Thai Massage Centrum, zárva – olvasom a feliratot. Nem jártam itt azóta, de már semmi jele nincs annak, hogy ez egykor egy japán teaház volt. Biztosan ez az az ajtó – kérdezem magamtól –, talán inkább az olasz étterem itt mellette? Biztos; ezt csak abból érzem, hogy nem tudok mozdulni előle. Csak állok, és bámulom a sötét tárgyak körvonalait. Szeretnék látni valami ismerőset, mintegy bizonyítékul, hogy tényleg megtörtént, mondjuk az asztalt, aminél ültünk, de hiába: semmi sem árulkodik arról, hogy ez az a hely, ahol először találkoztunk. Szeretném megtalálni azt, ahova utána mentünk, talán ott még maradt valami tanú, de esélytelen. Sok-sok utca nyílik innen, és én nem tudom, hová, csak követtelek, és nem tudom, meddig, talán elhagytuk Budapestet, talán a Földet is, ki tudja. Akutyafáját bort ittál, szárazat, vöröset. És a fülemhez tetted a telefont, hogy azt halljam, amit te. De vajon hallottam-e, láttam-e valamit is egyáltalán?
Már tudom, miért nem működött ez, kedvesem, közöttünk, már tudom. Túl éteri volt, fenséges, képzelet. Nem bírta elviselni az emberi mivoltunkat, mert az csak csalódást jelenthet a tündérvilághoz képest. Nem bírta el a testet, mert álmok és sóhajok szőtték. Nem bírta el a napokat és a helyszíneket, mert időn és téren kívüli. Le akartuk hozni, ahonnan született: az égből, így a karjaink között halt meg. És azóta? Azóta a hétköznapi szerelmet keresem, mert az talán megélhető és valódi. Talán. Téged pedig néhány dalba, ízbe és illatba konzerváltalak. Már semmi más nem árulkodik arról, hogy egykor te voltál az, aki valahol a felhőkön Akutyafáját bort ivott és a fülemhez tette a telefont.
Állok a zöld ajtó előtt, a Bazilika mögött és üvöltök. Üvöltök: „Miért zárnak be a japán teaházak?!” „Mit lehet tenni!” – válaszol egy férfi minden részvét nélkül a hangjában. „De miért volt, ha aztán bezár, ilyenből nincs másik!”- győzködöm. Vállat von és továbbsiet. Nem érti, mi bajom, de nem hibáztatom ezért, én se igazán értem. Hogy mondhatnám el neki, milyen űrt okoz, hogy egyszer meglátogatott az isten?
2 hozzászólás
Kedves Bea!
"Akutyafáját", ez nagyon tetszett. Szerencsés, aki találkozik legalább egyszer az éteri szerelemmel, de szerencsétlen is, mert törvényszerűen elveszíti, és olyankor tényleg üvölteni kell. Az ember amolyan istenállat: isten szeretne lenni, de nem tud, állat, de az meg nem akar lenni. A "nagy műhelyben" valahogy félben maradtunk. Tökéletesen átérzem az írásod.
Üdv: Kati
Kedves Bea!
Nekem kissé furcsa a rövid novellában az, hogy ilyen találkozásokat az ember élete végéig
sohasem tudja elfeledni, hanem mindig magában hordja és nagyon jól emlékezik rá. Igaz,
az is, hogy vannak különböző gondolkodású emberek, akinek nem fontos, hogy leregadjon
a multban. Ettől függetlenül érdekes volt olvasni rövid türténetedet.
Szeretettel olvastam:
Kata