A te házad az én váram – Csak így, egyszerűen 04.

Julcsi előbb célba vette az adminisztráció parkba ágyazott hosszú épületét, de aztán valahogy mégis a főbejárat előtti parkolóban várakozó Orlandó mellett kötött ki. Arra sem emlékezett, hogyan jutott oda. Furcsa, sürgető idegességet érzett, de nem tudta, mit kezdjen ezzel az indulattal, vagy egyáltalán saját magával.

Előbb meg akarta várni Tomit, és kérdőre vonni, azután mégis elbizonytalanodott. Elvégre miféle őrült ötlet ez? Mi köze neki Tomi dolgaihoz? Aztán vitába szállt önmagával: nagyon is sok köze van hozzá, igenis, mégpedig! És ezt nem ő döntötte el, nem ám! Még csak nem is Tomi, ez neki is fölötte áll. Ebben most az érzelmek döntenek. Az érzelmek igenis feljogosítják őt… Aztán megint lehurrogta magát: még ilyen sületlenséget! Hogyan jogosíthatnák fel őt az érzelmek bármire is? Ilyen alapon egy szerelemféltésből elkövetett gyilkosság is jogos és társadalmilag elfogadott gyakorlat lenne, mert, hogy az érzelmek döntöttek, azok jogosították fel az elkövetőt… Nem, nem! Ez őrültség volna, ami anarchiához vezetne és végezetül a nyugati civilizáció teljes csődjéhez! Az érzelmek nem dönthetnek semmiben! … Vagy mégis. Talán bizonyos mértékig… De honnan lehet azt tudni, hogy azon a bizonyos mértéken belül vagyunk-e még? Hát… ő még biztosan belül van. Ő nem megölni akarja Tomit, csak kérdőre vonni. De nem, nem! Még ez is őrültség! Te jó ég! Hát, ilyen szűkös az a mérték? Még a kérdőre vonás se’ fér bele? Végül, a közbe-közbe szóló józan ész szavára, dühösen bevágta magát a kocsiba, és csikorgó kerekekkel felhajtott a 3-as számú Fő útra. A teherautósofőrök erélyesen dudáltak: szőke nő a volánnál!!! (Mintha arra figyelmeztetnének: élesített gránát az úttesten!!!)

***

Azon az estén mindenki máshol vacsorázott a Huba utca 526-ban. Eszter magára zárta szobájának ajtaját, és a légkondicionáló berendezésre bízva a továbbiakat, a kellemes, hűs háló-lakosztályában elővette a Goethe-kötetet, s már azelőtt pityergett egy sort, hogy belelapozott volna. Ha a könyvet a kezébe vette, a tágas lakosztály mintha sokkal otthonosabbá, zugszerűbbé zsugorodott volna. Így volt ez alkalommal is. Nem vágyott most semmiféle társaságra, csak emlékezni akart, visszaforgatni az időt, újraélni boldogabb perceket. Zsombor Bettivel vacsorázott a medence mellett, lampionok alatt. Ők boldogok voltak; két kis csodabogár, ebben a megértést oly’ szűken mérő világban. Ha két ilyen elveszett kis lélek egymásra talál, az addig furcsán rájuk nehezedő világ súlya mintha megszűnne. Julcsi egyedül ücsörgött a tálalóban, a nagy étkezőasztal mellett, és már nem is emlékezett rá, mi az az ízetlenné rágott valami, amit a szájában forgat egy ideje. Nem akarta kiköpni a tányérjára, ezért nagy erőfeszítéssel lenyelte, amikor végre eszébe jutott, hogy rántott csirkemell. Nem szerette az Eszter készítette csont nélküli rántott húsokat. Eszter agyon klopfolta őket, és olyan szárazra tudta sütni, hogyha azt valaki nem ette meg azon melegében, utána akár flex korongként is hasznát vehette. De Eszter legalább annyira zsírmentesen igyekezett táplálkozni, mint Julcsi, ezért elég gyakran ettek ilyen száraz húsokat sok zöldséggel, amit Julcsi lelkesen tolerált is. Általában. De nem ma este.

Végül valamikor a lábai maguktól felállították és elvitték az asztaltól. Előbb a mosogatóhoz (ott rábízta a konyhamalacra a piszkos munkát), majd a medencéhez, ahol árnyékként sétált el Zsomborék mellett, végül a kis faház ablakánál találta magát.

Bekémlelt. Tomi a laptopja előtt ült, valamit majszolgatott, és a Daniel Derondát nézte angolul. A lány melegen elmosolyodott. Azután, mivel ezt a reakciót észrevette magán, keményen leparancsolta arcáról a derűt. Nem akart mosolyogni, vigyorogni, mert úgy érezte, nincs rá igazi oka. Tomi el akar menni. El akar költözni messzire. Miért? Miért akar mindent itt hagyni? Miért akarja ŐT itt hagyni?

Körbe sétálta a kis házikót, s közben azon tanakodott, vajon mit volna jó tenni most? Nem tudta, mit tegyen, hogyan tegye, hogyan jöjjön rá, mi lenne a legjobb. Csak azt tudta, hogy nagyon nyugtalan és csak az esze mondogatja a szívének, hogy majd megnyugszol, majd lecsillapodsz, csak légy türelemmel, de a szíve most nem akar az eszére hallgatni. Csak abban reménykedett, hogy nem fog női praktikákhoz folyamodni. Szerette volna itt tartani Tomit, de még azt sem tudta, ezzel mit idézne elő. A fiú talán már megszerzett egy jól fizető állást valahol a Dunántúlon, és minden le van szervezve. Megteheti ő, hogy az útjába álljon? Talán nem is csak egy állásról van szó. Talán valami sokkal többről, ami, Tomit ismerve, nagyon is valószínű. Tönkre teheti ő egy fiatalember terveit, elkanyaríthatja a jövőjét a saját önző érzései befolyása alatt?

