Bajadéra 12/6

Dániel koránkeléshez volt szokva, így másnap reggel is korán ébredt. Elment a piacra bevásárolni, meg a boltban is vett egyet s mást. Barátai még mélyen aludtak, amikor visszatért, így a konyhába vonult, s elkészítette a reggelijét. Tojást főzött, megfőzte mind a tízet, az úgy is jó, ha hideg, de a virsliből csak magának főzött.
Megreggelizett, aztán feltette a vizet a kávénak. Majd, miután elkészült, kiment az erkélyre és ott fogyasztotta el. Madarak csipogtak panaszosan a közeli fák lombjai között. Bizonyára fiókák voltak, és a szülők talán éppen reggeli után kutattak, a fiókák meg világgá kürtölték, hogy igenis éhesek, nem értették, miért várakoztatják őket oly sokáig.
Mosolygott, Virágra gondolt. Azt mondta tíz előtt nem indulhatnak, mert jó, ha addigra felébred, legfeljebb megreggelizik, mert tíz után már azt sem kaphat. Tehát várt, várt türelmesen, és a tegnap estére gondolt szüntelen.
Aztán a nap beszökött az erkélyre, majd teljes fényözönnel furakodott be minden repedésbe. Még csak kilenc óra volt, de már erősen tűzött. Mozgolódást észlelt bentről is.
– Kávé illatot érzek – dünnyögött Dénes.
– Rendben, kaptok kávét, de a reggelit magatoknak kell elkészítenetek, mert én már túl vagyok rajta… Ja, a tojást megfőztem, már csak virslit kell főznötök.
– Jóóóóó … csak hozd a kávét, addig nem látok ki a fejemből … a virsli meg jó lesz főzés nélkül is…
– Milyen hétalvók vagytok … na, egy-kettő, ki az ágyból, különben kávét sem kaptok. Meg különben is, meg kell beszélnünk valamit, csak józan fejeket akarok itt látni…
Karesz talpra szökkent, próbálta Dénest is jobb belátásra bírni, de mivel nem sikerült, hozott egy pohár vizet és nyakon öntötte.
– Melyiktek volt a tettes – ugrott talpra hirtelen, de rögtön meglátta Karesz kezében a poharat. Neki akart menni, de Dániel, mély, öblös hangja megállította.
– A hideg zuhany még csak most jön! Figyeljetek, holnap kiviszlek benneteket a pályaudvarra, vonattal kell hazamennetek, én szombatig maradok.
Hirtelen csend lett, aztán Dénes Dániel felé fordult, és rátámadt.
– Milyen barát vagy te, ha fontosabb egy jött-ment csaj, mint a barátaid?…
– Az a jött-ment csaj, nekem a legdrágább a világon, te meg olyan barát vagy, aki egy szót nem szólt hozzám egész héten, csak azért, mert sérti a hiúságod, hogy nem téged választott, hanem engem, csak akkor fitogtatod a barátságod, amikor neked van szükséged rá. Nézzél már tükörbe, jó? Egyébként elárulom, hogy Isabelle, nem Isabelle, hanem Virág, és magyar lány, úgyhogy, remélem tisztában vagy vele, hogy mindent értett, amit akkor mondtál…
– Rendben van Dani – szólalt meg Karesz – még ma este megvesszük a jegyet és nem is szükséges, hogy kivigyél bennünket, nincs ám a világ végén.
– Jól van, Karesz! Intézzétek a jegyet, aztán ha szükségetek van rám szóljatok, jó?
– Oké, Dani! – veregette hátba Karesz – Érezzétek jól magatokat!

Virágot reggel a telefon csörgése ébresztette. Dániel volt.
– Jó reggelt Virágszálam! Felébredtél, mikor jöhetek érted?
– Hány óra van? Jaj, elaludtam – nyöszörögte a lány – rohanok le reggelizni, aztán jöhetsz … olyan negyedóra múlva.
– Jól van, ott leszek a szálloda előtt … nem kell ám annyira rohannod, nem fogunk lekésni semmiről. Miénk az egész nap.

