A találkozás

Péter a lány szemébe nézett. A kék szempár megbűvölte őt. Soha nem látott ilyen tekintetet, amely ennyi szelídséget és jóságot sugárzott, ennyire a lelkébe látott volna. Mert a lány, csodálatos nézésével lelkének legtitkosabb mélységét kutatta, olthatatlan érdeklődéssel. Péter legalábbis így gondolta. Dehogy gondolta, inkább érezte, mert gondolni semmi másra nem tudott, csak hogy ezt a nézést kikerülje valahogy. Zavarba jött, és azt már leplezni nem lehetett. Arcának pírja elárulta őt, és az a melegség, ami szíve felől indult, már teljes valójában áthatotta. No, de ilyet ki hallott már, hogy egy szempár, ha még oly kék is, így levegyen valakit a lábáról, szinte egy pillanat alatt?

A lány most megmozdult, szemét lesütve oldalvást fordult. Kezét ölébe tette, mintegy megnyugtatólag, hogy zavarát ő is leplezze valahogy. Mert a fiú megtetszett neki, főként, hogy így állta nézését, az volt neki a kedvére való. Nem sejtette, hogy is sejthette volna, hogy ami itt elkezdődött, testének halovány remegését okozza, nem más, mint a szerelem. A vágy, amely oly sok szépség, és tragédia okozója volt már. A vágy, amely olthatatlan, és kimeríthetetlen forrása a költészetnek, és mákonya az emberi elmének.
Péter kihasználva a lány figyelmének elfordulását, alaposan szemügyre vette őt. Alakját nem láthatta egészen, csak deréktól felfelé, mert a padot, amelyen Péter helyet foglalt a park árnyékos oldalán, egy szépen nyírt sövény választotta el attól a helytől, ahol a lány ült, éppen vele átellenben, a napos oldalon. A távolság nem volt nagy közöttük, csak éppen annyi, hogy még jól láthatták, hallhatták egymást. Pétert meghatotta a lány szépsége, finom arcéle, előkelő mozdulatai, és a tekintete, amellyel az imént nem kihívóan, de értésére adta, hogy tetszene neki a férfi közeledése. A lány a kacsákat etette éppen, amikor Péter helyet foglalt a padon. Azonnal feltűnt neki, hogy milyen kedvesen szólítgatja az állatokat, a nevükön, ami igen szokatlan volt nyilvános helyeken. Minthogy az is szokatlan volt, hogy egy ilyen fiatal lány, kísérő nélkül, egyedül üldögéljen egy padon, kora délután.
Péter ebéd utáni sétáját tervezte a parkban, mert gyönyörűen sütött a nap.

A tavaszi fuvallat friss levegőt hozott a rügyező fák közé.
– Bocsásson meg kisasszony, ha meg nem sértem, Gálos Péter a nevem – mutatkozott be udvariasan Péter a lánynak, és közelebb húzódott hozzá – nekem úgy tűnik, hogy a kacsák már jóllakhattak, mert nem mutatnak érdeklődést a kenyérdarabok iránt!
– Nem, uram, úgy látom én is, már egy ideje nem jönnek erre – mondta a lány Péter felé fordulva, és mosolygott. Péter azonnal látta, hogy a lánynak nincs ellenére a társalgás, és kedvére való a férfi udvarias közeledése. Önfeledt beszélgetésbe kezdtek, és jókedvük, hogy így egymásra találtak, csak fokozódott, ahogy telt az idő. Szóba került érdeklődésük, és megállapították egymásról, hogy nagyon hasonló az ízlésük, az irodalom terén épp úgy, mint az egyéb művészetekben. Olyan volt, mintha már régről ismerték volna egymást, és beszélgetésük, csak folytatása lenne egy korábbi diskurzusnak. Alig néhány óra alatt többet tudtak meg egymásról, mint mások sokévi házasságban, mert talán annyit nem beszéltek egymással, mint ők.
Péter szeretett volna közelebb ülni a lányhoz, de nem akarta megakasztani a beszélgetést, ki kellett volna kerülnie egy jó darabon, ha a sövény túloldalára akart jutni. A kellő közelség így is megvolt a beszélgetéshez, de vágyott rá, hogy még közelebb húzódjék. Csak az alkalomra várt. A lány a szüleiről mesélt, és a gyerekkoráról, amit vidéken töltött, és hogy milyen jó környezetben. Péter is elmondta, hogy ő sem élt nagyvárosban, jobban szereti a vidék csendes szépségét, mint a városok zaját, folyton nyüzsgő világát.
– Tudja, kedves kisasszony, hogy egészen megkedveltem? – mondta váratlanul Péter, és csodálkozott a bátorságán. – Egészen elbűvölt a tekintete, már az első pillanatban, amikor megláttam itt, és felém nézett az a gyönyörű kék szempár.
– Éva, Éva a nevem. Bocsásson meg, be sem mutatkoztam, annyira magával ragadott a személyisége, mintha már ismerném, ki tudja mennyi idő óta, olyan természetes volt nekem a találkozásunk. – szabadkozott a lány elpirulva. – Én nem ismerkedem nyilvános helyen, nem is tudom, talán mondanom kellett volna, így illenék, de teljesen megfeledkeztem az illemről, amikor kedvesen megszólított.
– Ezzel én is így vagyok, kedves Éva, nem szokásom a társalgás kezdeményezése magányosan üldögélő hölgyekkel, de ön ellenállhatatlan, nem tehetek róla. Az illemről én is megfeledkeztem.
– Nem baj, Péter, én nem bánom. De most látom, milyen késő van. Itt lakom nem messze a parktól. Egyedül jöttem ki, nem volt könnyű, de nem először teszek ilyet. De most már lehűlt a levegő, és nem lenne jó itt maradni, itt megvárni a naplementét, ahhoz még nagyon hűvös az idő – mondta a lány, és hogy nyomatékot adjon szavainak, késsé összehúzta magán a felöltőjét.
– Hazakísérhetem? – Kérdezte Péter a lánytól, de a válasz felől nem volt kétsége.
– Tudja, Péter, akivel dolgom van, a vele való kapcsolat úgy hódít meg, ahogy a felkelő nap fénye észrevétlen belopózik egy szobába, gyengéden!
– Ez nagyon költői volt – mosolyodott el Péter – de értem, és ne féljen tőlem Éva!
– A kígyótól, attól félek, és attól, hogy nem valósítom meg az álmaimat, magától nem félek, Péter.
– Eljön velem a bálba szombaton, Éva? Szeretnék egész este táncolni magával.
– Nem is tud rólam semmit. Van-e lábam, amivel elmehetnék?
Éva hirtelen elhallgatott. Péter megkerülte a sövényt. Látta, hogy a lány nézi, az arcán könnycseppek gördülnek le. Nem lepődött meg. Odalépett a lányhoz, és arcon csókolta. Zsebkendője szélével, gyengéden felitatta Éva könnyeit. A kocsi karfájáról felvette a vékony gyapjútakarót, és Éva vállára terítette. A kerekesszék engedelmeskedett a fiúnak, mintha mindig ezt tette volna. Elindultak az úton. Sötétedett. A parkban lassan kigyúltak a fények.