Végül megállapodott önmagával, hogy nem aljasodik le az érzelmi zsarolások szintjére, hanem épp ellenkezőleg, igyekszik jó barát lenni, aki támogatja a barátját a jóra való törekvéseiben. De azt is leszögezte magában, hogy megtudja, hová és miért akar elmenni Tomi. Neki tudnia kell. Belebetegszik, ha nem így lesz. És ki tudja… talán nem is igaz. Talán Tomi csak mondott valamit odabenn a munkahelyén, hogy megindokolja a távozását. Talán most már, hogy nem fojtogatják az adósságok és saját kis vára van, egyszerűen életmódot szeretne változtatni, amihez az első lépést a munkahelyváltásban látta.

Julcsi fellépdelt a lépcsőn. Kapaszkodott a korlátba. Viselkedni fog, ígérte magának.

Az ajtóhoz érve, annak az ablakán is belátott. A fiú most csaknem szemközt ült vele. A lányt azonnal meleg érzések rohanták meg, amint megpillantotta a dús, barna üstököt, és elbambult kissé. Rögtön azután pedig hátraarcot akart vágni, és gyáván megfutamodni, de Tomi természetesen észrevette a mozgolódást az ajtajában. Fölnézett, egyenesen a lány riadt szemébe. Megvidámodva elmosolyodott, és energikus mozdulattal talpra ugrott, hogy ajtót nyisson. Julcsinak annyi ideje sem maradt, hogy pislantson egyet.

– Szia! – fogadta Tomi. – Fáradj beljebb!

– Ööö… nem akarok zavarni.

A fiú szemöldöke kissé felkúszott a homlokára. – Akkor csak… mit is csinál az ember valaki más ajtajában, amikor a „valaki más” ajtajában ácsorog, miközben igazából nem is szeretné zavarni az illetőt?

– Huh! … Nem is tudom – szégyenkezett a lány. – Talán kérdezzünk meg erről egy házaló ügynököt, aki titokban utálja a munkáját.

– Szép védés. Gyere be. Van hideg üdítőm. Meg… hideg vizem. És ez – emelt meg egy kis fatálkát.

– Mi ez? Nudli?

– Majdnem. Burgonya krokett. Friss. Most sütöttem. Érzed, micsoda illata van?

– Csak pár darabot. Köszönöm.

– OK! De mivel csak ez az egy tálkám van, ezért ebből az egy tálkából kell enned velem. Ez menni fog?

– H-ha téged nem zavar…

– Dehogy! Tessék! Kapsz egy villát. Abból több is van.

Közben letelepedtek a padlóra, a laptop elé. – Daniel Deronda? – kérdezte Julcsi.

– Igen. Minisorozat. A neten rendeltem. A könyv után kíváncsi voltam a filmre is.

– Először nézed?

– Áh! Már sokadszor.

– És akkor olvastad is.

– Igen. Te olvastad?

– Nem. Nem, én nem.

– Nem mondanám nagy könyvnek. Inkább csak jó könyvnek. Rétegkönyv, de melyik nem az? Viszont a filmesek jót tettek vele. Ritka, hogy a filmes feldolgozás nem okoz csalódást, de ezesetben kifejezetten nem.

– Akkor te ismered így is meg úgy is.

– Igen.

– Az jó. Mert akkor elmondhatom, hogy ez egy szomorú történet.

– Mit? Ne már! Szerintem felemelő. Miért gondolod, hogy szomorú? Hiszen a főhős megtalálja élete értelmét. Élete célját, a misszióját.

– Igen, de a szőke lány magára marad.

– Áh! Innen fúj a szél! A szőke lány magára marad.

– Igen. Igen, magára marad. És tudom, hogy azt hajtogatja, jó ez így, meg, hogy örül a férfi boldogságának, de mind tudjuk, hogy valójában ez nagyon nyomorult dolog. Hiszen végig odavoltak a másikért, és… ezért… ezért ez így nagyon gagyi.

– Nagyon gagyi? – nevetett jóízűen a fiú. – Öt év a felsőoktatásban, és ennyire futja?

Julcsi dühösen fel akart ugrani, de Tomi könnyedén visszatartotta. – Na, ülj csak vissza szépen, és mondd el Tomi bácsinak, hogy mi nyomja a lelkedet.

Julcsi ekkor vette csak észre, milyen közel is ülnek ők egymáshoz. Vészesen közel. Csók-közel. És őszintén szólva, ő nem is tudott most semmi másra gondolni. Csak nézett a fiúra, és úgy érezte, mintha máshol lennének. Valahol, ahol mindent szabad. Valahol, ahol nem számít praktikának, ha kinyilvánítja az érzelmeit. Ő nem akar Gwendolen Harleth sorsára jutni. Ő nem akarja hazudni a boldogságot, ami valójában kicsúszik a kezéből. Ő meg akarja tartani. A férfit és vele a boldogságot. Itt és most pontosan tudja ezt.

***