Kiskarácsony

A karácsony nem tartozik a kedvenc ünnepeim közé. Hogy miért? Mert számomra elvesztette azt, amit valójában jelentenie kellene. Ám ez nem jelenti azt, hogy a karácsony nem eseménydús a családunkban. Visszagondolva erre a 24-ei napra ez sem történt máshogy.
Idén a Szent este vasárnapra esett, amit egy szombati készülődés-rendrakás előzött meg, de mire volt jó? Mint ez kiderült semmire. Na de ne ugorjunk előre, csak szép sorjában. A fánk-ne felejtsük el az ünnep jelképe- egy rémálom volt, ezt a 3fős családunk minden tagja megerősítheti.
Minden akkor kezdődött, mikor hajnali fél 9- kor éktelen kopácsolásra riadok fel. Mi a fene történik? Egyes ütéseket anyázás, sikoly vagy hatalmas nevetés kísér. Ebben az időpontban még nem éreztem kész magam az ünnepre, ezért a fejemen a takaróval, két párnával valamint hónom alatt Teddy-vel (a macimmal) újra az álom kies ösvényeire lépek. Tizenkettőkor riadok fel újra egy Boldog Karácsonyt! SMS-re…Aha, neked is. Nem is látok még rendesen, miért zaklat mindenki engem ezzel a közönségszolgálatú hirdetéssel?
Úgy döntök, hogy kimasírozok a konyhába, meginni egy kávét és enni valami ’’ünnepifogás” menteset. Ám az előszobáig jutok csak, amikor hihetetlen látvány terül a szemem elé: a hugom épp bal kezével próbálja felvenni a telefonját ami cirka 10centivel van távolabb tőle, eközben jobb kezecskéjével a fát tartja, míg anyu fa mellett térdel.
– Azt hittem a bálványimádásban már nem hiszünk. – ez hagyja el a számat, a jó reggelt!- helyett. Hát nem bájos?
– Hahaha, valaki nagyon vicces ma délben- néz fel kicsit mogorván a szülőanyám.
– Inkább segíts!- így a bűvészkedő hugom.
– Várj, mindjárt felöltözöm!
Sikerült magamra öltenem egy „fenyőálló” cuccot. A szobámból kifelé menet átesek 2széken és majdnem a fán is. A kis lökés következtében a fa a hugomon köt ki.
– VVíííííí- így a hugom.
– Hopsz, bocsi- nyögöm ki két nevetőgörcs között.
– Segíts már, te állat!- egy baj van csak: nem bírok megmozdulni a nevetéstől.
– Oké, jövök már.
Sikerül leemelnünk a szerencsétlenről a fát. Mint utóbb kiderül már kb.10-szer landolt valamelyikükön ez a hülye fa. Új haditervet kell kieszelnünk, mivel a fa minduntalan Keljfel Jancsinak képzeli magát és el akar dőlni. Mivel én még nem vagyok tele harci sebekkel én tartom a fát míg anyu kitámasztja.
– A rohadt anyád, te idióta fa. Beleállt a kezembe…- Hmm ünnepi hangulat, éljen!
– Fordítsd már el, az Istenit neki!
– Emeld meg, mert nem fér alá ez az izé. -konkrét és meggyőző. Ez az én anyám.
– Emelem én, de nem jön!
Új haditerv: Én székre állok és felemelem, míg a hugom alulról tolja és mindeközben anyu stabilizálja. Egyszerűen hangzik? Hát nem az. Mivel a fa ellened van, egy érintés következtében kb.10 000pici zöld tüske áll a kezedbe, fincsi nem? Hát nem.
Sikerült alátuszkolnunk az asztalt, amin a fa áll. Büszkén tekintek fel a fára, mikor is egy sikoly szakítja félbe az örömömet.
– VVíííííí, dőőőőlll!!!
Mire látnám, hogy mi is dől, már rajtam is van. Remek, pont így képzeltem el a karácsonyi fadíszítést: egy 180centi magas fa alatt fekve misszionárius pózba, kicsi gömbökkel a vesémben. Persze a család többi tagja fetreng, engem is csak a légzőszerveimbe ill. az arcomba fúródó ágak sokasága és egy nehéz fa akadályoz meg a nevetésben.
Végre leszedik rólam, és újra rájövök, hogy jobb levegőt venni fenyőtűk nélkül. A hugommal elkezdenénk visszarakosgatni a díszeket, de anyu remek ötletének hála(forgassuk el a fát, hátha úgy a fal felé dől, ami megállítja és stabilizálja)a fa újra a nyakamban köt ki. Kezdem kicsit unni a karácsonyt és még csak 1órája vagyok talpon. Hála azonban 2erős madzagnak immár a fa van kiszolgáltatva nekünk. Kikötözve áll előttünk, de még így is bosszút áll: a díszek nagy része azon az oldalán volt, amit hátra forgattunk, de mivel mindenki kezdi már unni, hogy egy fa feküdjön rajta hagyjuk úgy ahogy van. Széttekintünk a lakásban: fenyőtű borít mindent, szerszámok a lakás különböző pontjaiban és az ebéd alapanyagai mutatnak nyugodt csendéletet a konyhapulton. A padlón a fenyőtű mellett díszek sivár maradványai és még egy-két a harcnak áldozatul esett tárgy osztozik. Hát ezért takarítottam én tegnap egész délután?
Ezek után, még van egy vacsi meghívásunk a nagyiéktól, ahol persze enni is kötelező. Kinek van kedve egy karácsonyfától zsúfolt napon még jópofizni is? Persze nem így kellene nézni a dolgot, de a fa lefárasztott minket. A menü, mint általában ilyenkor harmincegynéhány fogásból áll, aminek 3-adát sem tudom végigkóstolni; és persze blázolni is csak a folyosóra surranva lehet. A családunk bámulatosan állja a sarat, beszélget, nevetgél és rendkívül jól titkolja, hogy elküldené postán, dobozolva az egész karácsonyt vissza a feladónak. A családi kajálás után hívunk egy taxit, aki nem is akar megvágni és még kellemes ünnepeket is kíván. Nahát ilyen is van még!
De még nincs vége a napnak! A nagyim adott egy ötletet. Éjféli mise. Igazából nem tartom magam hithű katolikusnak, de ez érdekel. A templom nincs messze, és nem kis csodálkozásomra tele van. Csordultig. És mégis mindenki mosolyog. Itt, ebben a kis templomban érzem azt, hogy nem felesleges a karácsony és hogy a mai rohangálós életünk mellett is szükségünk van rá. Ez a nap az egyetlen, amikor, ha véletlenül meglöksz egy embert nem azt hallod vissza, hogy hogyan és hova menj, hanem hogy semmi baj és hogy boldog karácsonyt.
Ebben az érzésben átszellemülve, már máshogy nézek a kicsit labilis és csúnyácska fánkra, mert olyan, mint az emberek: nem tökéletesek, de egy napra mégis csak szépek lesznek, csak a fával ellentétben mi belül változunk ünnepivé. Boldog karácsonyt!