Vaksors 8/7

A reggeli órákban futott be vele a vonat Csíkszeredára. Azt sem tudta, hogy most mihez is kezdjen. Azt az egyet tudta csupán, hogy nem mehet haza. Nem akarja anya szemrehányásait hallgatni. Itt marad a városban. Itt kell maradnia és munkát kell keresnie. Nem, nem mehet haza, most nem bírná elviselni anya megvető pillantásait, korholását, nem akarja hallgatni azt, hogy no, ugye megmondtam…
Első dolga lesz, hogy albérletet keressen. Ebben az egyben legalább szerencséje volt. Még aznap talált egy olcsó kis szobácskát magának, egy idős nyugdíjas házaspárnál, akik nagyon megörültek neki. Két diáklány lakta eddig, most érettségiztek és kiürült a szoba, de a néni nagyon örült Reginának, egy komoly, érett nő, biztosan jól kijönnek majd egymással. Ült a nénivel a kerti asztalnál és hallgatta a csacsogását. Oly jólesett ez most neki, addig sem kellett hallgatnia a saját gondolatait.

A szobát kicsit átrendezte. Mivel két ágy volt benne, hiszen ketten lakták, azonban Regina rájött, hogy az egyik tulajdonképpen összecsukható, és kellemes ülőhelyül szolgálhat, így hát helyet cserélt a két fekhely. A pamlag került szemben a kertre néző ablakkal, az ágy viszont a belső sarokba. Volt még egy szekrény, egy polc a falon, íróasztal két székkel. Az íróasztalt is áthelyezte az ablak elé, neki elég volt egy szék, a másik bekerült a sarokba. Lassacskán otthonossá tette a kis szobát, azután hazament, s elhozta a még otthon maradt holmiját: ruháit, cipőit, kabátjait, s egyéb dolgait, amire szüksége lehet.
Anya duzzogott, dorgálta, ha már elment, miért nem maradt ott, csak kihasználta az az úri legíny.
Apa azt nem értette, miért nem ismerik el a diplomáját odaát, azon a Magyarországon, hát hiszen ő is magyar. Megmondta ő jó előre, hogy a suszter maradjon meg a kaptafánál.
Regina valójában ezzel érvelt, hogy emiatt jött haza, mert ott nem dolgozhat tanítónőként. Benn marad Szeredán, s ősztől ott fog tanítani, van jó albérlete, rendben lesz minden, nyugtatta szüleit.
Csak Öcsi nem hitte, Öcsi átlátott rajta, így aztán egyszer meglátogatta őt az albérletében, s akkor kisírhatta bánatát a vállán.
– Nem vagyok hozzá való, látnom kellett volna előbb, jól mondta apa, a suszter maradjon a kaptafánál.
– Biztos vagy benne Nővérkém? Nem kellett volna megbeszélned vele ezt a dolgot, talán volt rá magyarázat, amire te nem is gondoltál.
– Persze, biztosan meg tudta volna magyarázni, hiszen ő jogász, rendkívüli szókinccsel, de én nem akartam, hogy egész életemben a magyarázatait kelljen hallgatnom. Rendkívül jóképű és okos srác, nem lettem volna neki elég, biztosan nem… Érted?… Nyugodj meg Öcsi, majd túl leszek rajta, jobb lesz így… hidd el nekem, túl leszek rajta.

