Semmi

Csak ülök.
A szoba emberekkel teli
Mégis úgy érzem teljesen üres,
Szívem csak magány fedi.
Csak ülök.
Gondolkodom mindenről
És gondolkodom semmiről,
A létről arról és erről.
Fáj. De már nem érzem.
Kár. De én már nem félek.

Hát így figyelsz rám?
Hát így vigyázol?
Istenem, hát rám haragszol?
Mindig mondják: "oltalmazz"
Rám nem érvényes e halmaz?
Miért nem törődsz velem?
Miért veszed el mindenem?
S ha elveszed, hát mért adtad?
Hogy fitogtasd csak hatalmad?
Kérlek, csak Őt hagyd meg!
Bármit vihetsz, csak Őt ne!
Látom én, hogy mit művelsz,
De kérlek, kérlek, kérlek, ne!
Adom a nevem, a családom, mindent,
Csak hagyd meg nekem ezt az egy kincset!
Csak Benne bízom, csak Őt imádom.
Keresem, ha nem találom!
Itt van Ő is, s mégsincsen.
S félek, holnap tán elveszítem.
Nem!
Nem hagyom!
Nem engedem!
Meg kell hagynod Őt nekem!
Ha nem teszed, ó, te, ki eldöntöd sorsom,
Lelkem tűnne el, hitem, jóságom!
Nem érdekelne semmi más,
Csak az ellened való ordítás!
Szemben állnék tűzzel, vízzel,
Nem adnám fel, nulla reménnyel!
Nem keresnék én oltalmat,
Nem várnám a fényes angyal-hadat!
Nem lenne már mit vesztenem.
Nem lenne glória felettem.
Önszántamból meg nem halnék,
Csak Ellened állni akarnék,
Szemeiddel, ha lepillantanál,
Csak egy porban álló alakot látnál,
Az Ég felé nézne, kérdő szemekkel
Mögötte a pusztítás, mit két keze követett el.
Vér, halál, és üres puszta
Két szeme egyre ezt suttogja:
"Te tetted ezt, Drága Uram!
Te voltál! Te! Miattad van!
Egyet kértem, csakis egyet!
De nekem ezt Te nem tetted meg!
Hát nézz csak körül, Drága Isten!
Ezen a Földön már semmi sincsen!"
S körülnéznél a kopár pusztaságon,
És úgy látnád a világot, ahogy én most ezt a szobát látom.