Spanyolországi úti beszámoló hetedik nap délelőtt – Granada I.

A hetedik nap reggelén az utolsó svédasztalos reggelinket ettük ennek a szállodának a pályaudvar nagyságú éttermében. Most ügyesebben intéztük az indulást – mint az előző napon -, mert már magunkkal hoztuk a bőröndjeinket, hogy ne kellejen visszakutyagolni értük – reggeli után – a távoli apartmanunkba.
Beraktunk a holminkat a buszba, az ablakból búcsúst intettünk Torremolinosnak, eltávolodtunk a tengerpartról, és elindultunk Granadába, az utolsó andalúziai város felé, amit megnéztünk.

A híres spanyol mondás szerint:"Aki nem látta Granadát, az nem látott semmit". Ez talán igaz is, hiszen ez a város rendkívül sok érdekességgel szolgál az idelátogatóknak. Granada 238 ezer lakosú, 2,7 km2 területű város, a Sierra Nevada lábánál, 738 méterrel a tengerszint felett helyezkedik el. Ahogy közeledtünk a város felé, hegyeket, havas hegytetőket láttunk.

Az idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy a serrano sonka hazájában járunk, a serrano sonka neve magyarul hegyi sonka. Az itteni hegyekben vannak azok a jól szellőző szárítók, ahol – a nálunk alkalmazott sózás, füstölés helyett – sózás után, levegőn szárítják ki a sonkát, hogy sokáig eltartható legyen.
A télen vágott sertés combját tengeri sóval fedik be, majd a combokat egymásra rakva annyi napig hagyják a sóban állni, ahány kilogramm a sonka. Fontos, hogy a só teljesen betakarja a húst. Ez a folyamat csak 6-15 napig tart, ami igencsak rövidnek számít. Ez követi a hideg helyen, 5-10°C-on, 40-70 napig tartó tavaszi, úgynevezett "sózás utáni" szakasz. A sonkát aztán lemossák, majd az érlelő-szárítóba a hegyekbe viszik, és néhány hónapig, jellemzően a teljes nyári időszakban itt tartják.
Ezután a növekvő (őszi) páratartalom mellett fejezik be az érlelést, és a sonka elnyeri végső színét, formáját, zamatát. Az érlelési időtől függően a serrano lehet: Jamón Serrano de Bodega (9-12 hónap), Jamón Serrano de Reserva (12-15 hónap), Jamón Serrano de Gran Reserva (15 hónap felett). Sonkának (jamón-nak) egyébként csakis a hátsó lábakból készült terméket lehet hívni, a mellső lábakból, ugyanolyan eljárással készített terméket paletának nevezik.

A városhoz közeledvén, a Sierra Nevada hegy oldalában álló házakról tudtunk meg érdekességeket. Ezeknek a házaknak a hegyoldal elé épített része csak a kisebbik felük, a nagyobb részük benne van a hegy oldalában. Barlanglakások, amik nyáron hűvösek, télen melegek – a barlang természeti adottságai miatt állandóan 21 C fok a hőmérséklet bennük – a korunk igényeinek megfelelő, kellemes klímájú lakások.
A puha mészkőben a természetes barlangokat kis erőfeszítéssel, lakható méretűre növelték. Régebben a szegények laktak itt, a gazdagok meg benn a városban, de a 2000-es években a körülmények megváltoztak, egyre többen érdeklődtek a különleges házak iránt, egyre keresettebbekké váltak a barlanglakások, és sokat közülük igazi luxus otthonná varázsoltak.
Így állt elő a mai helyzet, melyben a különleges környezetet kedvelő dúsgazdag emberek szomszédjaik lettek a régóta itt élő szegény embereknek. Meglepődtem, hogy a város lakóinak 11%-a él ilyen házakban, amikhez barlang is kapcsolódik.

Granada történelme nagyjából hasonlít a többi andalúz városéhoz.
Kr.e 100-ben a főníciai kereskedők, kr.e.550-től a karthágóiak, majd a rómaiak vették birtokba. Granada a Római Birodalomban nem játszott fontos szerepet, az 5. századtól a Vizigótok vették át a város irányítását. Ez mindössze 200 évig tartott, mert 711-től már mórok foglalták el. Arab királyok kormányoztak Granadában több évszázadon át, a várost ekkor élte a virágkorát. A mórok uralma egyidejűleg hozta magával a tudományok, a kultúra és a kereskedelem fölvirágzását.
A mórok által tanúsított vallásos tolerancia megengedte a zsidók, keresztények és mohamedánok egy közösségben való együttélését. Ők építették a IX. században az Alcazaba erődöt az Alhambra hegyén és az Alhambra palota együttest.
Egészen 1492.január 2.-áig birtokolták Granadát, mígnem azt Ferdinánd és Izabella – mint legutolsó muszlim királyságot – bevették. A mórok bukása egy új világ kezdetét jelentette, melynek nyertesei sajnálatos módon éppen a zsidó és mór lakosság üldözésével és erőszakos megtérítésével kívánták demonstrálni, hogy immár egyedül ők uralkodnak a félszigeten. Izabella és Ferdinánd pedig több évre az Alhambrában rendezte be székhelyét; nem sokkal a győztes ostrom után a katolikus uralkodópár itt látta vendégül Kolumbusz Kristófot, aki 1492 őszén megindított expedíciójával már Spanyolország későbbi világhatalmi státusát alapozta meg.

