Spanyolországi úti beszámoló tizedik nap délután – Segovia

A buszból leszállva egy hatalmas római kori vízvezeték alatt sétáltunk át a régi városrészhez. Segovia római vízvezetéke, pontosabban vízvezetékhídja az Ibériai-félsziget egyik legjelentősebb római kori műemléke, ami minden kötőanyag nélkül épült. Pontosan nem tudni, mikor építették, de a kutatók az I. század végére, vagy a II. század elejére, így Vespasianus vagy Nerva uralkodásának idejére teszik.

A vízvezeték a környező hegyekből, a Segoviától kb. 17 kilométerre található Fuenfría forrástól szállította egészen a közelmúltig a vizet a városba, egészen az Alcazarig. A különleges, legmagasabb pontján 28,5 méteres építmény állapota a légszennyezés miatt a 20. században sokat romlott. De a városvezetés igyekszik megőrizni az utókornak. Fura érzés volt állni az ősrégi akvadukt alatt, amelyre elhelyezték a Szent Szűz és Szent István szobrát is a város polgárai, és a környezetében látni a modern boltokat, éttermeket.

Akkor még ragyogóan sütött a nap, kaptunk egy kis szabadidőt, hogy a sétáló utcában vegyünk ebédszendvicseket, kávét, majd az akvadukttól indult a közös sétánk. Amelynek a kezdetére beborult az ég, elkezdett esni az eső, hatalmas szélrohamok jöttek, dörgött, villámlott, és egy felhőszakadás minden „öröme” a nyakunkba zúdult.
Néha hallottuk, hogy mit mond az idegenvezető a fülesbe, néha meg csak a szél süvítését hallottuk.

Segovia óvárosa, a zsidó negyed, az ősi nemesi házak és templomok helyett az esernyőm alját láttam. Néha oldalara kipillantottam, hogy a templomnak legalább az alját lássam, a tetejét már takarta az esernyő. Leginkább a vizes macskaköveket néztem, hogy bele ne lépjek valami óriási tócsába, de így is átázott a cipőm, a zoknim.
Ilyen esőben értünk oda az Alcazarhoz /a név erődöt jelent/, ahová a belső udvaron át, már futólépésben menekültünk be az épületbe, szétázva és szétfújva.

Az Alcazar kívülről olyan volt, mintha egy Walt Disney mesefilmből vették volna ki. Túl tengtek rajta a tornyok, előtte várárok, rajta kőhíd. Pedig pont fordítva történt a dolog, Disney erről az épületről tervezte első vidámparkjának kastélyát.
Az Alcazar eredete a római korig nyúlik vissza / az alapkövei ugyanazok, mint az akvadukté/ és sokáig erődítményként szolgálva védte a város keleti részét két folyó összefolyásánál, egy szikla tetején.
Később a védműveket palotákkal bővítették ki, királyi lakhelyként is használták. Itt volt a királyi kincstár, királyi fegyverzet, királyi archívum. a XV. században érte el a története csúcspontját, akkor volt királyi lakhely, és csodálatos díszítéseiről, kincseiről volt híres.

Később börtönnek használták, és – mint a régi erődök általában – elpusztuló félben volt, amikor tüzérségi iskolának akarták használni, de az eredeti épületek teteje leégett, a belsejük kiégett leégett, minden odaveszett, amit addig őriztek benne.
A tüzérségi iskola az Alcazar melletti épületbe költözött.

Amit ma látni lehet az egy XIX. századi újjáépítés, de nem ragaszkodtak az eredeti épület pontos újjáépítéséhez, fantáziájukat szabaddá engedve építették újjá, nem spóroltak a tornyokkal, fia tornyokkal, épület díszekkel.

Az első teremben páncélok, és ló páncélok voltak kiállítva.

Itt mesélte el az idegenvezető, hogy amikor készen lett a tüzérségi iskola akkor nagy gond volt, hogy kit kerítsenek ide tanárnak.
Felkérték Lavoisier francia vegyészt, hogy vezesse az iskolát, mint a kor leghíresebb kémikusa. Lavoisier nem vállalta, mert ő egy nagyon gazdag ember volt, neki csak hobbija volt a kémia.
Ő a tanítványát ajánlotta Joseph Louis Proust-ot, aki elfogadta a felkérést és a Segovia Királyi Tüzérségi Főiskola professzora lett. Ő találta ki, hogy mit tanítsanak, hogy tanítsanak, és neki ez be is jött, komoly tudományos pályát futott be Spanyolországban, míg Lavoisiert – akinek adószedő cége volt – a francia forradalom alatt lenyakazták. Jobban járt volna, ha a tanítványa helyett maga jön a tüzérségi iskolát vezetni.

A Segoviai Alcazar, most múzeumként működik. Fegyver múzeum, de vannak benne festmények, és régi bútorok is bőségesen. Királyi kellékek tárházat hordták össze ide, díszes szobák sokaságát létrehozva.
Berendeztek benne lakosztályokat, hálószobákat, picike rövid ágyakkal, mert szinte ülve aludtak, annyi párnát raktak a fejük alá. Az ágy körüli baldachinok szerepéről beszélt az idegenvezető, kinn tartották a rovarokat, benn tartották a meleget, és némi intimitást biztosítottak.
Berendeztek tróntermet is, királyi kápolnát is, a királyok termében festményeken, és a mennyezet alatti faragott szobrokon időrendben lehet megcsodálni az uralkodókat.
Egy gályateremnek / mert a mennyezete hajófeneket formáz/ nevezett szépséges teremben egy nagy falikárpit ábrázolja, I. Izabella, és II. Ferdinánd házasságkötését. Ezen a kárpiton látható a régi Alcazar, és Segovia korábbi székesegyháza.
Minden teremben más és más, díszes, aranyozott, dúsan faragott mennyezet alatt sétáltunk, és az ablakokból csodás kilátás nyílt a kertre, és a távoli vidékre.
Amire felmásztunk az Alcazar egyik tornyába, a II. János torony panoráma teraszára, odakinn elállt az eső, kisütött a nap, és gyönyörű kilátás nyílt az egész környékre, és az Alcazar alatt összefolyó két folyóra.

Mivel ugyanazon az úton mentünk vissza, amiben esőben jöttünk, végre megnézhettük ernyő nélkül, napsütésben, Segovia főterét, a Katedrálist, a San Martin templomot, Cervantes börtönét, a kis szűk utcácskák elragadó, ezerféle házait.
Végre napsütésben láttuk a kiálló kis piramisok sokaságával díszített csőrös-házat, és számos olyan díszített házat is láttunk, ami engem a mór díszítésekre emlékeztetett, mert ugyanolyan geometrikus díszítmények sokasága borította az egész ház külsejét.
Még kaptunk egy kis szabadidőt fényképezésre, én már aggódtam, hogy nem találtam meg a mai koldusomat, mi lesz így a holnapi városnézésekkel. De az akvadukt mellett mégiscsak felbukkant egy poharat rázogató bácsi. Nem voltam benne biztos, hogy valóban koldus, de nem tiltakozott az egy euró ellen, amit a poharába dobtam.

Felszálltunk a buszra, és hol esőben, hol napsütésben visszamentünk Madridba a szállásunkra. A vacsora váratlanul ehetőnek bizonyult, lasagne volt az előétel, egy kis paradicsomos tészta, spenóttal, hús nélkül, a második fogás rabló hús volt, párolt zöldségekkel, és desszertnek epres túrótorta, ami ezúttal nem volt megfagyva. Az időjárás továbbra is a legzordabb arcát mutatta Madridban, így most sem indultunk esti sétára, elegünk volt az ázásból, fázásból.