Égig érő árnyak – Angyalszárnyak XIII.

Volt egy Erdélyből származó szaktanárom is a drága jó Laci bácsi, mert őt csak így hívtuk, reá egyáltalán nem illett az elvtárs megszólítás. Egy héten egyszer behozta a hegedűjét.
A Pacsirtát, úgy játszotta, hogy gyönyörűségtől hullottak a könnyeim, nem csak nekem. Ebben a miliőben úgy éreztem, hogy a tantermet elárasztja valami földöntúli boldogság. Az ő különös madarai repkednek körülöttünk, melyeket kicsalogatott a hegedűjéből.
Most szót kell ejtenem az elvtársakról, különösen az egyikről, akinek már a nevét is elfelejtettem. Ő volt az iskolai párttitkár, igazgatóhelyettes. Az utolsó évben, üzem-szervezést tanított, ami érettségi tantárgy is volt. Túlzás azt mondani, hogy tanított. Felolvasta a tankönyvből, de úgy dadogta el a sorokat, hogy rossz volt hallgatni. Úgy éreztem, hogy ott koppannak az olajos padlón a szavak, feketén gurulnak szerte széjjel, nincs aki felszedje. Talán olvasni sem tudott. Az nem lehet – gondoltuk, – hogy az elemi iskolából került ide, már úgy ötven évesen. Több sem kellett nekem, újból a padalatti szórakozást részesítettem előnyben. Több regényt is kiolvastam az órái alatt.
Lett ennek böjtje az érettségin. Megkaptuk a tételeket. Fogalmunk sem volt mi tartozik a kérdések alá. Mindegyik tétel úgy nézett ki, mintha kínaiul lett volna megírva. Megoldottam a helyzetet azzal, hogy megtanultam az első öt tételt, gondoltam, ha szerencsém van, akkor ebből húzok ki, ha nem, ezeket fogom elmondani.
Így is történt, hiába próbáltak rávezetni a kapott tétel lényegére, én csak azt mondtam, amit tudtam. Nagy szerencsémre nem kellett pótérettségire mennem, izgalmamban felmerült bennem, de megúsztam az újabb vizsgát.
A másik elvtárs, a magyar-történelem szakos Kiss Antal volt. Szerettem ezeket a tantárgyakat, helyesírásból megyei versenyig jutottam. Központozási hibáim miatt nem mehettem az országos versenyre, kicsit bántott, de hamar túltettem magamat rajta. Érdektelenül magyarázott, a vázlat volt neki a fontos. Ahogy figyelni próbáltam rá, elképzeltem egy nagy vaskalapot vagy egy éjjeliedényt a fejére. Ahogyan a nevetéstől pukkadoztam, rám nézett csodálkozó vizenyős szemeivel és felszólított, hogy folytassam. De mit? Én írjam fel talán a táblára a vázlatot? Ehhez ő értett igazán. Szorosan járt kelt a szabályok között, fel nem rúgott volna egyetlen egyet sem.
Egyik órán szinte nekem magyarázott, így nem hódolhattam az olvasás szenvedélyének. Következő órán felhívott felelni, majdnem szóról szóra elmondtam, amit ő előzően magyarázott. Kettessel ültetett le. Az osztálynak nagy volt igazságérzete, hangos zúgással jelezte nemtetszését. Erre kérdezett tőlem valamit, amiről fogalmam sem volt. Mondtam is, hogy erről nem volt szó. – Szó az nem volt, de a könyvben benne volt – mondta. – Itt látszik, hogy a kezébe se vette. Azzal ültetett le, hogy az eszem nem jogosít fel arra, hogy ne tanuljak, kitűnő lehetnék, ha csak egy kicsit is tanulnék.
Nagyon jól ismert, mert a kollégiumban is felügyelt, látta, hogy mindennel foglalkozom csak a tanulással nem. Kötelező olvasmányok is voltak, de az a szó, hogy kötelező, elriasztott az olvasásától. Így történt, hogy azt a szépséges történetet sem olvastam el Jókai Mórtól, a Kőszívű ember fiai című regényt. Gyerekkoromban pedig majdnem mindent olvastam Jókaitól, ami a kezembe került.
Kaptam is egy hatalmas egyest, bevallva, hogy nem olvastam el. Azután történt, hogy dolgozatot is íratott belőle, még akkor sem olvastam, az is egyes lett. Úgy éreztem most már itt az ideje, hogy kezembe vegyem a könyvet, amit azután alig tudtam letenni. Szerencsémre ezt húztam ki a tételek közül az érettségin.

