Vaksors 8/1

Amikor reggel benyitott a tanáriba, legalább négy-öt kollegina fordult felé, s szinte egyszerre kérdezték:
– Hallottad?
– Mit? – kérdezett vissza, ahogy meglátta a rémült arcokat – Mi történt? Mondjátok már!
– Dehogyis hallotta, tudjátok, hogy mindig Regina az utolsó, akihez eljutnak a pletykák…
– Ez nem pletyka, ez az élet drágám!
– Vagy inkább a halál… – nyugtázta a másik, s a naplóval a kezében máris kifordult az ajtón.
– Megtudhatom végre mi történt?
– A Terka öngyilkos lett… tudod, a Bazsa Terka…
– Tény, hogy meghalt, azt nem tudni, hogy öngyilkosság lett volna, talán inkább baleset…
– Hogyisne, amikor előző nap agyba-főbe verte az az idióta Gyurka.
– Mi történt vele, mondjátok már!
– Fönn a hegyen, Büdösfürdőn, ott találták holtan a mofettában*.
Reginának zúgott a feje. Gyorsan felkapta a naplót, s indult az osztályába. Tudta, mindenki tudta, hogy Gyurka veri Terkát. Alig huszonkét éves volt, nem hagyta volna árván, szándékosan biztosan nem, a két éves kicsi fiát… Nem, az nem lehet, baleset lehetett, csakis baleset…
A gyerekek is ezzel fogadták az osztályban, estére már másról sem beszéltek a faluban, mint, hogy Gyurka gorombasága öngyilkosságba kergette Terkát.

Regina szerette a hegyet. Ott vonult el a falu felett. Minden nap felment, ha tehette. Csak ott tudott kikapcsolódni, pihenni, csak a hegy nyugtatta meg mindig a lelkét bármi gondja, bánata volt. Amikor főiskolára járt, nem érezte jól magát a nagyvárosban. Alig várta, hogy hazajöhessen, minden vágya az volt, hogy itt taníthasson a szülőfalujában. Hívták haza, várták a hegyek.
A hegy tele volt élettel, fenyőfával, mókussal, fenyvescinegével… állandóan ott pittyegtek a fülébe az apró madarak, akár milyen bánata volt, ők megvigasztalták. Alig várta a délutánt, hogy felmehessen a hegyre. Nem tudta feldolgozni azt, ami Terkával történt.

*

Már fent baktatott a hegyen, a levegő tele volt a fenyők illatával, üdvözölte őt és körülölelte a már ismert erdei zsongás, ami nélkül nem tudott élni. Itt érezte magát igazán otthon, itt tudott megnyugodni a lelke.
Itt ismerte meg Ivánt is. Két évvel ezelőtt. Éppen ezen az erdei úton jött szembe vele Budösfürdő felől. Itt köszönnek egymásnak az emberek, az ismeretlennek is, ha szembejön, hát ő is ráköszönt Ivánra, és visszaköszönt… aztán valahogy szóba elegyedtek egymással.
Egy tisztásra ért. Ide vezette akkor Ivánt, innen gyönyörködtek a napnyugtában. Innen gyönyörű a kilátás, mintha a hegyek a hátuk mögé szöktek volna és teljesen nyílt teret biztosítottak, hogy az alkony minden lépésében gyönyörködhessenek. Most is itt van a farönk, itt ültek akkor ketten. Ezúttal is kényelmesen elhelyezkedett és újra élte azokat a feledhetetlen pillanatokat, csak ezúttal egyedül.
Iván roppant jóképű fiú. Előkelő családból származik, s ő maga is tehetséges fiatalember, jogász végzettséggel egy minisztérium osztályvezetője. Még a neve is olyan előkelő hangzású: Dr. Kalgary Iván.
Akkor kicsit megijedt tőle, mert olyan vágyakozva nézte őt, olyan szerelmesen. Azt állította, hogy szerelem volt első látásra. Nála talán igen, de ő idegenkedett tőle. Mert túlságosan jóképű volt, egy menő nagyvárosi srác, akire bizonyára buknak a nők. Ő meg csak egy szerény falusi lány, aki még csak nem is járt sohasem Budapesten, hol van ő ehhez a fiúhoz képest. Nem, nem, ebből úgysem lehet tartós kapcsolat… akkor minek fájdítaná a szívét… annak semmi értelme, a cipész maradjon meg a kaptafánál, mondaná apa.
Akkor csak éppen megállt Iván Büdösfürdőn, gondolta két nap alatt körbenéz, azután megy tovább. Aztán meg csak halogatta az indulást, itt maradt egy egész héten át. Mindennap járták az erdőt, rengeteget beszélgettek, s ahogy egyre jobban megismerte, már nem félt tőle. Talán ő is beleszeretett, csak nem vallotta be még önmagának sem. Csak miután hazautazott, akkor döbbent rá, mekkora űrt hagyott benne maga után.

