1.
Kétszáz év! Sok vagy kevés?
Azóta felnőtt néhány nemzedék.
Családunkban éppen hét.
Most elmondom röpke történetét.
Kétezer négytől visszafelé forog a kerék.
Egy szomorú találkozás indította kezdetét.
Kétezer három őszén, Mihály bátyánk temetésén.
Álltunk a sírnál, valamire várván.
Halk szellő szárnyán érkezett,
S megérintett bennünket a szeretet.
Fáradt volt, a vállunkon megpihent.
Kísért minket sokáig, egész hazáig.
A haza, épp öcsém otthonában volt.
Temetés után a család és
Két unokatestvér, ott landolt.
Ettünk, közben beszélgettünk.
Észre sem vettük, hogy a szellő szárnyán érkezett
Szeretet, szívünkben viharrá kerekedett.
A viharos szél, dúlta lelkünkben a vágyat.
Pityu öcsénk szólt: tenni kéne valami másat!
Össze kéne jönnünk valami meghitt helyen,
Hogy minden unokatestvér ott legyen,
Hogy beszélgessünk vidáman,
Ne csak temetésen bánatban.
Lássuk egymást vidámnak, szépnek,
Hiába futottak el felettünk az évek,
Idézzük fel a gyerekkori emléket!
2.
Hát, Pityu öcsém kössd fel a gatyádat,
Ha össze akarod szedni a családot,
Mert hidd el nem kis dolog,
A világ minden tájáról
Egybegyűjteni ekkora csapatot.
( Mondta Feri)
De ígérem, segítek, ha akarod!
Kétszáz évhez képest egy pillanat.
Két hó elteltével, együtt volt a csapat.
Találkoztunk!
Családunkkal együtt, tán ötvenen voltunk.
Ilyet ritkán él meg más,
Nem minden napi találkozás!
Feri és Pityu szíve lelke benne,
S hogy ott álltunk, az ünnepélyes csendbe,
Halk zeneszó mellett, égett tizenöt szál gyertya.
Velünk voltak az égiek, a Jóisten így akarta.
Szempillánkon, egy-egy könnycsepp csillogott,
Tanúi voltak az égen a csillagok.
Majd jött a folytatás, szép volt és csodás!
Jucival és Erzsivel, telefonos csacsogás.
Ebben volt némi pikantéria,
Hisz messze van USA, Ausztrália.
De a technika közénk varázsolta.
Így volt kerek, és megható számunkra,
Méltó bevezetés, első találkozás,
Vidám beszélgetés, nótázás, kacagás.
Szóba kerültek gyerekkori dolgok,
Szülők, nagyszülők, mondtuk,
Mit szívünk, lelkünk hordott.
Mindenki boldog volt.
3.
E találkozás indította el,
Melyből lett óriás siker.
Mert itt nem állt meg a történet,
Hisz nem haladtunk vissza, csak száz évet!
A találkozás fokozta a viharos szelet,
Mely a messze múltból érkezett,
Hozta az ősi szeretetet.
Kétszáz évnél is több mi küldte,
Ez a múlt üzenete.
Rég feledésbemerült ősök kiáltottak felénk.
Ne hagyjátok, hogy a múlt,
Sűrű köddé préselje az Albertok nevét!
Érzékeny fülekre talált a hang,
S a fülön át az agyba, ott mélyen megtapadva,
Újabb tettre készen,
Elindult Ferenc merészen,
Vissza a múltba,
Az utat édesanyja mutatta.
A kemény munka, kezdetét vette,
Hosszú út állt előtte,
Nem a szomszédban van Fényeslitke.
A ködös, nyirkos őszi nap,
Hűen testesíté meg, mire az ősi hang utalt.
De ő csak ment a ködben,
Nincs akadály előtte, hisz kutat!
Honnan jön a hang? Mely kérve-kéri
És reméli, hogy megtalálja.
A cél egyre közelebb!
Ezt érzi Ferenc izgalmába.
4.
Tekintete tétova, hangja szinte remeg.
Itt senkit sem ismerek!
A Református Templomba mégis,
Magabiztosan bemegy.
Hosszú lapozgatás keresgélés után,
A kétszáz éves múltra rátalál.
Hogy mit érzett, azt csak sejtem,
Csörgött a telefon, felvettem.
Emlékezetemben, tán ez volt a legmeghatóbb!
Öcsém fülembe egy „dalt dalolt”,
Mert fülemnek „lágy zene” volt hallani
Öcsém hangját, Mikor mondta:
„Az Ősökre rátalált!”
Ettől kezdve, oszlott a köd,
Bár az őszre tél jött,
De a nap sugara átjárta.
Tavaszra Elkészült a családfa,
Mely fényt hozott a régi a régi homályra.
A nyár, az öröm és vidámság jegyében zajlott,
Az Albert találkozón, csak kacagás hangzott.
A tréfa és kacagás közepette,
Feri az újabb művét, elővette.
A mű, nem volt más, mint
„Ős hazánk” bemutató filmje.
Az ajánlás, mit hozzá írt,
Könnyeket csalt szemünkbe.