*

Volt egy titkos vágyam. Még Pesten történt, hogy a Nemzeti Színházba jelentkeztem a barátnőmmel statisztának. Abban az időben harminc forintot fizettek egy estére, kicsi kis szerep, egy két szó, és lett volna pénzünk. Ez nagyon nagy pénz volt akkoriban, háromhatvanas kenyér, ötvenfilléres kifli, fagyi és krémes, amit annyira szerettem volna megkóstolni.
Elszántságunk nagy volt, bátorságunk alig. Többször is elmentünk a Nemzeti elé, olvasgattuk a szereposztást, tanakodtunk, hogy kivel is beszéljünk szándékunkról. Nagy nevek voltak elől, Major Tamás, Gombos Kati. Miért is nem nekik szóltunk nem is tudom. Délelőtti próba volt a színházban, úgy lógtunk el az iskolából. A hátsó bejáratnál a ruhatáros nénitől érdeklődtünk egy teljesen ismeretlen színészről, akit a műsoros plakát legaljáról választottunk ki. Mondta a néni, hogy várjunk, mindjárt vége a próbának és szól neki. Mint a nyárfalevél úgy remegtünk. Kezdtek szállingózni a színészek, Gombos Kati odalépett hozzám és azt kérdezte, hogy – Te is színésznő szeretnél lenni, kislány? Elpirultam és csendesen igennel válaszoltam, egyenlőre csak statiszta, de az nagyon. Na, akkor kellett volna azt kérni tőle, amit attól az ismeretlentől, aki adott egy lakáscímet, hogy keressük fel. Éreztük, hogy valami nem stimmel. Mikor a kollégiumba betérve elmondtuk a többi lányoknak, hogy, s mint történtek a dolgok, ők tudták, hogy a lakására hívott, nincs minden rendben. Rögtön kitalálták, hogy a színésznők rossz életűek. – Ti is olyanok akartok lenni? Hevesen tiltakoztunk, pedig akkor még azt sem tudtuk, hogy milyenek is azok a rossz lányok.

*

Pesten és itt is minden iskolai rendezvényen verset mondtam, szerepet vállaltam. A meghívók plakátjait én rajzoltam, igaz ezeket mindig képeslapokról másoltam. Amit fejből rajzoltam, azok jól sikerült karikatúrák voltak. Az órákon tanárokat, diákokat rajzoltam, nem mutattam meg senkinek, magamat szórakoztattam velük. Később is szerettem értekezleteken vagy hasonló helyeken felszólaló előadót karikírozni. Jó játéknak éreztem.

*

E kis kitérő után menjünk vissza az iskolába, a kollégiumba.
A monori nagytiszteletes Fónyad Dezső gyűjtött nekem ruhákat, és egy kis pénzt is küldött esetleges apró kiadásokra. Nyíregyházán sok középiskola működött, Tanítóképző vagy Közgazdasági iskola, mindegyikkel jó kapcsolatban voltunk. Látogattuk egymás rendezvényeit és a bálokat, melyek kitűnő alkalmak voltak az ismerkedésre. Szerettem a társaságot, szerettem táncolni, de nem voltam még igazából szerelmes.
Nem éreztem azt, hogy beleesnék a csillagok közé és ott égnék el, azt hittem az lenne az igazi.
Ruháim nagyon szegényes, kissé kopottas voltuk miatt nem mertem el menni egy randevúra sem. Szegényes világ volt akkoriban, a legtöbb lánynak nem is volt sok, sem rendes, sem szép ruhája. Az összetartás viszont remekül működött. Egy-egy randevúra összeadták a legjobb darabokat, már akinek volt, és így csinosan lehetett megjelenni a randevún. Előfordult, hogy nekem is szükségem volt azokra a randevús darabokra, csak a fiú akkor nem jött el, később meg én nem. Nem akartam más ruhájában feszengeni, más tollával ékeskedni.

Folytatás köv.