Dániel ott téblábolt már a szálloda előtt egy ideje, amikor negyed 11-kor megjelent Virág, strandtáskával, rövidnadrágban, könnyű kis lenge blúzban.
– Szólok, még mielőtt elfelejteném, hogy vacsorára a vendégem vagy, itt a szállodában.
– Hogy csináltad?
– Elintéztem a konyhafőnökkel … mivel nem ebédelek ma itt, átváltottam vacsorára, és két személyre kapok vacsorát … ugye, ügyi vagyok?
– Ezt eddig sem vontam kétségbe, egy percig sem.
– … és még valami, – majd kinyitotta a táskáját, és Dániel elé tartotta, hogy nézzen bele – az egyik doboz csokit beleöntöttem, úgy hogy, elkezdhetjük, mielőtt megolvad.
Dániel nem kérette magát, máris belenyúlt a táskába és kivett egyet a csokiból, kinyitotta a lány előtt az autó ajtaját.
– Parancsoljon kisasszony, indulhatunk?
– Kisasszony a nénikéd, mi viszont indulhatunk!

Útközben a lány bontogatta a csokit, egyet a fiú szájába tömött, egyet a magáéba, amíg el nem fogyott.
– Milyen kár, hogy most nem dobálhatlak meg a galacsinokkal. Hanem mondd, te hol tanultál meg ilyen jól németül? Hallottam az előbb, milyen frappánsul adtál útbaigazítást … csak azt ne mondd, hogy az iskolában.
– Hát azt nem is mondhatom, mert az igen kevés volt, amit az iskolában megtanítottak. Tudod, már gimis koromban, minden nyáron Bécsben dolgoztam, előbb mosogattam, aztán pincérkedtem, és a nyelvet is aránylag jól megtanultam. Van ott egy nagybácsim, hozzájuk mentem minden nyáron, aztán amikor már nagyobb voltam, besegítettem nekik az éteremben.
– Így már értem. De mi volt az, hogy nem akartál angolt tanulni? Emlékszel, ott mondtad a sziklán, amikor még engem angolnak hittél…
– Persze, hogy emlékszem … gimiben kellett második idegen nyelvet választani, és mindenki az angolra próbált rábeszélni, de nem volt kedvem, mert tudtam, hogy semmire sem megyek azzal, amit négy év alatt megtanulhatnék, hát inkább az olaszt választottam, mert abban reménykedtem, hogy csak ragad rám valami, és ha oda eljutok, talán fejleszthetem a nyelvtudásom. Azóta meg már azt a keveset is elfelejtettem, amit megtanultam. És te, hol tanultál meg angolul?
– Bármennyire különösen hangzik is, de itthon. No, nem az iskolában, bár gimis koromban le nyelvvizsgáztam … te, az is mekkora ökörség, a nyelvvizsga, mintha az azt jelentené, hogy tudom a nyelvet… Be is gőzöltem tőle, akkor vettem a kezembe a tanulást, egyedül… Leveleztem hasonló korú fiatalokkal a világ minden tájáról, meg olvastam, meg volt egy barátnőm, aki volt kinn Londonban, dolgozott egy évet, s akkor elé álltam, hogy beszéljünk angolul, és javítson ki mindig, ha valamit rosszul mondok. Nem engedtem, hogy magyarul szóljon hozzám … egy nyáron, két hónap alatt megtanultam … nem mondom, hogy tökéletes, de most már ki merem mondani, hogy beszélek angolul.
– Te nagyon okos lány vagy! Meg persze, nagyon szép is.
– Nem bámészkodni … tessék az utat figyelni. Jaj, nem szeretem ezeket a szerpentineket, mondd, te nem szédülsz.
– Nem. Miért, te szédülsz?
– Aha! Ha lehet, állj meg valahol, mert visszafordul a csoki.