Leveleztek. Felvitte a hegyre a laptopját és ott a farönkön ülve írta Ivánnak hosszú leveleit.
Ő gyakran telefonált is. Persze, megengedhette magának, hiszen jól keresett, nem úgy mint ő, a szegény falusi tanítónő.
A következő nyáron újra eljött. Akkor már benn a városban, Csíkszeredán szállt meg, s érte jött minden nap. Bejárták egész Erdélyt, minden nevezetességét megnézték, meg a nagyvárosait is. Két hét együtt. Mesés volt. Ginának szólította. Soha senki nem becézte őt, mindenkinek Regina volt. Anya szólította néha Reginek, mint kicsi korában, de már az is ritkán fordult elő. Csak Iván szólította Ginának. Akkor már ő is fülig szerelmes volt a fiúba, de amikor megkérte a kezét, megijedt. Gondolkodási időt kért.
Persze, Iván azt szerette volna, ha vele megy Pestre, hogy majd ott élnek, ott is kaphat tanítói állást minden bizonnyal. Neki már lakása is volt, háromszobás budai lakása.
Mi lesz az ő álmaival, mi lesz az ő hegyeivel? Hogyan tud ő hegyek nélkül élni, abban a zsúfolt nagyvárosban, amit csak hírből ismert, de idegenkedett tőle. Sorjáztak benne a kérdések, de a választ ő maga sem tudta.
Azt sem tudta, megbízhat-e Ivánban. Mert mi van, ha ez csak egy fellángolás nála, ami majd gyorsan elillan. Nem bízott a férfiakban, különösen főiskolás kora óta. Korábban nem volt fiúja, mert csak a tanulás volt számára, szerette volna elérni nagy álmát, hogy tanítónő legyen, a saját falujában. A főiskolán is távol tartotta magát a fiúktól, pedig sok udvarlója akadt, de ügyesen lerázta őket. Volt egy fiú, aki tetszett neki, de az észre sem vette őt. Aztán egyszer mégis, és engedett a csábításnak. Talán két hónapig jártak együtt, amikor kiderült számára, hogy a fiú csak fogadásból csábította el őt. Ezután többé nem érdekelték a fiúk, újra a tanulásba temetkezett.

Amikor lejárt a gondolkodási idő, nemet mondott Ivánnak. Majdnem elsírta magát, de nem tehetett mást. Iván is nagyon összetörtnek látszott, hazautazott, de nem adta fel. Folytatták a levelezést, és még gyakrabban hívta telefonon.
Minden nap felment a hegyre, vitte magával a telefont, soha sem tudta, mikor hívja őt Iván. Aztán, amikor, megcsörrent, majd meghallotta Iván búgó hangját – Gina, szerelmem hogy vagy? – máris elolvadt, és bánta, már nagyon bánta, hogy nem mondott igent a fiúnak.
Aztán, amikor a rózsák levetették utolsó lenge sziromruhájukat, s teljesen pőrén mutogatták bájaikat, már nem járt fel a hegyre. Erős, hideg szél fújt, korán havat hozott és be kellett érnie a piciny szobácskával, amit apa a kamrából alakított át neki a nyáron, amikor Öcsi fellázadt és elűzte őt az egykori közös gyerekszobából.
Korábban hármuké volt a szoba, jó nagy szoba volt, aztán a húga tizennyolc évesen férjhez ment és ketten maradtak Öcsivel. Igaza volt az öccsének, mikor legyen neki saját szobája, ha még tizenhat évesen sem lehet? Átadta neki a nagyszobát, és ő átköltözött az egykori kamra helyére. Kamrának nem volt kicsi, inkább túl nagy is volt, de szobának igencsak picinyke, és az ablak is igen aprócska rajta. Hát persze, hogy már neki is férjhez kellett volna mennie, igaza van Öcsinek, vénlány maradt, s most egy kamrában kell meghúznia magát. Szegény anya meg mehet ki a leghidegebb télben is a fagyos udvaron keresztül a kamrába, mert a padlásfeljáróból rekesztett le apa két négyzetméternyit, hogy legyen éléskamrájuk is.
Bánta, nagyon bánta már, hogy nem mondott igent Ivánnak. Most ott lehetne vele Budapesten, a háromszobás budai lakásban. Igaza volt a fiúnak, ott vannak a budai hegyek, oda ki lehet menni gyakran, miért is volt olyan balga.
Aztán, amikor egy alkalommal azt javasolta Iván, hogy tanév végén menjen fel majd Pestre, töltse ott a nyarat és megbarátkozhat a nagyvárossal, hátha mégis bejön neki, akkor nagyon jó ötletnek találta. Készült is rá. Gyűjtögette a pénzét. Sokszor maga is csodálkozott azon, hogy milyen agyafúrt machinációkkal igyekszik pénzt megtakarítani. Nagyon készült az utazásra, és hitte, hogy Iván mellett megbarátkozik a nagyvárossal és nem jön haza többé. Visszakaphatja anya a kamráját, Öcsi meg legyen boldog a nagyszobában, már nem kell osztozkodnia vele.

Most már közel van a tanév vége. Elbúcsúzik a negyedikeseitől, s remélhetőleg szeptembertől egy pesti iskolában kezdhet tanítani. Eldöntötte, elmegy Pestre és igent mond Ivánnak. Szereti őt, és most már hisz benne, hogy Iván viszontszereti.
„A hit a tisztánlátás egyre táguló tava, amelyet a tudatunk határán túli források táplálnak” – olvasta egyszer valahol, és most már tudta, hogy így van.
Csak azt nem tudta, hogy a mindig tisztánlátásra, józanságra törekvő elme idővel beszűkül, kiszikkad. Vakon hitt abban, hogy megtalálta a boldogságát.

*a mofetta vulkáni utótevékenységhez kötődő, főleg szén-dioxidból álló gázfeltörés, szárazfürdőnek is nevezik