Glória sárga

Az ember a jövőt sárgának képzeli, sárgának, mint amilyen sárgát freskókon látni. Ha egy pillanatra behunyja szemét és pillái mögé képzeli illataival együtt, elmereng vajon ilyen a jövő, ennyire steril?
A templomokban minden olyan érinthetetlen, távoli és végtelen… Érezted már? Orgonaszó úszik a levegőben és az ember mintha kapun kívül hagyná testét.
Virágillat és glória sárga… Távolság és lebegés.
Matt-barna padsorok között egyenes út az oltárhoz. Lábak nélkül lebegve érkezik Isten asztalához. Az ember önként lesz áldozat… Piszkos kis lelke kiterítve szégyen nélkül, pőrén pihen. Beteg vár így sebészre ennyi bizalommal.
Érezted már a templomokban mégis fázol? A fény is díszlet. Így látjuk jövőnk is vacogva libabőrösen.
A jelen puhán simul talpunk alatt, mégis kemény talpú cipőben járunk, nem szökkenünk. Ólmos mozdulatunk szaggatott.
Valahogy úgy kéne élni, játszi könnyedséggel, mint az égi madarak, szegényként leggazdagabban.
Az ember imája a sóvárgás és nem hála. Fohásza a vágyhoz szól, ám a vágy szemfényvesztő. S nem tud méltón elengedni, mint ahogy befogadás közben is megfeszül.
Várjuk… Csak várjuk a jövőt. Közben a jelen fűcsomói jajgatnak kemény talpú bakancsunk alatt.