Bizonyára a házi néni is észrevette, hogy valami nincs vele rendben, mert egy napon azzal állt elő, hogy felmennének néhány napra a hegyre, van egy kicsiny házuk Budösfürdőn, nincs-e kedve velük tartani?
Előbb tartózkodott, nem szeretne zavarni, talán hely sincs a számára, inkább majd itt vigyáz a házra. A néni azonban nem tágított.
– Nézd kislányom, engem nem csapsz be, látom én a te nagy bánatodat, gyere fel a hegyre, az segít meglásd… hely is van számodra, mi leszünk a hálóban, te meg alszol a kanapén a nappaliban. Jó lesz? Majd a hegy meggyógyít.
Velük ment. Visszakapta a hegyeit, ha csak néhány napra is. Segített a néninek kitakarítani a házat, aztán nagyokat kószált a hegyen, szívta magába a friss erdei levegőt. Azonban, a felejtés nem ment, sőt, minden virág, minden fűszál a budai hegyeket juttatta eszébe, ahol Ivánnal oly boldogan barangoltak. Még a madarak is azt csicseregték: i-v-á-n i-v-á-n i-v-á-n! A fák lombja azt suttogta: szívarcú tündérlány… szííívarcú tündééérlány… szívarcúúú tündérlááány… Olyankor átölelt egy nagy fát, s neki panaszolta el szíve nagy bánatát, de hiába próbálta vigasztalni itt minden, nem múlt a fájdalma, vigasztalhatatlan volt.

Augusztusban indult munkát keresni. Felkereste az iskolákat sorra, hátha szükségük van egy tanítónőre. Amikor már a sokadik iskolában járt és egyre fogyott benne a remény, hogy munkát kapjon a városban, amikor már-már feladta, belebotlott egy eddig számára ismeretlen iskolába, úgy gondolta ad még egy esélyt magának.
Ott kitörő lelkesedéssel fogadták. Már régóta keresnek jó tanítónőt, egy gyakornok tölti be most az állást, de majd Regina mellett még sokat fog tanulni, s végül maga is jó tanítónő lesz. Intézheti máris a papírjait, hogy szeptember elsején munkába állhasson. Örömmel várják.
Nagy kő esett le Regina szívéről, legalábbis akkor azt hitte. Azonban útban hazafelé megcsörrent a telefonja. Amikor ránézett, megrémült. Iván! Iván keresi. Most jutott csak eszébe? Hagyja őt békén, ne törje össze a szívét még jobban… hamar megszakította a hívást. Pedig olyan, de olyan jó lett volna hallani a hangját…
Újra csörgött még néhányszor, de mivel hiába, végül esemes érkezett tőle. Regina automatikusan nyúlt, hogy megnyissa, az utolsó pillanatban kapta el az ujját… Nem, nem kíváncsi a magyarázatára, nem akarja tudni, semmit sem akar tudni róla… gyorsan törölte, olvasatlanul, miközben majd megszakadt a szíve.

Regina élete rendeződni látszott. Eljött a szeptember, kezdődött az iskola. Elsősöket kapott, asszisztensnek viszont megkapta a gyakornokot. Remek lány volt, tudtak szépen együtt dolgozni, nagy segítségére volt Reginának. Gondjai azonban, mégsem szűntek meg. Gyakran érezte rosszul magát, fáradékony volt és hányinger gyötörte. Mindent meg tudott magyarázni, hiszen annyi baj érte, az idegei felmondták a szolgálatot… de majd most már minden rendben lesz, dolgozik, leköti a munka, nyugtatta magát, s lassan a múltat is homály fedi…
Akkor hirtelen a fejéhez kapott… a múlt?… a múlt?… Te jó ég!… Hogy eddig nem gondolt erre? Megpróbálta elhessegetni a gondolatait, hazafelé menet mégis betért egy patikába. Este aztán tűkön ülve várt a teszt eredményére.
Pozitív!… Gyereke lesz Ivántól… gyereke…
Legalább lesz valami emléke tőle, ha már ő nem, legalább egy gyerek…
Egy gyerek? De hát mit kezd ő egy gyerekkel? Egyedül? Felnevelni, iskoláztatni egyedül… Se lakása, se semmije… Nem, erre ő nem lesz képes…
Igaza volt anyának, igaza volt, elszúrta az életét… miért is nem hallgatott rá… hogy lehetett ennyire meggondolatlan? Minek ment arra az átkozott Pestre? Csak magát hibáztathatja, egyedül csak önmagát…
Átsírta az egész éjszakát.