Bajadéra 12/1

Amint kilépett a hotel bejáratán, egyenesen a tenger felé vette az irányt. Vállán strandtáska volt, lábán strandpapucs, fején széles karimájú szalmakalap, napszemüveg, közönséges fehér pamut-pólóruhát viselt. Úgy egészében, egyszerű mai lány, nem hivalkodó, szerény úgy öltözékében, mint magatartásában, mégis jelenség volt. Ahogy megjelent, akár a hotel éttermében, akár a strandon, vagy csak úgy az utcán, megakadtak rajta a tekintetek. A kamasz fiúktól az idősebb urakig, mind utánafordultak, de gyakran előfordult a női nemmel is, ki sóhajok kíséretében, ki sóvárogva, hogy ó jaj, miért is nem vagyok, (voltam) ilyen szép, elragadó, vonzó küllemű.

A lány mindebből soha semmit nem vett észre, vagy csupán, nem akarta észrevenni. Csak ment, és helyet keresgélt magának a már jól megtelt strandon. Nagy volt a nyüzsgés, no meg a lárma is. Gyerekek sikoltoztak, kiabáltak, játszottak a homokban, a szülők meg ordibáltak velük, hogy igazán maradhatnának végre csendben, legalább egy kis időre, hadd pihenhessenek ők is. Azt talán észre sem vették, hogy ettől a lárma csak nagyobb lett, nem kisebb.
Már csaknem a végére ért a hotel vendégeinek elkülönített strandnak, amikor észrevette, hogy a két utolsó napernyő még nem foglalt. Bár itt már kicsit kavicsos volt a part, de hát ő úgysem fog a homokban játszadozni, sőt a napozást sem igen kedveli, inkább a székre ült a napernyő alá, majd egy e-könyvet húzott elő a táskájából. Nem olvasott még, csak nézelődött, s akkor vette észre, hogy a másik napernyő igenis foglalt, sőt, bizonyára oda vándorolt az ő egyik széke és ágya is. Nem törődött vele, mert neki magának, bőven elég volt az az egy is.

Nézte a vizet. Belefeledkezett a végtelen kékségbe, imitt-amott fehér vitorlások úsztak, amikor hangoskodva, kiabálva, kacagva három fiú jött ki a vízből. Éppen felé tartottak. Két nyurga, magas, meg egy alacsonyabb, kissé köpcös srác. Az alacsony és a legmagasabb, kissé sovány, hajlott hátú, fekete göndör hajú srác azonnal lerogyott egy-egy ágyra, a sportos, izmos fiú pedig az ernyő alá ült egy székre, éppen a lány felé fordulva, s szinte rátapadt a tekintete.
Hmm, sötét rövid haj, szinte fiús, az arcot szabadon hagyja. Kár is lenne eltakarni ezt a szabályos, szép arcot. A homloka íve, majd a hatalmas szempár, a keskeny felfelé ívelő szemöldök, a szabályos orr, a bájos ajkak, és az álla íve is tökéletes. Ilyen bájos arcot még soha nem látott. Az alkata is igen megkapó, magas, karcsú, tökéletes. Semmi apró hibát nem vélt felfedezni rajta. Ilyen szépet még nem is látott, s mindez természetes, nincs semmi smink rajta, semmi hivalkodó. Olvas. Vajon mit olvashat, vajon honnan való, milyen nyelven beszél?… Ó, de jó lenne összeismerkedni vele!

– Hahó, Dani! Kiesik a szemed … hahó, hallasz?… Te aztán jól elkalandoztál, haver… – csak sokára riadt fel ábrándozásából, s haragudott két lókötő haverjára, hogy visszaráncigálták a valóságba.
– Mi van?… Miért csaptok ekkora lármát? – erre a mély, öblös hangra a lány is felfigyelt. Egy pillanatra a hang irányába fordult.
– Még, hogy lármát, amikor már hosszú percek óta szólongatunk, de te, ki tudja hol jársz? Látom észrevetted csinos szomszédunkat. Hmm, neked is tetszik? – kérdezte a nyurga hahotázva.
– Nem lehetne csendesebben? – szólt Dani, s fejével a lány felé intett.
– Ugyan már, ne gőzölj be! Itt úgysem ért bennünket senki…
– Honnan veszed? Ne üvöltözz már, megőrültél? – korholta Dénest, mire Karesz is megszólalt.
– Itt csak németek vannak, meg horvátok … mást nem is lehet hallani, mit vagy úgy oda?
Dani csak legyintett egyet, majd a lányt kereste a szemeivel, mert az időközben eltűnt az asztaltól. Már ott volt a parton, a vízbe indult. Dániel utánament. A lány már úszott, mire elérte a vizet, így maga is belevetette magát, közben le sem vette róla a szemét.