Granada fekvése ideális. Tessék nyugatra és keletre két magas hegyet képzelni, az elsőnek az Elvira, a másodiknak a Sierra Nevada a neve. Ez utóbbi folyvást hóval van fedve. Ezek között egy termékeny völgy, a Vega terül el, amelynek bársony pázsitját a Darro /magyarul Aranyat hordozó/ és a Genil folyók öntözik. A bájos völgyet a többi oldalról is dombok övezik, melynek éke az Alhambra domb.
Granada neve a gránátalmából eredeztethető. Egyesek szerint a város dombjaival és völgyével egy kettészelt gránátalmára hasonlít, mások viszont a vidék kedvelt gyümölcsét tekintik névadójának. A büszke lakók a címerben is feltüntették az édes csemegét, amelynek sziluettje minden, a városra utaló tárgyon is fellelhető.

Ahogy beértünk Granadába, egy modern nagyváros láttunk a busz ablakából. Az El Centroban szálltunk ki, ez nagyjából olyan, mint a legtöbb európai város, kicsit reneszánsz, kicsit barokk, kicsit szecessziós, kicsit romantikus, kicsit neoklasszicista, jellegzetes spanyol építészeti elemekkel ötvözve.

Először egy közös sétán vettünk részt, amelynek során bejártuk Granada történelmi negyedét, ami itt is a zsidó negyed volt, mint előzőleg Sevillában, vagy Córdobában.
Elég érdekes volt, mert a modern, nyüzsgő főútról – ahol három sorban árnyékolók vannak kifeszítve a magasban az út fölé, a közlekedőket védendő a napsütéstől – elég volt befordulni egy utcába, s máris időutazáson vettünk részt. Visszakerültünk a történelemben vagy 500 évet, nem győztünk betelni a girbe-gurba utcák bámulásával, ahol minden házon találtunk valami érdekeset. Minden terecske üldögélésre csábított, minden járda lenyűgözött a változatos mintázatával, és a jellegzetes szagok, tea, vízipipa – és ami nincs: benzinbűz, mivel a szűk utcákba autóval bemenni képtelenség. A különös zajok, az egyik házból arab dallamok szűrődnek ki, a másikban flamencot gyakorol valaki a gitáron, ügyetlenül, ám mégis felismerhetően, hadaró spanyol szavak keverednek arab, német, angol és ki tudja milyen nyelvekkel, és igen, turisták mindenhol.

A város szívében, a Plaza del Carmen központjában megnéztük a városházát, ami egy elegáns klasszikus épület, a bejárat tetején egy nagy bronz lovas szoborral, /a ló patái alatt két aranygömb, a harmadik aranygömböt a lovas a kezében tartja/ az elmaradhatatlan zászlókkal, órával, és a város címerével. Az épületet kapuja előtt egy virágokkal díszített, sárga diadalív volt, ami a Granada-i vásárt ünnepelte.

Rövid sétával elértük onnan a hajdani karavánszeráj épületét, Corral del Carbon-t, Nyugat-Európában egyetlen épen maradt karavánszeráját.
Alaposan lefotóztuk az épület négyszögletes, bejárati pavilonját. Amelyet egy nagy patkóív díszít, már innen belátni a "muqarnas" -gal díszített kupolával borított előcsarnokhoz (a muszlim építészetre jellemző dekoratív motívum, függőlegesen egymás melletti prizmák). A bejárati ajtó felett egy kis ikerablak volt.
Majd beléphettünk az egykor jól védett pihenőhely egyszerűségében is fenséges udvarára. Háromszintes, négyszög alakú épület fogta körül a kövezett udvart. Az egyes emeletek galériáit oszlopok tartják, amiknek a látványa meghatározó volt. Az udvar közepén egy kőből készült kút volt, két kifolyóval.
Az udvaron állva próbáltuk elképzelni, milyen is lehetett a mór város nyüzsgő élete, az udvaron időző kereskedők zajos, színes világa. A tizennegyedik században Yusuf építette, karavánszerájként tranzit-, raktár- és nagykereskedők vendéglátóhelye, szálláshelye volt.
A katolikus uralkodók egy hívüknek adták, majd annak halála után árverésre került, és Szén udvar volt, szénkereskedő raktárakkal. A XVI. században színházi előadásokat tartottak itt, majd bérház volt.
Ma műemlék, és Granada Nemzetközi Zene és Tánc fesztiváljának otthona.

