A meglepetés

Már harmadik hete havazott, fehérbe borult a táj, a fenyők méltóságteljesen álltak puha ruhájukban, a háztetők eredeti színük helyett egyre világosabbá válva tűrték a rájuk hulló pelyheket. Az úttest és a járda szinte teljesen eltűnt, csupán egy-egy lábnyom jelezte, hogy elhaladt arra valaki. A tetőtéri ablakot vastagon belepte az égből lassan aláhulló fehér csoda, ezért nappal is világításra volt szükség, ha nagymama valamiért felballagott a fájós lábával. Ilyenkor minden megváltozik egy kicsit. Az utcai zajok tompábbá válnak, az autók észrevétlenül suhannak el a fehérségben, fák, állatok, emberek eggyé olvadnak környezetükkel, nincs lent és fent, megszűnik a jobbra és balra, csak a lágy égi áldás kering a világot bűvkörébe vonva. Vidám gyerekzsivaj törte meg a csöndet, néhány kisfiú és kislány szaladt visongva, hógolyók puffantak hol valamelyikük hátán, hol a szomszédos épületeken. Igazi csatát vívtak egymás ellen, ami később birkózásba csapott át.

Bálint irigykedve nézte őket a függöny mögül, szeretett volna velük lenni, együtt hemperegni, bukfencezni, alámerülni a tél örömeiben, majd átázva, dideregve hazamenni, és nagymama forró teáját szürcsölni. Vagy ha legalább elsétálhatna a kisboltig, közben mélyeket szippanthatna a hideg levegőből, kezét végighúzná a kerítéseken, visszaugatna az acsarkodó kutyáknak. Csak még egyszer, csak egyetlen egyszer mehetne a saját lábán, kiélvezné minden percét, azt sem bánná, ha a cipőjébe belefolyna a hó. Megtapogatta térde alatt a csonkot. Nagyon nehezen tudta megszokni, hogy teste olyan hamar véget ér, hogy nincs többé lábszára, bokája, lábfeje. A fizikai fájdalom visszahúzódott létét meghatározó uralmából, de a lelki sebek azóta is szünetlenül mardossák. Szíve mélyén még mindig az egy évvel ezelőtti pajkos kisfiú, aki futóversenyre hívja osztálytársait. A tudatalattija még őrzi az édeni állapotot, álmaiban vad erdei terepen vágtázik, dacolva minden akadállyal elsőként ér a célba. Ilyenkor ott van vele anya és apa is, akik a valóságban már a múlthoz tartoznak csupán. Gyakran az ébredés utáni percek csapdájába kerül, igaznak véli képzelete játékát, és várja anya korholó hangját a konyhából, hogy megint elkésik az iskolából. Az eszmélés aztán durván visszarántja a valóságba, ami elől nincs menekvés.

Közben nagymama belépett a szobába, kezében tálca, rajta az uzsonna. Bálint gyorsan letörölte könnyeit, nagymama olyan rendes, nem szabad észrevennie, hogy sírt, szegény, úgyis annyit dolgozik érte. Az idős asszony elől azonban nem lehetett eltitkolni semmit, azonnal észrevette, hogy valami baj van. Sőt, arra is rájött, mi után vágyakozik unokája. Tehetetlennek érezte magát, hiszen ismerte képessége korlátait. A baleset óta a kisfiú egyetlen és legfőbb támaszává vált, de állandóan felmerült benne a kétség, vajon pótolhatja-e a szüleit, visszaadhatja-e kerékbe tört ifjúságának elveszett illúzióit. Nem, erre ő nem képes, de mindent elkövet, hogy kerekesszékhez kötött napjait szebbé tegye. Pedig ő maga is meggyötört lélekkel küzd, mert nemcsak lányát és vejét veszítette el néhány óra leforgása alatt, de unokája is mozgásképtelenné vált legszebb kamasz éveiben. A fiú mellé állt, szőke haját simogatva így szólt:
– Kisangyalom, ne legyél szomorú. Ebben a nagy hóban nem tudlak kivinni, nem bírom tolni a kocsidat a csúszós úton, elesnénk mind a ketten. De ha elolvad, ígérem, hatalmas sétákat teszünk majd. Elviszlek bárhová, ahová kéred.
– Ó nagymama, én a saját lábamon szeretnék…- Bálint fejét nagymama ruhájába fúrta. Azért sem fog sírni!
Az asszony átölelte:
– Tudom, Bálintkám, tudom. De most gyere, egyél egy kicsit! A kedvencedet készítettem.
-Köszönöm, nem vagyok éhes. Nézegetni szeretnék.
Nagymama megérezte, hogy jobb, ha magára hagyja a fiút.. Ha jólesik neki a nézelődés, miért ne tehetné. Így Bálint továbbra is a behavazott táj látványának fájdalmas mámorában tapadt az ablaküvegre.

Közben bealkonyodott. Hirtelen száncsengő csilingelése töltötte meg a levegőt. Bálint alig akart hinni a szemének, egy lovas szán közeledett feléjük, és pontosan az ő házuk előtt állt meg. A félhomályban nem sikerült felismernie a szőrmekucsmás alakot, de amikor az előszobában meghallotta az ismerős hangot, bizonyossá vált, Berci bácsi az, anyja testvére, semmi kétség. A hatalmas, majdnem kétméteres, erőtől duzzadó férfi már ott is termett Bálint előtt.
– Na fiam- kérdezte- volna kedved velem jönni?
A fiú arca felragyogott, mutatóujjával a szán felé bökött:
– Ezzel?
– Ezzel- felelte a nagybácsi.
Nagymama már hozta is a meleg kabátokat, takarókat.
– Aztán nagyon vigyázz rá, nehogy megfázzon!
Berci bácsi ölbe kapta a gyönyörűségtől megszólalni sem tudó Bálintot, és az előszobából kiáltotta vissza:
– Ne félj, nem lesz semmi baj.
A nagybácsi elhelyezte a fiút az ülésen, jól bebugyolálta, csak az orra látszott ki. Bálint felnézett az égre, élvezte a rég nem tapasztalt öröm varázsát, ahogy egy hópehely a bőréhez ért. Amikor a szán elindult, elragadtatottan fordult a bácsi felé:
– Tyűha, ez aztán a járgány!