Oly megható! Már miénk is Fényeslitke!
5.
Újra köztünk vannak az ősök!
Szinte természetes, hisz Albertok ők is.
Mindnek Köztünk a helye,
Körmendtől nem messze,
Az Albertok birtokán,
Albert napokon ott legyen, mindahány!
Az Albert találkozó, már tradíció,
Ez már évről-évre, így való!
(Most hálámul fogadd e serleget
Amiért kerested, s az őseink' meglelted)
Míg a világ-világ, így is lesz!
Míg a környéken Albert lesz.
S ha a Jóisten is úgy akarja,
Mindig lesz Albertfajta.
„FIATALOK”! Raja, rajta!
Kétszáz év! Sok vagy kevés?
Már indulunk a jövő felé.
De a jelen még sokra képes!
Új gondolat tettre késztet.
Litkén, augusztusban a filmbemutató!
Addig még, egy nagy tett lenne jó!
Egy dédelgetett gondolat,
Mely kettőnket foglalkoztat.
Külön-külön, egyikünk se mondja.
Míg én gondolom, Feri már csinálja.
És én csak ámulok-bámulok, mikor hallok róla.
Nagy titokban, készül a kopjafa.
Készül, az ősök emlékére.
Ismeretünk szerint most kétszáz éve,
Albert András Ősapánk őrökre elment,
S vigyázza faját, őrzi odafent.
6.
A szívem egyre hevesebben vert,
Mert éreztem, öcsém ismét nagyot tett.
De az idő szorít! Még nincs végkifejlett!
Az örökhely, azért meglett.
A fényeslitkei temetőben jobbra,
Az út mellett, szemben vele a kápolna,
Áll a végső örök emlék, Két kopjafa.
Augusztusban történt, a litkei napokon.
Méltósággal, ahogy teszik a nagyok.
A még csak jelfára, kötöttünk Nemzetiszínű szalagot.
Külön-külön, minden élő unokatestvér és családja
Nevével ellátva!
A litkei temető ékes pontjába!
Itt őrzi örökké az Albertok emlékét.
Őrizzük, ápoljuk, a jelen dicsőségét!
Hisz a két kopjafa az ősök emlékére,
Hogy elkészült, a jelen dicsősége!
Pityu fia, Pisti, önként vállalta,
Hogy a kopjafát, ő, hagy faraghassa!
Húga: a csodás Klárika,
S unokatestvérük: a kis Jancsika.
Remek gyerekek, ezt bizton állítom,
Nem hagyták abba félúton.
Kifaragták a fát, az álmok álmát.
Hogyan tették, nem tudom, de ahogy illett,
A kopjafa, épp időben készlett.
Dicséret érte néktek!
És mind azoknak, kik rajta dolgoztak.
Szép lett!
A fa, mely egyszer élő része volt a létnek,
Most csodás emlékművé lett,
Az ügyes kezek nyomán.
Az Albertok emlékét őrzi már,
Majd hosszú évek során!
7.
Soha nem késő!
Ezt bizonyítja,
Mert hat Albert fiú útra kelt.
Elindult immár, a régi úton,
Ismerősen, túl a túlon.
Nem nagy ködben, napsütésben.
Elégedetten, boldogan és derűsen,
Hogy befejezzék, elkezdett dolgukat.
Dolgoztak együtt jó sokat!
Halottak napjára, kétszáz év múlva,
Helyén állt a kopjafa!
A hat fiú emeltek emléket, azokért,
Kik látástól vakulásig dolgoztak azért,
Hogy éljenek!
Kiknek nem volt pénzük arra,
Hogy sírjukat márványkő takarja,
Mely létük, voltát igazolja, jelennek s jövőnek.
Eddig, nem futotta senkinek!
Soha nem késő! Most volt lehetőség.
Kamatozott az örökölt szorgalom bére!
A gének megdolgoztak érte!
A szeretet, az összetartás
Gyümölcse beérett végre.
Áll Fényeslitkén az ősök emléke!
Újra találkoztunk, egy évet mögöttünk hagyva.
Kétszáz év most létünk ajándéka!
Mert többnek ajándék, mint aki dolgozott,
És én nékik, ezért igen hálás vagyok.
8.
Köszönetet mondok, mindenki nevébe.
Azoknak, kik a bőség kosarát megrakták tetézve.
Mert ez bőségkosár, nekem ezt higgyétek,
Ami boldoggá tesz, az a lelki étek!
E gondolattal indulunk előre.
Újult erővel büszkén a jövőbe.
Bízzunk az utódokban, És a Jóistenben,
Hogy ezután is így lesz örökkön örökre.
Kinek módja lesz rá, gondol az ősökre.
S ha teheti, gondoskodik róla,
Hogy ami már megvan, nem vész múlandóba,
Mert az, maradandó, ami ápolva van!
Ezt mondják, még rajtamkívül sokan
Kétszáz év sok vagy kevés?
Hiányzik e, ami elvész?
Ha, hagyod veszni, nem lesz soha,
Családodnak, büszke négyszáz éves múltja!
Pécs: 2005. 01. 20.