Hosszan úszkáltak, a fiú nem tévesztette szem elől a lányt. Nem akarta követni, nem akart tolakodó lenni, de igyekezett olykor felbukkanni a közelében. Aztán egy alkalommal éppen egymás mellett buktak fel a víz alól.
– Hello! – szólt bátortalanul mosolyogva Dani.
– Hello! – mosolyodott el a lány is.
– Sprechen sie deutsch? – az volt minden reménye, hogy a lány igent mond, mert németül ő maga is jól beszél és lesz egy közös nyelv, hogy meg tudják érteni egymást.
– O, no! I'm British!
– I'm Hungarian! És vagyok akkora ökör, hogy nem akartam angolt tanulni… – csattant fel benne az önvád, és szerette volna fejét a falba verni, vagy egy sziklába itt a parton. Itt ez a gyönyörű lány, és nem képes szót érteni vele. Ezzel ki is merült az összes angol-nyelvtudása. Ennyi volt. Koncentrált még erősen, összeszedte a maradék nyelvismeretét, s annyit tudott még összerakni:
– Where do you live?
– I live in Cambridge. My name is Isabelle – mondta a lány, miközben a kezét nyújtotta – What's your name?
– Daniel – szorította meg a lány kicsiny, vizes kezét, s amikor a szemébe nézett, fordult vele egyet a világ.

A lány megtörölte a haját, majd a törölközőt az ágyra terítette és elnyúlt rajta. Dániel hasonlóképpen járt el, de mielőtt lefeküdt volna a lányhoz legközelebbi ágyra, bemutatta neki két barátját.
– Isabelle, they are my friends: Karesz, Dénes. – Karesz hirtelen talpra ugrott.
– Hi! Karesz. –
– Ok, hello Karesz! – a nyurga fiú csak a könyökére támaszkodva szólt oda a lánynak.
– Hello Isabelle! My name is Dénes.
– Ok, hello Dénes.
Akkor Dénes váratlanul támadólag fordult Dániel felé.
– Milyen barát vagy te, hogy így a hátam mögött összeismerkedsz vele? Egyáltalán mikor történt?
– Hát, együtt voltak benn a vízben, nem láttad? – szólt Karesz.
– Ha te láttad, miért nem szóltál?
– Mert neked is van szemed!
– Dániel, az is pofátlanság volt tőled, hogy előbb Kareszt mutattad be, csak utána engem, amikor én vagyok itt melletted, előbb engem kellett volna bemutatnod. Persze, értem én, ráhajtottál a csajra, de hamarosan észre fogod venni, hogy esélyed sincs, alig tudsz néhány szót kinyögni angolul, leütöm a kezedről az fix! Már csak azért is, mert megmutattad milyen barát vagy.
– Bemutattalak benneteket egymásnak – szólt Dani csendesen, majd felült és hosszan, elmerülten bámulta a vizet. A háta mögött Dénes megpróbálta szóra bírni a lányt. Beszélgettek.
Persze, könnyű Dénesnek, perfekt beszél angolul, ő meg csak dadog, s ha a lány mond valamit, akkor csak bámul bambán, nem érti … ez nem igazság … de nem, nem adja fel … felugrott, a telefonja után kutatott a táskájában, hmm, mire való a net, máris elkezdi az angol nyelvtanulást. Megtanul angolul, ha addig él is. Érezte, ezért a lányért érdemes küzdenie, nem mindennapi lány, még nem tudja miben különleges, de rendkívüli belső kisugárzása van … nem mond le róla, nem és nem…