A karavánszeráj épületét elhagyva a Granadai Katedrális felé vettük utunkat, és máris a Granadai nagy bazár utcácskáiban bolyongtunk, ahol megdöbbenésünkre egy ajándékbolt ajtajában egy nagy fekete kitömött bika fogadta a betérőket.
Az utcák tele vannak keleties hangulatú kávézókkal, teázókkal, vízipipát kínáló helyekkel, a muzulmán világ bazárjainak hangulatát idéző üzletekkel, melyek elsősorban ékszereket, ezüstöt, intarziás dobozkákat, bugyogókat, kendőket, kerámiát kínálnak. Valamint jellegzetes spanyol „szuveníreket” is, bikát, flamenco-táncosnőt formázó nippeket, helyi kerámiát, legyezőket, festettet, faragottat, áttörtet, minden színben, fából, papírból, csipkéből, s természetes a világ minden táján divatos hűtőmágneseket, kulcstartókat minden Spanyolországhoz köthető formában.
A sok-sok kis kézműves bolt között elhatároztuk, hogy szabadidőnkben ide még visszatérünk, aztán kiértünk a katedrális melletti térre, ahol megtaláltam az aznapi koldusomat. Megkapta az egy euróját, és közben azt kívántam, hogy másnap Toledóban is adhassak egy másik koldusnak alamizsnát. Elkerekedtek a szemeim, amikor a botja segítségével, szinte négykézláb vánszorgó koldus, kiegyenesedett, és magyarul köszönte meg nekem az adományt, sőt további kellemes utazást kívánt. Ő volt az első, de nem az utolsó magyar koldus, akivel Spanyolországban találkoztam.

A város katedrálisa a maga monumentális méreteivel a központ üzletei, bazári hangulatú utcái közé szorult. A kívülről is leírhatatlanul gazdagon díszített, monumentális katedrális tornyairól és bejáratáról késztettünk néhány képet, de mi nem mentünk be, mert már kicsit katedrális mérgezésünk volt, inkább a környező különleges házakat fotóztuk, például a Madraza palotát, ami mecsetiskola volt, amikor még a katedrális helyén mecset állt. Majd a többi turista nyomába szegődve kikeveredtünk a kis szűk utcák labirintusából – jól megjegyezve a helyet, hogy visszataláljunk majd ide – és sétálni indultunk a városban.

Egy narancsfákkal szegélyezett utcán kiértünk a Plaza del Santa Ana-ra, Ahol egy katolikus templomban éppen vége volt egy esküvőnek, és a násznép közé keveredtünk. Első látásra nem illettünk közéjük, mert a násznép hölgy tagjainak a fején olyan elképesztő kalapok pompáztak, mintha csak kalapbemutatóra készültek volna.

A Darró folyó partján sétáltunk, ahonnan a túloldalon, a domb tetején, először pillantottuk meg a lenyűgöző mór építészeti műremeket, a Vörös Erődöt, az Alhambrát.
Nagyon kellemes séta volt. Csodás idő volt, jobbra a Darró folyócska folydogált a mélyben sok-sok zöld növény között, fölötte a zöldellő domb, szépséges házaival, a tetején az Alhambra falaival és huszonhét tornyával, balra egy- és kétemeletes régi házak, kovácsoltvas erkélyeikkel, apró boltjaikkal, egy korzó jellegű sétány.
Séta közben fagylaltoztunk, fényképeztünk, videóztunk, gyönyörködtünk. Sétánk egy kis térnél ért véget, ahol kiszélesedett a sétány, és utca zenészek szórakoztatták a fák alatt a padokon üldögélőket.
Onnantól már elkanyarodott az út a pataktól, és felfelé vezetett Granada egyik dombjára. Mi visszafelé sétáltunk, megkerestük a nagy bazárt és ajándékokat vettünk a családunk hölgy tagjainak egy ékszerboltban. Meg egy kis szuvenírt nekem.

Elindultunk a gyülekező hely felé, útközben vettünk borzalmas ebédszendvicseket, borzalmasan száraz kifliben, borzalmasan száraz kolbászok voltak, azt borzalmasan nehezen megettük. Felszálltunk a buszra, és elmentünk megnézni az Alhambrát.