Égi tünemény

Jártó Róza
Égi tünemény
1986. április 26-ra emlékezve

Nem mondhatom, hogy különösen megerőltető lenne számomra az írás.
Igaz, ami igaz, nem is akkor írok, amikor akarok. Csak akkor, amikor jön az ihlet. Legalábbis az hiszem, ezt a szót használhatom erre az állapotra, amikor szinte vaskényszert érezek arra, hogy írjak, írjak…

Most egy régi emlék dobol a fejemben. Akkor még egyedül éltem a két lányommal és panellakásban laktam. Ez a lakás volt talán életen egyetlen és első olyan ingatlanja, ami csak az enyém volt. Az első saját vagyontárgyam. Itt éltem át azt az élményt először, hogy saját ágyam volt, hogyha beléptem az ajtón, akkor az lehettem, ami mindig is akartam lenni, a magam ura’.
Sokan laktunk a lakótelepen, ami messze volt a munkahelyemtől, ahova reggelenként busszal jártam. De mivel szerettem gyalogolni is, így nem vettem bérletet, hanem előkészítve a kétforintost, átnyújtottam a busz vezetőjének. Ha meg gyalogolni szottyant kedvem, akkor gyalogoltam… .
Az egy különleges élmény volt, ha reggelenként, amikor még a város az édes álmát aludta, én végig gyalogoltam az üres utcákon. Az éjszakai műszakból haza menők még nem özönlötték el az utakat, a délelőttösök meg inkább busszal vagy kerékpárral igyekeztek a munkahely felé. Kis városomban a legtöbb embert az üveggyár foglalkoztatta.
Én is ennek a közösségnek voltam a tagja. Az üveggyár adta a megélhetésemet biztosító fizetésem a munkám után, és ettől a munkahelytől kaptam a lakásomat is, igencsak sok pénzzel, úgynevezett vállalati kölcsönnel hozzá járulva.

Azon a bizonyos reggelen is a gyaloglást választottam. Tavasz volt, már kora reggel lehetett érezni a felkelő nap melegét, így a kardigánt a szatyorba téve iparkodtam a gyár felé, keresztülvágva a néptelen utcákon.
Fél úton a Székács utcán haladva éreztem először azt a furcsa természeti jelenséget, hogy annak ellenére, hogy egy szem' felhő se volt az égen, mégis esik az eső. De nem is esett, hanem permetezett, valami jó meleg esőlével. Igazán nem is volt kellemetlen, ezért a kardigánt se vettem magamra, esernyőt meg nevetségesnek tartottam volna kinyitni. Mosolyogtam, amikor hullámokban löttyintette rám a természet a nedvességet. Elhatároztam, hogy amint beérek az irodába, elmesélem a többieknek ezt a természeti tüneményt.
Az a bizonyos mondás is eszembe jutott, kis gondolkodás után, hogy talán ennél a jelenségnél mondják, hogy veri az ördög a feleségét?

Mosolyogva folytattam ezen a szép reggeli napsütésben, tovább az utamat. Mindenféle dolgok jártak az eszembe. Az is, hogy megpályázok egy beutalót az üveggyár üdülőjébe, Balatonalmádiba, amit a SZOT a Szakszervezetek Országos Tanácsától lehetett megkapni. Az is az eszembe ugrott, hogy ideje lenne a tovább tanulásommal is foglalkozni, mert repül az idő, én se leszek már fiatalabb a tanulás meg időigényes, több éven átívelő folyamat. Meg a két lányom is foglalkoztatott. A nagy lányom, aki vasárnap akarja azt a fiút elhozni, bemutatni, akit abban a városban ismert meg, ahol dolgozik, és a kicsi is, aki lassan befejezi a hatodik osztályt és még nem beszélt arról, hogy mi is szeretne lenni… .
Eddig jutottam a gondolataimmal mikor beértem a gyárba. Ott a főportán leigazoltam a kártyámmal a belépésem és végig ballagva a két gyárat, a régit és az újat összekötő úton sétáltam az iroda felé. Itt már nem siettem, hisz a kártya szerint meg van kezdve a munkaidőm.
Az épületben a második emeletre ballagva is azt éreztem, hogy milyen szép is egy tavaszi reggel és én milyen szerencsés is vagyok, hisz átélhetem ezt a csodát. Az irodába érve már a lefőzött kávé illata fogadott. A többiekkel együtt ittuk meg az aznapi első kávénkat beszélgetve, nevetgélve.
Akkor eszembe jutott az eső. Gyorsan elmeséltem a többieknek a kalandom. Mutatva a karom, amelyen még akkor is éreztem annak az olajos, meleg érzést nyújtó permetnek a jelenlétét.
Különös volt, ahogy csend lett az irodában.
Még a főnököm is kijött az ő kis irodájából és furcsán néztek rám. Szinte egyszerre zavartak ki a mosdóba, hogy azonnal mosakodjak meg.

– Jó alaposan, ne sajnáld a szappant se! – tuszkoltak kifelé az ajtón…

Visszajőve, akkor hallottam életemben először Csernobil, az atomváros nevét ahol atomrobbanás történt alig pár órája.

– Uram Isten! – kiáltottam fel.

1986. április 26-át írtunk akkor…

Jártó Róza