Itt van hát újra december hónap,
hogy megágyazzon fagynak és hónak.
S ahogy tavaly történt – épp az imént:
magával vigye az igazi fényt…
Hó lepi be, a sövény didereg,
hol van már a ringó nyári berek…
Hold sugara jeges hóra koppan.
Elvész a remény egyre csak jobban…
A szél magának hóbuckát göngyöl.
Cseppek gurulnak a jégfüggönyről.
Nekem immár a sokadik telem.
S mennyi volt szürke, fakó, dicstelen…
Ám van egy dolog, mi most már masszív:
mert húsból van a rég kő- s havas szív…
4 hozzászólás
Szépséges télidéző kedves Klári!
…és múltidéző.
Szeretettel gratulálok,
Ica
Kedves Ica, nagyon köszönöm! 🙂
Szeretettel: Klári
Szia Klári! 🙂
Örülök, hogy újra olvashatok tőled. Tartalmas gondolatokat hoztál, mint mindig, amiket formailag is erősítettél.
A tél malankóliája átjön a sorokból, a képek hatásosak, de a zárás is, ami ebből az állapotból felemel.
Nagyszerű vers, jó volt találkozni vele.
A Napvilág közösségi oldalán néhány nappal ezelőtt meg is osztottuk. 🙂
Köszönöm az élményt. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm szépen a véleményedet – ami nekem mindig sokat jelent – és a megosztást is. 🙂
Szeretettel: Klári