Író-olvasó találkozó

A kaputelefon kegyetlenül berregett. Az öreg író – vagy ahogy ő nevezte magát, írogató ember – felmordult:
– Ki a jófene az?
– Én – volt a válasz.
– Na, ebből aztán sokat megtudtam. Nem vagyok én felkészülve holmi vendégfogadásra – dünnyögte, míg kaput nyitott.
– Visszahoztam a könyvét. A kritikát majd e-mailben… Mert amilyen kolerikus természete van… De ne is hívjon be, mert úgysem mennék. Puszit sem adok. Ott ül a férjem a kocsiban, még félreértené – mondta a nő, és már el is tűnt a várakozó autóban.
Az öreg csak állt a kapuban a könyvvel a kezében. A nő ismerős volt valahonnan. Nem fiatal ugyan, de úgy mozog, mint a csík. Vagy inkább, mint a kígyó. Az ilyen mindig kisiklik az ember keze közül. Néha bele is mar.
– Nem nyugszom, míg meztelenül nem látom – gondolta, mint fiatal korában, ha megtetszett neki valaki.
Aztán fájó, érszűkületes lábával, agyoncigarettázott tüdejével nekiindult az emeletnek. Ahogy a lépcsőfordulónál megpihent egy kicsit, mosolyogni kezdett saját magán meg azon,
ami az eszében járt. Ezt azért még ő sem vehette komolyan.