Pogány ősök örökét hordozom
Árpád bölcsőjében,
színes, de egyben küzdelmes sorsot,
vesztet s dicsőséget.
Megannyi harc diadalát iszom,
a múltat merengve,
hol a közös cél, egy lüktetéssé
vált a vérerekben.
Ám mélyen, gyötrelem is nyilallt az
igaz mivoltokba,
midőn bomlasztók dúltak vala, ők
rogytak roskadozva.
Rég e tájék csillagzata alatt
álmodom, tűnődöm,
és gyönyörködöm a fénylő Nappal
erdőkön, mezőkön.
Letűnt idők hagyatékát őrzöm
kardomat kivonva,
megtévelyültektől óvva, intve,
s Hősökért hajolva.
1 hozzászólás
Nagyon megfogott a versed, aktuális a hagyaték őrzése, de még inkább a megtévelyültektől
az óvás. Hősök is vannak! Gyönyörű végszó!
Tisztelettel olvastalak: Gusztáv