Pulára érve, azt sem tudták, hol kezdjék a nézelődést.
– Javaslom, hogy menjünk vissza időben, kezdjük az amfiteátrummal, azt még a Római Birodalom hagyta ránk – javasolta Virág.
– Magam is arra gondoltam. Te, hogy is nevezik azt most, Pulai Aréna, ugye?
– Aha, nincs kedved egy kis történelem órát tartani, én ugyanis, nem vagyok túl jó történelemből.
– Én sem, annak ellenére, hogy történész akartam lenni. Tudod mikor? Talán még ovis koromban. Apám nagyon büszke volt rám, mert valamiért nagyon tisztelte a történészeket – csak úgy harsogott Dániel kacagása – nekem meg fogalmam sem volt arról, mi az … biztosan hallottam valahol, s éppen azért, mert nem értettem, azért hajtogattam, hogy az leszek … amikor végül az informatikát választottam, apám nagyot csalódott… Menjünk, veszünk jegyet és fejest ugrunk a történelembe.

Jó nagy fejest ugrottak, bár már kinn jártak a városban, még mindig azon ámultak, hogy ez az amfiteátrum a Római Birodalom öt legnagyobb arénája közé tartozik, sőt a Római Colosseumnál is nagyobb. Virágnak még mindig borzongás futkározott a hátán, hogy milyen kisded játékokat űztek itt az egykori nagyurak.
– Te jóóó ég! Mi mindenen ment keresztül ez a város, az évszázadok, évezredek alatt, elképesztő. A középkorban is állandó harcok dúltak, elfoglalták a keleti gótok, aztán a szlovákok, velenceiek, pisaiak, aztán Genova próbálta elfoglalni, végül az 1700 évek végén mégis Velenceiek Köztársasága lett.
– Viszont, 1810-es években, már az Osztrák Császárság bitorolta. Aztán az első világháború után Olasz Királyság lett, és túlnyomórészt olaszok lakták.
– Azután 1943-ban németek szállták meg, 45-ben foglalta el Tito a partizánjaival, akkor menekültek el innen az olaszok, Olaszországba. Elképesztő népvándorlás folyt itt. Ugye 46-ban 90 ezer lakosa volt a városnak, ebből olyan 65 százalék olasz, 30 százalék horvát, meg még voltak szlovének, bosnyákok, néhány százaléknyi. 48-ban viszont, a lakosság száma nem érte el a 20 ezret. Tízezrek menekültek akkor is. Hihetetlen, nem is értem, miért csodálkozunk ma, ha menekültek jönnek, akárhonnan, hiszen ez régen sem volt másként, ez egy örök körforgás.
– Látod, ma is tanultunk valamit. Nem is akármit. Történelem órákon soha nem jutottunk tovább a 40-es éveknél, ott is tulajdonképpen csak a második világháború kitöréséig. Csoda, hogy csapnivaló a történelemtudásunk. Én most hallottam életemben először azt, hogy 54-ben véglegesítették a határokat és Jugoszlávia kapta meg Pulát, meg az egész isztriai félszigetet. Ez történt 54-ben, aztán 91-ben meg Horvátország része lett, egy újabb háború, egy újabb népvándorlás kellett hozzá. Ez nagyon szomorú, mindig jön valaki, aki valamit visszakövetel, vagy éppen csak megkíván egy területet és elfoglalja… Ennek tényleg sosem lesz vége?… Jól mondod, örök körforgás…
– Örülök, hogy megnéztük ezt a filmet, igaz, hogy végtelenül elkeserített… de talán így könnyebb megismerni a történelmet, ha nem világi dolgokról van szó, hanem csak egy város történelme tárul elénk, mennyivel könnyebb felfogni, így aztán már ki lehet vetíteni az egész világra, könnyebben értjük azt is, ami napjainkban történik nálunk, meg a világban is. Mindjárt világosabban látjuk, hogy nem szabad hátat fordítani a menekülőknek, az üldözötteknek, hiszen csak helyet keresnek maguknak a világban… Te olvastad-e Remarque: Szeresd felebarátodat című könyvét? Az író, néhány ember életén keresztül mutatja meg, hogy milyen az, amikor az ember kirekesztett, üldözött, nem kell sehol és senkinek… Én azt végig bőgtem … de most is szorongatja a torkomat valami…
Dániel magához húzta a lányt, átölelte, s így álltak percekig némán.