Nézd, hogy megöregedett az a fa
amely alatt mi kéz a kézben üldögéltünk
s bámultuk a fényes csillagokat
holdmentes őszi éjen, s áhítva fürkésztük,
megpillantjuk-e az Andromedát!
Emlékszel? Azóta sok-sok évet megéltünk,
még hallható a csillagszerenád
és lelkünkben töretlenül lobog a fényünk.
Emlékszel, mikor álltunk a parton,
s a szél vad vihart kavart, s zizegett a nádas,
fodrokat festett, s fújta a lantot,
odabújtam hozzád, s kerestem forró szádat?
Tüll szoknyámmal szél játszott dallamot,
szél fésülte hajunkat, korbácsolt vad vágyat
s fény felé fújta a pézsmaillatot,
s vetett nekünk bársonyos, puha avar- ágyat?
Hallottuk, hogy csobogott a patak,
denevér suhant át a derűs patak felett.
Fejünkben gondolatok száguldtak,
kéjes tekintettől szívünk vadul lüktetett,
igézve szálltunk buja csókokkal,
mint a varázsos csillagok, torkunk berekedt.
Látod, hiába hullt az őszi levél
csillagszerenád még hallható volt, bár könnyezett.