Égig érő árnyak – Angyalszárnyak IX

Most újra belépek gyermeki énemmel az Árvaház kapuján, átélni azokat az éveket. Nehéz szétválasztani az árnyéktól a fényt, nem is lehet. Hiába akarom az árnyékot megvilágítani, az örökké árnyék marad.
Ilka néni vitt el a református árvaházba. A nagytiszteletű pap már megbeszélte a vezető diakonissza testvérrel, hogy visznek. Csodálkozással figyeltem a hosszú szürke ruhában sürgölődő testvéreket, fejükön a szürke fityula eltakarta a hajukat. Azóta nem szeretem a szürke színt. Vasárnap sokkal színesebbnek, szépnek láttam őket, feketében, fehér fityulában.
Az első vacsorám meglepő volt. Hosszú asztalnál két oldalt mi gyerekek, a fő helyen Zsuzsanna testvér ült. Az asztal végében még hat diakonissza foglalt helyet. Nagy kék zománcos csészében kiosztották mindenkinek a tejet, gyakrabban kávét, kakaót. A csésze aljára ülepedett sűrű masszát – ami, mint a gipsz olyan volt – felkeverve sem tudtam meginni. Ez nem volt igazi tej, porból készült, melyeket zsákokban tároltak a kamrában. A másik étel, amit nem tudtam megenni az a zabpehely volt, ragadt a számban, mint Juliska néni gombóca. Ilyenkor attól féltem, hogy megfulladok. Ezeken kívül mindent megettem válogatás nélkül. Jó étvágyam volt és sokat ettem, de nem látszott rajtam, sovány voltam és sápadt. Az orvos levegőváltozást javasolt, így kerültem egy egész téli hónapra mátraházai református üdülőbe. Nem kellett iskolába sem menni, később bepótoltam a hiányzó ismereteket. Nagyon jól éreztem magam, egy kicsit felszabadultan, egy kicsit vidámabban teltek a napok. Sokat sétáltunk az erdőben, a nagy hóban hógolyóztunk, játszottunk. Délután pihenés, azután mentünk gallyakat szedegetni. Cserépkályha fűtötte be az ebédlőt, kellett is a sok fa, mert hidegek voltak a nappalok is, nem csak az éjszakák.

*

Aki félárva volt, azt nyáron hazavitték, akinek nem volt senkije, az maradt. Ilyenkor minden héten egy öreg nénike jelent meg fekete ruhában, mint egy fekete madárka. Kint ült az udvaron, bevilágított szomorú szemébe kíváncsian a Nap, hogy mit keres itt. Én sem értettem. A mogyoróbokorból lesve megláttam, hogy egy kis papírzacskót osztogat a többieknek, benne pár szem cukorka, keksz. Figyeltem sóváran. Amikor észrevett, csontos kis ujjával magához intett. Elmondtam neki, hogy nekem sincs senkim. Megígérte, hogy a következő vasárnap nekem is hoz egy kis ajándékot. De nem volt következő, soha többé. Képzeletemben elrepült az ajándékaival, mint az a fekete madár, aki a mogyoróbokorról figyelt bennünket.
Csak iskoláskorúak voltak az árvaházban, hat éves kortól tizenöt éves korig. Nehezen viseltem a gyerekek hízelgő tülekedését. Például a ruhákért szinte közelharc folyt, hogy kié legyen a szebb. Nem volt egyenruhánk. Valószínűleg jó emberek adományával volt tele a szekrény. A szombati fürdés után Erzsébet testvér az ágyakra tette mindenkinek a tisztaruhát. Akik kuncsorogtak nála, meg is kapták a legszebb ruhákat. Én azt vettem fel minden alkalomkor, amit az ágyamra tett. Így történt egy tavasziasan meleg reggelen is, amikor felvonulásra készülődtünk április negyedikén. Mindenki fehér blúzt és sötétkék szoknyát kapott, azt vette fel, csak nekem jutott barna. Már a kapuban zajosan sorakoztunk, amikor Zsuzsanna testvér a pelerin alatt valamit szorongatva felém fordult. Szikrázva kérdezte, hogy miért van rajtam barna szoknya. Meg sem várta a válaszomat, hozzám vágott egy sötétkéket, hogy azonnal vegyem fel. Nem hinném, hogy ez az én bűnöm lett volna, de attól kezdve, meg lettem bélyegezve, hogy konok, engedetlen gyermek vagyok. Ha nem kértem alázatosan valamit, pálca járt érte. Nagyon tudott csípni az a fehér bot, ha a tenyeremben táncolt, vagy a lábam szárán, amikor nem térdeltem le bocsánatot kérni. Képtelen voltam erre a módszerre megnyílni. A mindennapi ima közben éreztem csak Isten jelenlétét, neki nyíltam, mint kaktuszvirága a tüskék között.

*

Külön fejezetet érdemel emlékeim között a Karácsony. Hiába keresem, kutatom ennyi év után a fát, gyönyörűen csillogó díszeit, ahol megláthatnám magam, nincs sehol.
A református árvaház puritán egyszerűségében nevelő diakonissza testvérek szürke ruhái suhogtak. Nem tudom színessé varázsolni ennyi év után sem a múlt emlékeit. A karácsonyfa elérhetetlen ajándékát magába zárta a sötét sarok, ahol a fa állt. Az imák között fel – felcsillant a remény fantáziám világából. Képzeletem sóvárgása elhozta nekem a lehetetlent is. A hóesésben ott volt a zsoltárok felszabadult öröme. Hallgattam a melódiát, ami már ott bukdácsolt az olvadt hó sarában, mint a labda, ahogy vidáman pattog. Az Istentől nekem ekkor a képzelet volt a legnagyobb ajándék. Erősen hittem, mindent elhittem gyermeki áhítattal.
Nem emlékszem, Szenteste az imádságok után, honnan került elő az ajándék és mi volt az, arra viszont élesen emlékszem, hogy Zsuzsanna testvérnek kézcsókkal kellett azt megköszönni. Nem lett volna semmi baj, ha elégedett lett volna egy köszönömmel, de megrémített csúnya ráncos keze. Szeretet nélküli szemében, nem is tudom hány év szürkesége homályosodott. Biztos voltam benne, hogy ő nem is volt gyerek, pedig sokszor mondogatta. Megállt a levegőben a szándék. Minden erőmet összeszedtem, de nem tudtam az ajándékért sem azt a csókot rálehelni a kezére. Csókom nem is volt, senkitől nem kaptam, így hát nem is osztogattam. Tudtam, hogy makacs, önfejű gyereknek tart. Azt azért nem gondoltam, hogy ezért pálca jár, az a negyven centiméteres bot, ami a tenyeremben végezte kegyetlen táncát. Mi volt abban a kis csomagban nem tudom, akkor nem is érdekelt. A többiek boldogan bontogatták a kézcsókért kapott ajándékaikat.

Folytatás köv.