanok-e vagy sem, de szegényeket mintha még a természet is ki akarná söpörni a civilizáció rezervátumaiból.

Ám mögöttünk hamar bezáródott az ajtó, a hűvös szél egy mozdulattal kívül rekedt. Ettől mintha még dühösebb lett volna, egy szélmaréknyi homokot vágott neki a vendéglő üvegfalának, mielőtt sértődötten hátat fordított, hogy újra nekiforduljon az utca szerencsétlenjeinek.

Mi most melegben voltunk, lelkifurdalás nélkül. Sokáig voltunk mi is a hidegben, tudjuk, milyen ott.

Az asztalunk el volt készítve, jó előre lefoglaltam, nem kis utánajárásba került, de most két óra erejéig csakis a miénk. Szilvi úgy vette birtokba, mint egy új játékot. Én pedig mindenben megelőztem a pincért, aki szem előtt tartva a megélhetését képező jövedelmének jelentős hányadát kitevő borravalót, csak a jóleső udvariasság szintjén kotnyeleskedett. Én segítettem le a lány kabátját, én húztam ki neki a széket, amit kellő ügyességgel alája is toltam, s ő roppantmód élvezte a nő szerepét.

A pincér villámgyors és tetűlaposságú pillantásokkal fölmérte partnerem figyelemre méltó külső jegyeit és kellően irigy lenézéssel mosolygott a fejem fölött. Tudta, hogy látom és tudta, hogy nem számít. Ennél az asztalnál, ebben a két órában csakis mi ketten számítunk. Én és a csillogó szemű.

A csillogó szemű fészkelődött egy darabig a székén – mindig baja van azzal, hogy nem ér le a földre a lába, ezért most szokatlan helyzetben találta magát –, majd nekem szegezett egy fancsali kérdést:

‒ Ez talán valami célzás akarna lenni?

‒ Célzás? – lepődtem meg kissé. – Mégis mire?

‒ A termetemre – morrantotta az orra alatt, s a gyakorlott pincér kifogástalan alakítása a legnagyobb természetességgel sugallta, hogy ő ebből bizony egyetlen apró hangmorzsát sem kapott el.

‒ A termetedre? Fogalmam sincs, mire gondolsz – szabadkoztam, miközben elfoglaltam a helyemet vele átellenben.

‒ Hát erre – rajzolta meg a levegőben az asztal geometriai térfoglalását a csillogó szemű.

‒ Miért? Mi a baj vele? – értetlenkedtem, mire ő halkan fölmordult.

‒ Ahogy elnézem, a helyi óvodából hozták át. Vagy kifejezetten lilliputiaknak készítették – s e szavaknál elvágólag suhintott önfeje búbja fölött. Meg kellett mosolyognom.

‒ Ugyan már, Szilvike! Nincs ezzel az asztallal semmi baj. Ahogyan a termeteddel sincs.

‒ Felvehetem a rendelést? – vetette közbe végül a pincér, miután angyali türelemmel végighallgatta belépő dialógusunkat. Mire is én jelentőségteljesen megemeltem az elébem helyezett A/4-es étlapot, szélesre tártam, kissé hátra dőltem, ahogyan a kémfilmekben szoktak ilyenkor, s miután teátrálisan köszörültem egyet a torkomon, úgy szóltam fölfelé a nyúlánk pincér magasához, mintha lefelé beszélnék. Fölsoroltam mindent az előételtől a desszertig, majd akkurátusan összezártam az étlapot és átadtam a főúrnak.

‒ S mit hozhatok a hölgynek? – kérdezte ő bájvigyorral.

A csillogó szemű rózsaajkai szóra nyíltak, de mielőtt még hang szökhetett volna ki közöttük, én sietve közbevágtam:

‒ A hölgy nem kér semmit.

Egyetlen természettudós sem volt még tanúja, s nem is lesz soha, olyan éles hirtelenséggel beköszöntött évszakváltásnak, amit ezek a szavak beállítottak. Ha köröznek legyek a fejünk fölött, azok is menten mozdulatlanná dermednek, és csonttá fagyottan koppannak az orrunk előtt az asztalon. De nem köröztek, így maradt a halotti csend.

Szilvi arca előbb elfehéredett, majd szép lassan kezdett megtelni vérrel, és már a barack-rózsaszínből a jonatán-piros felé száguldott, élénk lobogással.

‒ Tessék? – nyögte megmerevedve.

A sokat látott pincér nem szólt egy szót sem, de a homlokán átfutó felhők jelezték, mennyire megvan rólam a véleménye. Nem hibáztattam érte.

‒ A hölgy nem kér semmit – ismételtem és elegáns mozdulattal odaintettem magamhoz a főurat, mire az kényszeredetten közelebb hajolt. Csakis egy pincér tud ilyen tartózkodóan közel hajolni az emberhez.

Szilvi szikrázó szemeinek villámzápora kereszttüzében valamit a nyurga pincér fülébe súgtam, mire ő akkorát nyelt, hogy ádámcsutkája liftugrást végzett az orrom előtt, majd elbizonytalanodva kihúzta magát, úgy perdült meg, mint egy rajzfilmfigura, akit alaposan fejbe kólintottak és célirányos visszavonulással kimasírozott a teremből. Én ott maradtam Szilvivel és a feszültség vibráló csöndjével.