Dániel szavak után kutatott, s próbált mondatokat formálni belőlük. Hívni fogja majd a vízbe, ússzanak együtt, tehát kell a: gyere, víz, úszni, esetleg versenyezhetnének is. Mosolygott magában. Próbálta összerakni a mondatot, de nem ment, így hát eltökélte, hogy elgügyögi neki az angol szavakat, azután elismétel mindent magyarul. Nehogy azt higgye róla, hogy dadogós, hadd lássa, hogy tud ő értelmesen, és folyamatosan beszélni, csak nem angolul. Igen, így lesz jó! Ha nem tud mit mondani angolul, akkor magyarul beszél neki, kiönti a szívét … ha nem is érti, de a hang is sok mindenre képes, és tud közvetíteni.
Ismételgette a szavakat félhangon, amikor ugyanazokra a szavakra figyelt fel, csak éppen Dénes szájából hangzottak el. A haverja éppen vízbe invitálja a lányt. Megállt benne az ütő egy pillanatra, de a nemleges válaszra megkönnyebbült. Isabelle az asztalhoz ült, az ernyő alá, és olvasott.
Dániel tanult tovább, gyakorolta a szavakat. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy Isabelle a tengert fürkészi, hosszan bámul a messzeségbe. Akkor összeszedte a bátorságát, s felállva közeledett felé.
– Isabelle, come, water, swim! Van kedved úszni? Gyere, menjünk úszni, ha akarod, versenyezhetünk is, compete, compete, van kedved? Gyere! Come!
– Gye…re? Come! – szótagolta a lány.
– Yes, yes! – ismételgette örömmel Dániel – Gyere!
– Yes, let's go! – mondta a lány és nevetett.
Nagyokat úsztak együtt. Néha még beszélgettek is, mindenki a maga nyelvén. Nevettek. Aztán találtak a parton egy sima sziklát, s ott leültek pihenni. A lány mondott valamit, amit a fiú nem értett.
– I don't understand you. Nem értelek. Pedig nagyon szeretnélek megérteni, és megértetni magam. Szeretném, ha sétálnánk nagyokat, elmehetnénk a közeli városba, esetleg ott moziba, meg vacsorázhatnánk együtt, de mindezt nem tudom neked elmondani, csak a magam nyelvén, érted?
– Yes! Daniel…
– Ugye, nem hiszed rólam, hogy hülye vagyok, mert nem vagyok az, csak éppen angolul nem tudok. Németül beszélek ám, azt viszont te nem érted, de ne félj, megtanulok, gyorsan megtanulok angolul, ne félj semmit. Úgy szeretném tudni, mit csinálsz. Bizonyára tanulsz még, vajon milyen szakra jársz? Én úgy tippelem, hogy bölcsészhallgató vagy, vagy filozófiát hallgatsz… Én most végeztem, informatika szakon, 24 éves vagyok. Azt még meg tudnám kérdezni angolul, hogy hány éves vagy, de a nőktől nem illik ilyesmit kérdezni, pedig szeretném tudni. Remélem elmúltál már tizennyolc. Olyan szép vagy, csinos, üde, és csodálnivaló, mint egy szál mezei virág… – ebben a pillanatban az volt az érzése, mintha a lány összerezzent volna. Csak nem bántotta meg valamivel, aggódott Dániel, de hogyan is bánthatta volna, amikor nem ért az egészből semmit, nyugodott meg a fiú, s folytatta a gondolatmenetet.
– Nem tudok betelni a szépségeddel. Ha rád nézek, mintha a mező ártatlan, hajlongó kis virágait látnám, a szemedben is látom őket. Nagyon szép a szemed… Úristen, mennyit fecsegek, amiből te nem értesz semmit. Talán jobb is így … nem is tudom, mit mondanál, ha értenéd … majd egyszer, ha már beszélek angolul, elmondok mindent újra. Jó lesz?
– Joo lesz… Yes, very good! It's so good to hear your voice*.

Üldögéltek ott a sziklán, nézték a vizet, a végtelen kékséget, ami körülölelte őket, a röpködő sirályokat, a hófehér vitorlásokat, amik siklottak a vízen a távolban. Dániel a lány utolsó mondatát próbálta rögzíteni a fejében, mert nem értette, és meg akarta érteni. Majd megnézi a telefonján, nem szabad addig elfelejtenie. Olykor összeért a válluk. Elég közel ültek egymáshoz, mert nem volt túl széles az a sima szikla, éppen csak akkora, hogy elférjenek ketten egymás mellett.
Jó volt ott ülni. Néha egymásra néztek, találkozott a tekintetük, mosolyogtak. Dániel valójában többnyire a lányt nézte, csak néha-néha követte a szemével a lány tekintetét, s talán, ott a messze-ringó távoli kékségben találkozott a tekintetük újra, meg újra.
Dániel úgy érezte, mintha már időtlen idők óta ismernék egymást, összetartoznak. Jó volt érezni, hogy a lány ott ül mellette, betöltötte a lelkét ez a tudat, és szerette volna világgá kürtölni, azt amit érez, mert ilyent még sohasem érzett. Nem tudta mi az, amitől így szárnyal a lelke, nem tudta, mitől érzi magát ilyen végtelenül elégedettnek, boldognak, nem tudta, csak azt tudta, hogy még ilyet nem érzett soha, és nagyon-nagyon jó érzés volt.
Amikor estefelé, elindultak a szállásukra, Dániel még ott állt a parton és követte a lányt a tekintetével, addig, amíg el nem nyelte előle a hotel hatalmas kapuja. Akkor indult el két barátja után, s akkor jutott eszébe, hogy megkeresse a telefonján azt, amit a lány mondott neki ott a sziklán, a nagy monológja után. Kétségbeesve kutatott az emlékezetében, de már nem emlékezett a szavakra, nem jutott eszébe semmi.

*Jó hallgatni a hangodat